Loic Maillé orgonahangversenye
MÜPA 2008 december

Beslattyog egy bácsi, a hóna alatt papírlapok.
Felmászik a padra az orgona elé és rendezgetni kezdi az íveket.
Megszólal a hangszer.
Mintha Bach lenne. Tök olyan.
Csakhogy Bach biztosan nem írt ritmusdöccenéseket és rövid szüneteket a Musikalisches Opferébe.
Ez a bácsi belejátssza, sőt olykor megnézi a pedálokat, hogy hova kell lépni, addig lenyomva tart egy billenytűt, rosszabb esetben többet.
A zene elhallgat, a bácsi nem mozdul.
Szerencsére még él, a darabnak viszont vége.
Bizonytalan taps kezdődik, majd el is hal.

Következik azután két modern zenemű, Olivier Messiaen és Jean-Claude Henry uraktól.
Vannak benne élvezhető részletek is, de az egész előadás olyan, mint amikor valaki próbálgatja az orgonát, mi történik, ha megnyomja ezt a gombot és azt a billentyűt, aztán cserél: azt billentyűt és ezt a gombot, a változatosság kedvéért. Hangok jönnek az orgonából, semmi egyéb.
A produkció legizgalmasabb momentuma, amikor az egyik kottalap leesik a pedálokra.
Orgonista lehajol érte és felveszi, közben persze hogy ne szűnjön az élvezet, megint csak veszettül nyom egy billentyűt.
Zenemuzsika.
Besenyő Pista bácsi talán élvezné.

Az nem derül ki, hogy mikor van a cezúra a két modern darab között, senki nem mer tapsolni, a bácsi meg csak ül háttal és rendezgeti a papírjait. Amikor egészen biztosan vége a másodiknak is, akkor lekászálódik a padról és előrejön sután meghajolni, majd az első sorban ülők egyikétől kérdi, hogy most akkor menjen ki?
Élete első fellépése?
Mi csak azért nem somfordálunk el, mint néhányan a közönségből, mert várjuk a fő attrakciót: Muszorgszkij Egy kiállítás képei című művét.

Megjön az is.
Iszonyat, borzalom, gyalázat!
A művészmesterúr a darab főtémáját sem képes ritmikusan eljátszani, döcög és botlik összevissza, de azt sem következetesen. Kábé olyan színvonalú, mint amikor a zeneiskolások gyakorolnak. Szegény Muszorgszkij forog a sírjában, a közönség pedig szállingózik elfele, ami azért is ciki, mert eleve félházzal indult a műsor.

Loic Mallié a műsorfüzet szerint nem is olyan öreg, mint ahogy mozog, még csak 61 éves, viszont ennyi idő alatt megtanulhatott volna orgonálni, vagy otthon maradni, ha épp nem megy neki. A bemutatásában felsorolt díjait és professzori címeit egyszerűen NEM HISZEM EL!

A műsor fénypontjának számító "improvizációk" nevű részénél a dilettantizmus már fájdalmat okoz.

1. A közönség a műsorfüzetből kitéphető lapon szavazhatott, melyik zenei témára akar improvizációt, az orgonával küszködő ember ezekből húz kettőt. Az egyik szerencsés nyertes az "Ó gyönyörű szép titokzatos éj" című magyar karácsonyi dal - amit a zenésznek látszó ember még nem is hallott.
Miért kellett akkor felvenni a tizenötös listára?

2. A műsorvezető eljátssza neki egyszer, aztán másodszor, egy kicsit harmadszor is, amire a "művész" az első öt hangot már vissza tudja adni, és erre kanyarít egy kis kapirgálást, olyat mint az addigi zenéi voltak, vagy annál is silányabbat.

A koncert beharangozása szerint Loic Maillé orgonaművész és professzor. Ez ugye vagy nem igaz, vagy az a régi kínai mondás érvényes rá, hogy aki tudja az csinálja, aki nem tudja, az meg tanítja.
A legszomorúbb az, hogy mindez nem egy magánháznál, barátok előtt, hanem az eddig kizárólag színvonalas produkciókat bemutató Művészetek Palotájának színpadán játszódott, mi pedig nem kevés pénzt fizettünk érte.
Kedvünk lenne visszakérni!

A bejegyzés trackback címe:

https://zene.blog.hu/api/trackback/id/tr8413094120

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása