2015. április 19.

Mi ez a marhaság? - a sötét nézőtéren bődült el valaki 1982-ben a Budapest Sportcsarnokban, amikor a Jancsó Miklós rendezte Omega koncert elején a KISZ művészegyüttesének tánckara zenei aláfestés nélkül kezdett megnyilvánulni a színpadon.
Ez a kérdés jutott eszembe, amikor 33 évvel később az Erkel Színházban beültem Verdi Aidájára és rácsodálkoztam Mohácsi János élete első operarendezésének elemeire.
Az rendben van, hogy a háború és az erőszak csúnya dolog, de ezt vajon épp ebben a pompás operában kell a mit sem sejtő néző arcába tolni?
Volt itt minden, a háttérben a megszokott egyiptomi motívumok között tankok, pisztolyok, tengeralattjárók, gépfegyverek, a győzelmi bevonuló alatt a vesztes csapat maradéka vonszolta magát a baleseti sebészetre, gusztustalan, túltolt naturális jelenetekben foglyokat kínoztak, nőket erőszakoltak, szűzlányt húztak karóba, vér, kosz, borzalom mindenfelé, világháborús jelmeztöredékekkel.
Egy rendező már megint nem bírta elnyomni a magamutogatást.
Mondhatnám, hogy fujabelemjönki, de nem mondom, mivel

  1. Verdi egyik legszebb operáját hallhattam közbenaida.jpeg
  2. Kesselyák Gergely a szívét és a lelkét is beletette az előadásba, olykor hallhatóan együtt énekelt a kórussal
  3. a kórus és a zenészek kiválóan szóltak
  4. közelről élvezhettem több rajongott operaénekesem művészetét, Sümegi Eszter Aidát, Fokanov Anatolij Amonasrot alakította galerika.jpg
  5. számomra új művészeket ismertem meg, akinek egészen biztosan megtanulom a nevét: Ramfis főpap  szerepében a vendégként fellépő Palerdi András gyönyörű basszushangon énekelt és igen meggyőzően alakított, ám a legnagyobb felfedezés Amneris szerepében Gál Erika, akiről eddig sokat hallottam, többek között azt, hogy nem csupán Komlóssy Erzsébet felfedezettje, hanem méltó utódja is. Igaz, feltétlenül igaz.
  6. Szerény véleményem szerint a finálé szebb és emelkedettebb az opera legnépszerűbb jeleneteinél, mint a bevonuló, vagy Radames románca, ezt azonban kevesebben ismerik. A legtöbb rendezésben kétszintes színpadon teszik a nagyérdemű elé a szentélyben síró Amnerist és az altemplomba élve eltemetett Aidát Radamessel. A sok újdondászi extraság közül azt az egyet tudtam szeretni, hogy a rendező rábízta a feszültség megteremtését Verdire és az énekesekre.
    Sikerült!
    Különösebb színpadi elemek nélkül megtörtént a csoda, eljött a katarzis, amiért a magamfajta jegyet vált.
    Gál Erika úgy mondta ki a végszót, hogy egy időre megbékéltem a világgal, az eltemetett szerelmesekkel és a bosszantó rendezéssel.

 

A zárójelenet másokkal (Placido Domingo, Aprile Millo, Dolora Zajick, MET, 1989), libabőr kategóriában, azzal a kis szépséghibával, hogy a lelkes együgyűség már utolsó énekhangba is beletapsol.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://zene.blog.hu/api/trackback/id/tr657799180

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása