2015.04.20. 12:37
Aida az Erkelben
2015. április 19.
Mi ez a marhaság? - a sötét nézőtéren bődült el valaki 1982-ben a Budapest Sportcsarnokban, amikor a Jancsó Miklós rendezte Omega koncert elején a KISZ művészegyüttesének tánckara zenei aláfestés nélkül kezdett megnyilvánulni a színpadon.
Ez a kérdés jutott eszembe, amikor 33 évvel később az Erkel Színházban beültem Verdi Aidájára és rácsodálkoztam Mohácsi János élete első operarendezésének elemeire.
Az rendben van, hogy a háború és az erőszak csúnya dolog, de ezt vajon épp ebben a pompás operában kell a mit sem sejtő néző arcába tolni?
Volt itt minden, a háttérben a megszokott egyiptomi motívumok között tankok, pisztolyok, tengeralattjárók, gépfegyverek, a győzelmi bevonuló alatt a vesztes csapat maradéka vonszolta magát a baleseti sebészetre, gusztustalan, túltolt naturális jelenetekben foglyokat kínoztak, nőket erőszakoltak, szűzlányt húztak karóba, vér, kosz, borzalom mindenfelé, világháborús jelmeztöredékekkel.
Egy rendező már megint nem bírta elnyomni a magamutogatást.
Mondhatnám, hogy fujabelemjönki, de nem mondom, mivel
- Verdi egyik legszebb operáját hallhattam közben
- Kesselyák Gergely a szívét és a lelkét is beletette az előadásba, olykor hallhatóan együtt énekelt a kórussal
- a kórus és a zenészek kiválóan szóltak
- közelről élvezhettem több rajongott operaénekesem művészetét, Sümegi Eszter Aidát, Fokanov Anatolij Amonasrot alakította
- számomra új művészeket ismertem meg, akinek egészen biztosan megtanulom a nevét: Ramfis főpap szerepében a vendégként fellépő Palerdi András gyönyörű basszushangon énekelt és igen meggyőzően alakított, ám a legnagyobb felfedezés Amneris szerepében Gál Erika, akiről eddig sokat hallottam, többek között azt, hogy nem csupán Komlóssy Erzsébet felfedezettje, hanem méltó utódja is. Igaz, feltétlenül igaz.
- Szerény véleményem szerint a finálé szebb és emelkedettebb az opera legnépszerűbb jeleneteinél, mint a bevonuló, vagy Radames románca, ezt azonban kevesebben ismerik. A legtöbb rendezésben kétszintes színpadon teszik a nagyérdemű elé a szentélyben síró Amnerist és az altemplomba élve eltemetett Aidát Radamessel. A sok újdondászi extraság közül azt az egyet tudtam szeretni, hogy a rendező rábízta a feszültség megteremtését Verdire és az énekesekre.
Sikerült!
Különösebb színpadi elemek nélkül megtörtént a csoda, eljött a katarzis, amiért a magamfajta jegyet vált.
Gál Erika úgy mondta ki a végszót, hogy egy időre megbékéltem a világgal, az eltemetett szerelmesekkel és a bosszantó rendezéssel.
A zárójelenet másokkal (Placido Domingo, Aprile Millo, Dolora Zajick, MET, 1989), libabőr kategóriában, azzal a kis szépséghibával, hogy a lelkes együgyűség már utolsó énekhangba is beletapsol.
komment
Címkék: Placido Domingo Verdi Opera Mohácsi János Kesselyák Gergely Aida Sümegi Eszter Jancsó Miklós Palerdi András Gál Erika Fokanov Anatolij szar rendezés Komlóssy Erzsébet Omega koncert beletapsolás Aprile Millo Dolora Zajick
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.