After Crying
MÜPA, 2015 május 21.
aftercrying.jpg

Sokkal könnyebb dolga volt azoknak, akik ismerték ezt a 28 éves zenekart.
Engem egy kedves ismerős vitt magával a koncertre, aki ronggyá hallgatta az After Crying dupla CD-jét, tehát ő is felkészültebb volt nálam. Sokat hallottam erről zenekarról, főleg azt, hogy külföldön nagyobb a respectjük, mint itthon, de talán nekik sem fontos az érdeklődők informálása, hiszen a fészbúkos lapjunkon megjelölt aftercrying.com weboldal pillanatnyilag nem létezik, a wikipédián megkezdett történetük 1994 júniusánál elakad, a koncert beharangozójából kimaradt, hogy melyik szimfonikus zenekarral és melyik fúvószenekarral állnak színpadra és hogy ki az a hölgy, aki frontemberként jelent meg többször is a színpadon.

Öt perccel kezdés előtt lépünk a Bartók terembe és meglepődünk azon a 30-40 emberen, aki a közönség lenne az 1600 fős szentélyben. Ráadásul kellemetlen hűvös van.
Néhány perccel nyolc után a földszint hirtelen majdnem megtelik és bevonul előbb egy szimfonikus zenekar, aztán egy fúvós, majd egy 17 tagú, fiatal kórus - őket a programból tudjuk, hogy Voice Station névre hallgatnak - majd maga az After Crying.

Itt kezdődhetne a varázslat, de sajnos nem az kezdődik, hanem valami más.
Rendszeres látogatója vagyok a Bartók teremnek, főleg szimfonikus zenéket hallgatva és jól tudom, hogy egy szál hegedű hangját is lehet élvezni a harmadik emeletről - már ha nem rontja el a technika. Az After Crying zenéjét gazdagító zenekar hangját totál tönkrevágta az alulméretezett hangosítás, ami Sokol rádió minőségűre silányította a vonósok hangzását és más hangszereket olykor alaposan eldugott a zajban. Nemegyszer LÁTTAM, hogy a fúvósok a szájukhoz emelik a rezet és nem hallottam, mit csinálnak, de az is előfordult, hogy a billentyűs hangszereknél ülő Erős Csaba keze járt, mint a motolla és úgy kellett kihámoznom a termet betöltő zajból, hogy mely hangok származnak tőle. A kórus szépen szólt, őket majdnem mindig lehetett hallani.
Melengeti a lelkem, amikor klasszikus örökzöldek, Dvorák Újvilág szimfóniája vagy Ravel Bolerója köszönnek vissza a muzsikában, de megjelennek magyar népzenei motívumok is, korszerű feldolgozásban.

A két frontember számomra sokat rontott az összképen. Énekeltek, de sajnos nem ez maradt meg belőlük.
Az eltitkolt nevű hölgynek nyilván nem mondta senki, hogy ebben a súlycsoportban a miniruha már  felejtős, sokkal inkább a minden bájt elfedő malaclopó a nyerő, Bátky Zoltán pedig akkora éntudattal tolta a pocakját jobbra és balra, mintha Pavarotti és Demis Roussos lenne egy személyben, bár a néhai urak sokkal szerényebben viselkedtek a színpadon, fejből tudták és nem olvasták a dalok szövegét, volt hangjuk és többnyire érteni is lehetett őket.

Már épp feszengeni kezdtem volna, amikor egyszer csak csoda történt, sajnos rövid időre.
Zene kezdett szólni a színpadon, túlszárnyalva a technika adta korlátokat - és azt vettem észre, hogy közeli nézőtársaimmal együtt önfeledt vigyorral a fejünkön ülőtáncot folytatunk. Pejtsik Péter, aki addig basszusgitározott, csellózott, vokálozott és vezényelt, egy hegedűt tartott a lába között, mintha cselló lenne - és varázsolt, a varázslatban pedig szárnyalt  utána minden, zenészektől kezdve a közönségen át a hostessekig. Néhány percig az addig egykedvűen játszó zenekar is szétfeslett az örömtől.

Ezután a közönség több részre oszlott.
Volt, aki a szünetben lelépett.
Mások fegyelmezetten üldögéltek tovább és várták a katarzist.
Akik pedig kívülről tudták az After Crying repertoárt, azok önfeledten sodródtak az eseményekkel. Magam a középső csoportban voltam, elkezdtem fájlalni a derekamat, végiguntam egy terjengős monológot a korrupcióról, ezt hátul, a keverőpultnál ülő Egervári Gábor adta elő, két alkalommal megint elragadott a zene, de abban maradtam magammal, hogy inkább a CD, az többek szerint élvezhető minőségű

Ez a koncert nekem nem volt az.
Sajnos.

 

Benke Péter

 

 

utószó:
ez nem kritika, hanem egy néző szubjektív benyomásai.
Az írás nem megrendelésre készült, nem fizet érte senki, szerzője független magánszemély, aki kizárólag a jó és még jobb élményekben érdekelt, ám produkciókban, kultúrklikkekben, zenei és/vagy újságíró karrierben még véletlenül sem!

A bejegyzés trackback címe:

http://zene.blog.hu/api/trackback/id/tr427482038

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

marczellm 2015.06.04. 14:29:37

Szerintem nem volt ennyire rossz. A vonósokat én szépen hallottam, a fúvósok eleinte voltak valóban halkak, a zongora viszont tényleg túl halk volt végig. Az ének érthetetlensége nem BZ-n múlt, hanem a keverésen - neki van hangja. Andrejszki Juditot az After Crying koncertek látogatóinak általában nem kell bemutatni, de valóban gondolhatnának arra a kevés újoncra :)

Azt nem tudom, hogy BZ-nek mekkora éntudata és/vagy pocakja kellene legyen, ha szerinted most túl nagy van. Rockénekesként az a feladata, hogy színpadi jelenléte legyen. Nyilván ez a pocakot nem indokolja.

Az pedig egy tárgyi tévedése a cikknek, hogy "bevonult egy szimfonikus zenekar és egy fúvós". A szimfonikus zenekarnak része a fúvós.