1967 - a hippikorszak és a vietnámi háború közepén megjelenik a Broadway-n a musical
1979 - ezek elmúltával Milos Forman filmre viszi az egészet
1981 - a film megjelenik Magyarországon és könnyes szemmel jövök ki a moziból, nem mert Bukowski helyett meghalt Berger, hanem mert úgy érzem, végérvényesen kimaradt valami az életemből: az ifjúkori lázadás.
2015 augusztus - A Belvárosi Színházban az Orlai Produkció jóvoltából ismét találkozom a darabbal.

Az első meglepetés: alig több mint félház. Lemegy a szokásos figyelmeztetés: ne tessenek mobilozni, fotózni, kecskét fejni az előadás alatt, közben beeszi a fene a szereplőket a színpadra és az egyikük közli, hogy mindez hülyeség, ne foglalkozzunk vele, itt (az amerikai zászló ölelésében) szabadság van, üljön midenki ahova akar, tessenek közelebb jönni, hogy jobban sikerüljön a fotó és a videó, amit az előadásról csinálnak. Mert itten előadás lesz kérem, nem az ami a filmen volt és nemsoká úgyis meghal a Bukowski.

Jön aztán valami igen fura katyvasz.
Az elején mintha egy Monty Python adaptációt látnék, napi politikával fűszerezve: bejönnek jegyszedők, elviszik az egyik szereplőt, mert nincs jegye, aztán közlik: ha Magyarországra jössz, nem foglalhatod el a helyünket. A közönség kedélyesen heherészik, ja, ez már az előadás lenne.

Aztán elkezdenek énekelni, táncolni és játszani, ahogy egy musicalben szokás.
A színpad hátsó részén, mintha üvegfal mögött lennének, egy zenekar élőben nyomja, kifogástalanul.
Még mindig jók a poénok, bár ritkulnak és elkezdjük komolyan venni a dolgot.

Az amerikai zászló a fő díszlet és rakás olajoshordó, rengeteg ötletes funkcióval, asztal, szék, emelvény, bárpult, dob, hogy csak néhányat említsek, meg azt, amit én kihagytam volna: szegény Bukowski úgy énekelt végig egy dalt a tök sötétben, hogy egy reflektor a szemébe világított, ő meg danászás közben hordóról hordóra lépkedett (mindezt bő 120 cm magasan!) és a lábával tapogatta ki a következő lépést. A rendező jól megszívatta szegény Mátyássy Bencét, de állta a sarat, egyszer sem lépett mellé, ráadásul szépen énekelt.

A félig angolul, félig magyarul eladott Lets the sunshine nem csak a nézőtéren, hanem a színpadon is előcsalt néhány könnyet. Oké hogy színészek, akik nyilván sokadszor csinálják ugyanezt, de hárman is sírva énekelték az utolsó sorokat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.