2016 október 20
RS9 Színház

Sem Vas Zoltánt, sem Halper Lászlót nem kell külön bemutatni, olyan zenészekről van szó, akikért szinte mindent félreteszek és oda megyek, ahol muzsikálnak. Azért csak szinte mindent, mert már volt rá precedens, hogy amikor a Fesztiválzenekarral játszottak egyidőben, akkor inkább az utóbbit választottam.

Többször hallgattam őket a sajátos miliőjű Zöld Macska Diákpincében, ott voltam, amikor elbúcsúztak onnan és a Rumbach Sebestyén utcai RS9 lett az új helyszín.
Legalább olyan izgalommal érkeztünk, mintha magunk is fellépnénk, pedig erről szó sem volt. A helyszínről átirányítottak a szemközti jegyirodába a belépők megvásárlása céljából, ott ért minket az első meglepetés. Az iroda úgy nézett ki, mint egy ruharaktár, ahol még emberek is laknak. Félhomály, szanaszéjjel hagyott cuccok, táskák, félbehagyott élelmiszer, de legalább a jegyet megkaptuk, amit viszont nem kért tőlünk senki.
Az előadás helye is hasonlított a jegyirodára, volt ott is minden szerteszéjjel,
Lepakoltunk egy ruhatartó állványra és bíztunk abban, hogy a koncert végén megtaláljuk a kabátainkat.

Ahogy szokott, jó kis program volt, VasZoli megzenésített versei felváltva bluesmuzsikával, amiben Halper Laci vitte a prímet. Érdeklődve figyeltük a közönséget. Felismertünk néhány arcot a Zöld Macskából, voltak ismeretlen alternatívok és más művészfélék is, de néhány idősebb emberről el nem tudtuk képzelni, hogy kerültek oda. Talán a színház törzsvendégei?
Előttünk idősebb házaspár, a hölgytagját Manyi néninek neveztem el, mert egy idő után majdnem annyit foglalkoztam vele, mint a zenével. Próbáltam kitalálni, mit gondol. Néha mint akit megütöttek, úgy nézett a férjére, de a hetvenes úrnak nagyon tetszett a produkció, a lábával verte az ütemet a padlón. Manyi nénin viszont a kétségbeesés kezdett eluralkodni, különösen amikor VasZoli a magyar népi kesergőjében eljutott oda, hogy lefingja a terítőt az asztalról, akkor az éltes hölgy forgolódni kezdett, vizsgálta a közönség reakcióit,  majd leplezetlenül kereste a kijáratot, a hevenyészett ruhatár felé is sandítva, aminek majd később még lesz jelentősége.

Szünet következett, újabb meglepetéssel. Egy nagymama korú hölgy megkérdezte a nagyérdeműt, hogy kér-e valaki valamit, szívesen felhozza. Hogy honnan, az nem derült ki. Kértünk egy világos és egy barna sört. Kaptunk egy jóféle barnát és egy ihatatlan, testápoló ízű világosat, ezeröté'. A vackot visszaadtuk, hogy köszönjük, ez nem sör, mire a hölgy megsértődött, ez a legjobb sör a világon, és akkor majd ő megissza, és visszaadja az árát, hatszáznyolcvan forintot, de nincs nála apró, majd lemegy. Végül hozott ötszáznegyvenet, így az egyikünk elfogyaszthatta az év legdrágább sörét.

A második etap közepe táján Manyi néni - egy erősebb szövegfordulatot követően, amikoris csula csattan az aszfalton - határozottan ránézett hites urára és odasúgta neki, hogy ebből most már elég, egy óráról volt szó és ő nagyon unja ezt az egészet. Menjenek haza!
Férjuram kelletlenül tápászkodott fel a székéből és megindultak kifelé. Közben persze a Vas-Halper duó a világot váltotta meg a deszkákon, mi pedig élveztük!
Idős házaspár el, néhány perc múlva a Manyi néni visszacsörtetett, nem is kicsit megzavarva az előadást, hogy nem találja a sálját, nincs benne a kabátja ujjában, ahol hagyta. Akkor láttam, hogy a madárcsontú idős asszony az én kabátomban távozott. Nem is értem, hogy nem tűnt föl neki, hiszen 135 kilót nyomok és a néni a derekamig ér. Ez nem is kicsit kizökkentett a műélvezetből, de ha már a sör árát visszakaptam, nem akartam a jegyével is kekeckedni, pedig passzolt volna a performanszhoz.

Vas Zoli, Halper Laci, imádunk továbbra is! :-)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.