Wagner: A bolygó hollandi
Miskolci Nemzeti Színház
2017 április 14.

A Primavera Fesztivál keretében eljött az Erkelbe a Miskolci Nemzeti Színház Bolygó hollandija Rálik Szilviával, Rácz Istvánnal, Kálmándi Mihállyal és László Boldizsárral, de sajnos más program miatt nem volt lehetőségünk a részvételre, így egy héttel később irány Miskolc.

Kalandos körülmények között folyt az online jegyváltás: a kártyatranzakció visszaigazolása közben lefagyott a rendszer és bár mailben megérkezett a számla (egy másik cégtől), a jegy nem. Másnap jött egy utalvány, amiben megköszönték, hogy a győri színháznál (?) vettünk jegyet - Miskolcra, ahol e levél kinyomtatott verziójával átvehetjük a jegyeinket.

A második meglepetés: a jegytérképen alig találtunk szabad helyet, tehát teltház ígérkezett, félórával az előadás kezdete előtt a színház zárt ajtajai előtt 5-6 ember lézengett. Aztán bemehettünk és amolyan kellemes félházban foglaltunk helyet és a nézőtér az előadás kezdetéig sem telt meg. A jegyszedő néni szerint bérletes nap van és a kedves bérlettulajok egyszerűen nem jönnek el. Mert Wagner. Mert nagypéntek van és sonkát főznek meg takarítanak. Mert jóidő van és a kertet túrják.
Ők tudják.

Mi azt tudjuk, hogy várakozáson felüli élményben volt részünk.
hollandi_miskolc_kalmandi_ralik_2.jpgRálik Szilvia azt nyilatkozta, hogy aki barátkozni akar a Wagner operákkal, az feltétlenül a Bolygó hollandival kezdje. Annak ellenére mélységesen egyetértünk vele, hogy mi a barátkozáson már rég túl vagyunk és ismerjük a gyakrabban játszott darabokat, mégis meg kellett állapítanunk, hogy a Bolygó hollandit sokkal könnyebb befogadni és szeretni, mint mondjuk a bonyolult történetű, hosszadalmas Walkürt vagy a nehéz Istenek alkonyát.

Azt sajnáltuk, hogy Miskolcon nem László Boldizsár énekelte a vadászt, hanem a nála is ifjabb Turpinszky Gippert Béla de nem volt rossz, sőt. Rossz Böjte Sándor volt a kormányos a szerepében, szinte mindig összerezzentünk, ha kinyitotta a száját. Őt utoljára egy tavalyi Primavera Traviátában láttam az Erkelben és az maradt meg belőle, hogy látványosan nem volt elégedett a tapssal, amikor kijött a függöny elé meghajolni, mert az egy kicsit sem erősödött fel, ahogy szokott, amikor megjelenik egy-egy szereplő. Most azt, hogy kellemetlen, reszelős, olykor hamis hangon énekelt. Brrrrr.

Rácz István és Kálmándi Mihály remek formában volt, hogy jó előadás lesz, már akkor kiderült, amikor bő félórával a kezdés előtt elsétáltunk a művészbejáró mellett, messziről hallatszott hogy ott vannak és hangolnak. Rácz István kiváló basszista, egyszer régen egy Szicíliai vecsernyében láttam őt Procida szerepében és számomra ez volt a meglátni és... tipikus esete. Nagyon hiányzott utána, mert sokáig nem énekelt az Operában, ezért olykor elmentem máshova (például Győrbe), ha hallani akartam a csodás mélybasszusát, de szerencsére változtak az idők és megint örülhet neki a budapesti közönség is.
Kálmándi Mihálynak pedig azért tudtam nagyon örülni, mert egy kisebb hullámvölgy után újra a régi, vagy ha lehet, még sziporkázóbb, mint korábban. Másfél éve egy elszánt rajongója miatta cipelt el a Don Carlosra, amely előadás egyáltalán nem a színpadon történtek miatt maradt emlékezetes.

Az első felvonást ők ketten uralták és - a rendezés balfékségeit tudatosan átlépve - sokszor azt is elfelejtettük, hogy színházban, a nézőtéren ülünk, annyira magukkal ragadtak. Főleg színészek esetében érezhető olyan fajta azonosulás, amikor amikor nem azt látom, hogy ott egy ember, aki eljátssza nekem a hollandit, hanem hogy jé,  a hollandi személyesen jött el hozzánk, hogy elkesergje a nehéz sorsát, miszerint büntetésből egyfolytában hajóznia kell és csak tízévenként köthet ki. Miskolcon a hollandink nem a tengereken, hanem egyenesen az űrben bolyongott és ugyan voltak pillanatok, amikor a zene tengert festett, a szereplő pedig méltóságteljesen beúszott, mint egy szépséges hajó első embere a kapitányi hídon, a háttérben azonban bolygók és csillagok, két szereplő is szkafanderben, amit borzasztó lehetett hosszan cipelni és a belülről ledsorral megvilágított sisak első nyílásán kiénekelni. Az elején sem volt teljesen világos, miért kellett a kórusból majmot csinálni. Az oké, hogy egy hatalmas kikötő logisztikai osztályának öltözve hol a monitort, hol a távoli semmit bámulják, de nekem túl sok volt, hogy egyszerre léptek balra, aztán jobbra, aztán hátraarc, aztán visszafordulás, valahogy nem passzolt ez az egész bohóckodás sem a zenéhez, sem a történethez.

Összességében persze tetszett a rendezés is, ezek csupán a nemszeretem részei voltak, mert  a búzamezőn énekelő leányok, vagy a kissé ingatag pallókon kapaszkodó, égbe emelt főszereplők megint csak el tudták hitetni, hogy ez itt a világegyetem és hatalmas távolságokat hidal át a zene meg a szeretet.
Bódi Marianna énekelte Maryt, Senta dajkáját, az ő hangját mindig is szívesen hallgattam, egy nagyon gyenge miskolci Rigoletto alkalmával pedig az embert is megláttam és megszerettem benne. Sajnos ebben az operában elég kevés a szerepe és a színpadi jelenléte.

A legnagyobb meglepetés Rálik Szilvia volt. A magasban ingó rendezői pallóknak köszönhetően fejmagasságból és közelről láthattuk azt a munkát, ahogy Szenta szerepével megbirkózott. Mit megbirkózott, egyszerűen azonosult vele és tátott szájjal élveztük, hogy egy törékeny testből akkora hang jön, ami két wagneri debellának is becsületére válna. Őt eddig is szerettük, innentől rajongunk érte!

A végére megértettem, mit jelent az, amikor egy énekesre azt mondják: kiváló Wagner előadó. Ilyet tényleg nem mindenki tud és máris világos, hogy a wagneri szopránok miért úgy néznek ki, mint egy Honecker korabeli  súlyemelőnő. Megtudtam azt is, miért voltak anno a Wagner bemutatók után utcai tömegjelenetek. Egy jól megkomponált előadás - ilyen kiváló énekesekkel - szokatlan magasságokba emelheti a néző lelkét.
Katarzis.
Miskolcon ez megtörtént.
Kár hogy félház előtt.

Sajnálhatjuk, hogy a budapesti előadást kihagytuk és sajnálhatják a miskolci bérlettulajdonosok, hogy erre az előadásra nem méltóztattak eljönni.

Kedves Operabarátok!
Nem túlzás, ha azt mondom: el vagyunk kényeztetve. Egyszerűen fantasztikus előadók énekelnek nekünk a hazai operaszínpadokon. A legnagyobb neveket csak azért nem sorolom föl, mert félek, hogy valakit kifelejtek, aztán szégyellhetem magam az internet végezetéig.
Nagyon szép dolognak tartom a rajongói klubokat, amikoris néhányan összejönnek, vagy a neten írogatnak egymásnak, felemlegetve régi, nagy neveket. Igen, Simándy József, Komlóssy Erzsébet, Ágay Karola, Polgár László már csak a felvételeiken keresztül vannak velünk és milyen jó is ezeket elővenni és megidézni nagy pillanatokat. Ne feletjsük el: ugyanilyen nagy pillanatokat lehet megélni ma is, csak föl kell állni a számítógép mellől és elmenni a a színházba. Még pénzkérdés sem lehet, mert az Erkelben van 300 forintos jegy is! Az elpasszolt bérletekről nem is beszélve!

 

A bejegyzés trackback címe:

http://zene.blog.hu/api/trackback/id/tr10012428105

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.