2017 április 6
Erkel Színház
Primavera Fesztivál

Néhány nappal az előadás előtt olvastam egy megjegyzést, hogy becsületére válik egy vidéki színháznak négy ilyen nagy nevet színpadra állítani, mint Wiedemann Bernadett, László Boldizsár, Kelemen Zoltán és Pál Tamás. Nos a négy nagy névnek nagyon tudtam örülni én is, ám a kijelentésben rejlő lekicsinylésnek már kevésbé. Miért ne tudna a szegedi színház nagy előadókat szerepeltetni, csak azért mert nem budapesti? Ugyan kérem! Pont a Primavera Fesztiválnak köszönhetően láthattam elsőrangú produkciókat Budapesten, nem budapesti színházak előadásában, hogy csak Alföldi Róbert Varázsfuvoláját, vagy a debreceni Traviatát említsem, de nemrég Miskolcra utaztam egy kiváló Wagner operáért. Utóbbi színház zenekari árka kicsi egy Wagnerhez, de megoldották azt is, pl. a timpani egy oldalpáholyban dobogott.

644_trubadur01.jpeg
középen Ferrando: Altorjay Tamás, Fotó: Szegedi Nemzeti Színház

Megjelent Altorjay Tamás, akit nemrég Szegeden Don Pasqualeként láttunk-hallottunk és az első benyomásunk: de jól szól, dörgő basszushangja szépen betöltötte az Erkel óriási nézőterét. Azt csak később tudtuk meg, hogy mindezt frissen törött bordákkal csinálta... big respect ezért!

Nadia Cerchez ifjú moldáv szoprán érkezett Leonoraként, szép volt és kellemes a hangja, csak halk. Kevés. Vajon miért szorulunk importra, amikor nála ezerszer jobb szopránjaink vannak? No mindegy, nem elégedetlenkedni mentünk az Erkelbe, hanem örülni annak, ami jó.

A jónál is jobb Wiedemann Bernadett megjelenése.
Ahogy Simándy József az igazi Bánk, úgy számomra ő az igazi Azucena.
Hatalmas hangjával nem csak a teret, hanem az egész bensőmet uralta, nem lehetett kivülállónak maradni, ha ő megszólalt. Úgy tűnt, tudná fokozni a hangerőt, ha akarná, de az már átmenne túl élesbe és elnyomná nem csupán a lágyan rezgő Nadia Cerchezt, de a többieket és a zenekart is, ráadásul a díszlet is elmozdulna.

Kelemen Zoltánt a tavalyi Ko-Operán láttam-hallottam közelről és talán először is, de mindenképp megjegyeztem a nevét. Szépen énekelt ma is, de úgy tűnt, hogy főleg a tökéletes hangra koncentrál és nem marad elég figyelme a játékra.

Nem így László Boldizsár, aki tökéletes Manrico volt, hanggal, játékkal - és ami nem utolsó - a megjelenésével. Utoljára egy görög vendégművészt élveztem ugyanebben a szerepben, aki bár nem énekelt rosszul, de nehéz volt őt hősszerelmesnek látni úgy, hogy 150 lehetett a magassága és a súlya is.
László Boldizsár hiteles volt, a jobb második emeleten kerestük őt a legszebb áriája (Sconto col sangue mio) közben, ám később kiderült, hogy a színfalak mögött énekel a hárfával együtt és hangjuk fentről hangszórón jön.

Még egy szó róla: aranyos jelenet volt a tapsrend közben, ahogy bejött és megpuszilta a kórus egyik csinos hölgytagját, aki ezek után úgy irult-pirult, mint Mária, Mária, boldogságos kismama.  Ment körben a pusmogás, hogy no biztosan vannak valahogy, és mint kiderült, igen! Vannak! A lánya volt az, László Dorina, akit nemrég Szegeden egy kisebb szóló szerepben hallottunk,

A bejegyzés trackback címe:

http://zene.blog.hu/api/trackback/id/tr9612428201

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.