a Kecskeméti Szimfonikus Zenekar hangversenye
Hírös Agóra Kulturális és Ifjúsági Központ
Kecskemét 
2017 december 11.

Én még Erdei Ferenc Művelődési Központnak ismertem Kecskemét cityben azt a modern épületet, ahova kifejezetten azért mentünk el mi hárman zenebarátok, mert hírét vettük, hogy Cser Krisztián Bach kantátát énekel. Cser Krisztián, aki egy nappal korábban a Wagner Társaság estjén kápráztatta el a nagyérdeműt és aki szépen lassan betölti az űrt, ami Polgár László távozásával keletkezett.

Izgatott közönség zsong a négyszáz fős teremben - amit onnan tudok, hogy 27 éve ennyi ember előtt beszéltem ugyanitt másfél órán keresztül - és ma olyan szűk kétharmad ház lehet. Az átlag életkort sok fiatal néző javítja, Kecskeméten, Kodály Zoltán városában ugyanis hírös zeneiskola működik, talán ezért. A zenekarban is sok a fiatal.
Taps fogadja őket.
Szikár hölgy jő, aki szokásos tiszteletkörök után ismerteti a műsort és felsorolja Erdei Péter karmester érdemeit.
Szép lista.
A nyitó zeneszám nincs ilyen szép.
Bach: d-moll csembalóversenye,  közreműködik Papp Rita.
Zavaróan sok a pontatlanság a zenekar és a szólista részéről is és az összhang sem makulátlan.
Nézem a karmestert, nehéz lehet az irányítása alatt muzsikálni, különösen egy zeneiskolai növendék kevés tapasztalatával.
Határozottan beint a sor elején, majd előre mutat a pálcával és hosszú ütemeken keresztül nem mozdul. A sor végére már nagyon nincs együtt a zenekar. A koncertmester is ifjú hölgy, rá sem nagyon lehet építeni, de ahogy elnézem a többieket, senki nem keresi a szemével, megy minden a maga útján, helyenként még jól is, de összességében nem.
Udvarias taps.

img_20171211_194431.jpg

Zenekar ki, színpadot átrendezik, zenekar vissza, kórus be.
És a szólisták.
Szabóki Tünde szoprán, Schöck Atala alt, Megyesi Zoltán tenor és Cser Krisztián basszus.
Maestro Erdei vissza, felemeli a pálcáját - és mintha nem ugyanaz a csapat lenne a színpadon, mint akik az első számot játszották. Kecskeméti Énekes Kör - 2*12 ember, gyönyörű hangok és tökéletes összhatás.
És a szólisták.
Az énekhang elfed minden egyéb hiányosságot, libabőrhöz közelítő hatás.
Bach: Ein feste Burg-kantáta. Nyilván a reformáció 500. évfordulója alkalmából került műsorra a címében az evangélikusok köszönését (Erős vár a mi Istenünk)  megörökítő mű.
Egyszerűen pompás, kár hogy olyan rövid.
A szünet után Mendelssohn V. Reformáció szimfóniája teszi egyértelművé a mai koncert apropóját és ismét megmutatkozott az énekesek hiánya, ami a kantáta alatt elfedte az egyéb hiányosságokat. Immáron civilben a közelünkben foglalt helyet Szabóki Tünde, akit egy nemrégi alakítása óta még jobban szeretünk. Mellette ült a fia, aki sokak szerint a jövő baritonja. Egy-egy bántóbb hangzás hatását kerestem az arcukra sandítva: rezzenéstelenül ülték végig a műsort, amit a kecskeméti közönség végül vastapssal nyugtázott.

Már kabátban beszélgettünk az előtérben, amikor az egyik zenész rámköszönt, hogy szervusz. Aztán a másik is, még barátságosabban, mint az előző. A harmadikhoz odamentem és megkérdeztem: tessék mondani, kire hasonlítok? Jaj, elnézést, ne haragudjon. azt hittem, Kuna Lajos, pont úgy tetszik kinézni. Kun Alajos? Nem, Kuna Lajos! Zenetanár és a városi fúvószenekar vezetője. Semmi baj, akkor nagyon örülök a hasonlóságnak.
Itthon kikerestem.
Tényleg hasonló a fizimiskánk.

 

 

 

a Wagner Társaság adventi koncertje
Marczibányi téri Művelődési Központ
2017 december 10.

Nagyon nehezen indultunk el a jó meleg szobából, elfújtuk a koszorún a két gyertyát és kiléptünk a hideg szélbe, mert a kedves meghívásra nem lehetett nemet mondani.Advent második vasárnapján három órakor a fenyőfa piaccal épp körbekerítés alatt álló objektumban volt jelenésünk, amikor más épp a bronzvasárnapi taposómalomban szenved, vagy ebéd után könyvvel az ölében a füles fotelban bóbiskol. 

Wagner Társaság.
Sokat hallottam róluk, a nyáron volt szerencsém rövid interjút készíteni az egyik neves tagjával, Dr. Király Lászlóval, ám egészen másképpen képzeltem a dolgot. Valahogy úgy, hogy összejönnek tudós emberek meg néhány sznob is és rendszeresen kitárgyalják, hogy Wagner mennyire közelítette illetve távolította a végtelen dallam kvintesszenciájának furiozitását és hogy az egyes operákban ciklikusan visszatérő motívumok szervesen vagy szervetlenül kapcsolódnak a vezérmotívumhoz, továbbá hogy a fontosabb áriák szimmetrikusak-e avagy inkább a variábilis diszpozíció volumene felé konvergálnak. Ezek mellett évente legalább egyszer leszögezik, hogy a Verdi rajongók és Fásy Ádám között csupán annyi a különbség, hogy az előbbiek többen vannak.

A képzeletem megint becsapott, talán jobb lett volna korábban tájékozódni.
A kellemes program, a nyitott és barátságos résztvevők hatására kértünk két belépési nyilatkozatot és a társaság tagjai lettünk.

cser-krisztian.jpg

Verdi Macbethjéből Banquo áriáját Cser Krisztián adta elő, zongorán kísérte Köteles Géza.
Wagner Tannhäuseréből a Csarnok áriát Haris Nadin énekelte.
Wagner A Rajna kincséből Wotant ismét Cser Krisztián idézte meg, akit mindjárt meg is ünnepeltünk a születésnapja alkalmából.
Puccini Toscájából a Levélária következett, előadta Balczó Péter. Nagyon érdekes volt közelről látni, ahogy a korrepetítor súgta neki a belépéseket.
Verdi Simon Boccanegrájából Fiesco áriáját Pataki Bence énekelte. Még egy basszus és milyen! Hozzá nemrég édesanyja oldalán a Világjáró Művészeink sorozatban volt szerencsénk.
Giordano: Andrea Chenier-éből Maddaléna áriáját hallottuk, Haris Nadint ünnepeltük.
A szünet után Wagner A nürnbergi mesterdalnokok c. operájából a Versenydalt - újabb meglepetés - a régen hallott Bándi János adta elő.
Rossini A sevillai borbélyából a rágalomária következett, Pataki Bence előadásában.
Puccini Manon Lescaut: Manon halála, Haris Nadin
Gerschwin Porgy és Bess bemutatására készül az Operaház, ebből kaptunk ízelítőt Balczó Pétertől, végül
Giordano Andrea Chenier zárókettősét Rálik Szilvia és Bándi János énekelte. Rálik Szilviának nagyon örültem, Miskolc óta nem hallottam ilyen szépen, mindent beleadva énekelni.

Voltak a teremben gyerekek is, akik nagyon jól viselkedtek, egy pisszenés nélkül ülték végig az áriákat, ám lerítt róluk, hogy mennyire unják az egészet. Nagymama, anyuka, apuka vajon nem mesélte el nekik előre, hogy mi lesz? Nyilván nem, mert a műsort előre senki nem tudta, csak az volt publikus, hogy az Opera művészei jönnek. Ennek ellenére azt mondom, hogy ha már a hivatalos zeneoktatás olyan, amilyen (sajnos már az én ifjúkoromban, a hatvanas években is ölég harmatos volt) azért a család sokat tehet a jövő nemzedékéért, és felkészíthetné őket egy olyan dalestre, ahol nyilván nem a Kispál és a Borz lép föl. Nekem ilyen korú gyerekem már rég nincs, unokám meg még nincs, mégis fel tudnám kelteni egy 8-12 éves gyerek figyelmét, ha alapvető dolgokat elmondok neki, például hogy mi az a tenor, mi a basszus és mi a szoprán,  aztán visszakérdezek, hogy no melyik volt most éppen? Vagy hogy találja ki az a csemete, hogy a bácsi/néni vajh miről énekelhet? Figyelje a dallamot (elmagyarázva a dúr és a moll hangulati különbségeit), az énekes testtartását és arckifejezését, utána meg tessék elmondani a Nagyinak és ha talált, akkor holnap megnézheti a mi Foxi Maxinknak megfelelő mai cuccot a tévében. A gyerek azért van, hogy foglalkozzunk vele, ahogy velem foglalkoztak a szüleim, meg ahogy én foglalkoztam a sajátommal és ez nem merült ki abban, hogy leszel szíves befogni az arcodat és szépen végigülni, amíg a színpadon heppening van.

Lukin tanár úr már 13 éve az igazak álmát alussza, Dinyés Dánielből csak egy van, egy operai társaság meg felvehetné a nemes céljai közé, hogy közreműködjön az opera közönségének utánpótlásában. Szívesen segítenék benne.

Visszatérve a színvonalas estre: köszönettel tartozunk a fellépő művészeknek, akik baráti szívességből áldozták ránk a pihenőidejüket - végülis ők is vásárolhattak vagy a füles fotelben ejtőzhettek volna - és a társaság szervezőinek, akik működtetik ezt a fontos intézményt.

Nagy utazás des.jpg
Dés László estje
MÜPA Bartók terem
2017 november 25. 16 óra

Szerelem első vérig, Nagy utazás, Vigyázz rám, Trió Stendhal, Jazz+Az, A dzsungel könyve, Valahol Európában, A Pál utcai fiúk, Férfi és nő… - ez mind Dés László szerzeménye. Ilyenek hallgattunk két órán keresztül, technikai okok miatt késéssel és az elején majdnem töksötétben - a zene közben villanyszerelők rohangáltak idegesen, fejlámpával még az orgonában is matatott az egyik, aztán szépen fokozatosan megjött a fény is.
Dés László nevét  1980-ban a Kisstandionban, az emlékezetes Omega-LGT-Beatrice koncerten tanultam meg, aholis Gőz Lászlóval (ma BMC) alkották az LGT mögött játszó fúvósszekciót. Fura arra gondolni, hogy ma 63 éves művész akkor még csak 26 volt és senki nem sejtette, mennyi emlékezetes zene megkomponálása előtt áll.

Törhetem a fejem, mi a titka. A számai többsége nem túl bonyolult, az énekeseket sem erőlteti meg túlságosan, mégis fülbemászólak. Postásy Júlia egy Hajós András talkshowban mesélte el, hogy Dés először neki kínálta fel a Nagy utazás című számát, ő pedig visszadobta, hogy ilyen gyenge, lapos dolgot nem akar elénekelni. Igaz Juli Szikora Robi Szeretlek is meg nem is című világslágerét is kevésnek találta, tehát nem tekinthető autentikus slágervadásznak, viszont az említett számok más előadókkal a maguk idejében taroltak és ma sem számítanak ósdinak. Talán kár volt a Presser hangjával összeforrt Nagy utazást pont Tóth Verával elénekeltetni, mert a köztudatban főleg a testsúlyának változásaival szereplő megasztáros nem énekel rosszul, de mindkét vokalista százszor jobb volt nála - és szerencsére a koncert vége felé szólóban is megmutathatták, mit tudnak.
Szerzői és előadói est volt, ahol Dés énekelt, zongorázott és több szaxofonon is játszott (nem egyszerre) a közönség pedig örült és két házat is megtöltött, mert este leadták mégegyszer ugyanazt.
Volt szerencsém egy igazi kuriózumhoz is.
A hostessek azért (is) kapják a fizetésüket, hogy előadásban közben a széksorokat pásztázva felfedezzék, ha kékes fényben vibrál a néző arca, netán a vakuja villan, azonnal odarongyolnak, ha kell, de a sor közepére és intézkednek. A mi hostessünk magát nem zavartatva kékesen vibráló arccal végig a telefonját nyomkodta...

Benke Péter 2017.12.12. 14:56

Opera-macera

A Nemzeti Filharmonikusok Ifjúsági sorozata
MÜPA Fesztiválszínház 
2017 december 3.

dinyes.jpggottinger-pal-5-hpgy.jpgDinyés Dániel operabeavatóinak köszönhetően lettem törzsvendég a Villány környéki Ördögkatlan Fesztiválokon, és nagyon örültem, amikor a Katona József Színház Kamrájában Göttinger Pál rendezővel kiegészülve, sorozattal jelentkezett ez a produkció.
Most tovább bővült, az eddigi egy szál pianínó mellett megjelent egy valód zenekar is, a Nemzeti Filharmonikusok. Hangverseny fiataloknak, vasárnap délelőtt, mint ifjúkoromban, csak akkor Leonard Bernsteint néztük áhítottal fekete-fehérben.
Ez most itt színes a javából és interaktív.
A nézőtér törpékkel tele, kíváncsiak vagyunk, mennyire sikerül őket bő egy órán keresztül lekötni.
Dinyés Dániel kér a nézőktől egy jellegzetes színházi mondatot. Lenni vagy nem lenni, Színház az egész világ - kapja, majd a harmadikra ráharap: Országomat egy lóért! Odaül a pianínóhoz és elénekli több stílusban, a gyerekek tátják a szájukat, apukák, anyukák, nagyszülők kacagnak.

Rossini Sevillai borbélyának elemzése van ma terítéken, mely operát a napokban láttuk Szegeden és élvezhettük a korábbi beavatókon. Dinyés és Göttinger felváltva mesél az opera részleteiről, hátteréről, a rendezés fogásairól, a hangszerekről, például egy bevezető dallamot meghallgathatjuk az összes fúvóshangszeren, hogy melyik hogy szól - és máris értjük, miért a klarinét játssza.
Az egészen kicsi gyerekeket nem köti le, kettőt ki is visznek, mert nyafogni kezdenek, de a többi feszülten figyel, olykor apuka és anyuka is hozzátesz valami az elhangzottakhoz, épp a következő operába járó generáció kinevelésének lehetünk tanúi, miközben magunk is jól szórakozunk.
Meg a zenészek is.
Velünk nevetnek, mi meg velük.
A program legtöbbet foglalkoztatott művésze Cseh Antal bariton, aki Göttinger rendező úr még a nézőtéri párkányon is megsétáltat, miközben persze énekelnie is kell egy nem túl könnyű áriát. Dupla siker, az ária remek, a művész meg nem esik senki ölébe. Jön az Ördögkatlanon megismert trió, ezúttal szétröhögés nélkül, viszont az ifjú nézők bevonásával.
Délután ugyancsak opera macera, ezekkel az előadókkal, de az opera másik részletével és más közönséggel. Bánjuk, hogy arra nem vettünk jegyet.

Örömmel fedeztem föl a nézőtéren Kováts Kolost, akitől az előadás után lehetőségem nyílt megérdeklődni, hogy tetszett. A művész úr elmondta, hogy hétéves unokáját hozta a beavatóra, aki egyébként már rendszeres látogatója a Operaház előadásainak és a Fesztiválszínházban történteket mindketten nagyon élvezték. A zene nagyon rendben volt, a fiatalok remekül tudtak improvizálni és neki ez a matiné a régi időket juttatta eszébe, amikor ők is igyekeztek minél több emberrel megismertetni és megszerettetni az operát, ahogy ő mondta: munkatáborokban.

 

Az opera maceráról részletesebben megemlékezett Makk Zsuzsanna,

A Budapesti Fesztiválzenekar Hangversenye bfz_2.jpg
MÜPA Bartók terem
2017 december 2.

Bach 3. Brandenburgi versenyével indult a mai este, korabeli hangszerek szóltak, 3 hegedű, 3 brácsa, 3 cselló, 1 nagybőgő, csembaló - és egy orgona, amin Fischer Iván játszott, miközben vezényelte is a barokk kamaraegyüttest. A háttérben az egész Fesztiválzenekar ült és együtt élt a muzsikával.
A Bartókra váltás nagyjából olyan hamar lezajlott, mint a kerékcsere a Forma 1-ben, meg is lett a böjtje, ugyanis két első hegedűsnek nem jutott pult, azaz nem volt előttük kotta. Oláh Gyöngyvér kissé feldúltan ráhajolt az előttük ülő muzsikusok kottájára és abból játszott, ám Kostyál Péter hátradőlt és a profik fenséges nyugalmával adta elő a szólamát, fejből talán, vagy mert ilyen jól látta a legközelebbi kottát.
Bartók Zene húros, ütős hangszerekre és cselesztára című darabja helyenként olyan játékos vidámsággal szólt, hogy ezúttal sem tudtam elkapni a leírásában szereplő matematikai szigorral felépített szimmetrikus szerkezetet, hiába no, más a zenész, más a tudós és más az, aki beül a nézőtérre, hogy rábízza magát egy zenekarra, aki a muzsika szárnyán elröpíti valahova, ahol mindig is járni szeretett volna, csak nem ismerte az odajutás módját.
Eddig nem ismerte...
Brahms III. szimfóniája benne a talán a filmgyártásnak köszönhetően legismertebb Brahms-melódiájával felidézett egy öt évvel ezelőtti koncertet, amikor a Fesztiválzenekar 5 éve ugyanitt Louis Langrée irányításával adta elő és a szűnni nem akaró taps hatására a karmester felment a kürtszólót játszó művészhez, hogy megkérdezze, bevállalná-e mégegyszer, hogy a 3. tételt ráadásként újra előadják és felidézte az idei év elején volt Brahms maratont, ahol ez a szimfónia a Csaba Péter irányította  MÁV Szimfonikusok előadásában hangzott el - és akkor nem voltam maradéktalanul boldog.
Most igen!
A többi néző is, mert a dörgő taps ráadást követelt.
Fischer Iván megkérdezte, hogy Brahmsot vagy Bartókot szeretnénk-e?
A közönség kiabálni kezdett, hogy BrahmsBartókBrahtókBarmsáuáuáááá.
Fischer Iván lezárta a hangzavart, hogy  "értem!" (nevetés)
Két ráadás következett, Bartók egynemű karai közül a Huszárnótát énekelték el a zenekar hölgyművészei, az urak kísérték őket, majd Brahms Abendständchen kórusa zárta a fantasztikus estét.
Ezt a művet az előző évadben már hallottam ráadásként, akkor is nagyon tetszett meg most is, és akkor is meg most is észrevettem, hogy Martos Attila nagybőgős kotta nélkül énekelte a szólamát.

Verdi: Traviata 8_1_resize.jpg
Erkel Színház
2017 december 1.

Ki tudja, hányadszor ülünk be megnézni Violetta szomorú végét, mert szeretjük ezt az operát  és frenetikus alakításokat őrzünk belőle. Legutóbb Kolonits Klára és Boncsér Gergely énekelt csúcsot ebben a darabban, az egyikük pozitívat.
Bérletszünet van és teltház.
Felgördül a függöny és elsőre azt hiszem, hogy már megint eltévedtem és más operára ültem be, ahogy nemrég. Plexifal mögött gigantikus csokoládéfólia, villogó színes diszkófénnyel megvilágítva, a kettő között alakok rázzák a ki tudja micsodát - és felcsendülnek a nyitány búskomor hangjai. Még nem tudom megszokni a helyzetet, előttem megszólal egy mobil, mögöttem egy öregasszony a műbőr csizmájával a padlón elkezd csuszkolni, majd ugyanő hangosan odasúgja a férjének hogy "ezek megőrültek".
Reneszánsz korabeli vászoncseléd tolat be a színpadra, derekán lavórt támaszt, kezéből - mint Pavarottinak - fehér kendő lóg alá. Miklósa Erika jön utána, kirántja a kendőt, először rémülten nézi, majd mintha valami jó hírt olvasott volna belőle, pl. hogy holnaptól a rezsicsökkentés behatol a jegypénztárakba is, vagy hogy kitiltják a fotósokat a nézőtérről, felnevet. Végülis az előttünk álló történet és az azt bevezető zene is mind olyan mókás, nem?

Plexifalak nyílnak, ünneplő közönség tódul a színpadra, közöttük Szappanos Tibor Terry Black imitátornak öltöztetve: csilivili lila öltöny széles citromsárga sállal, fején szalmasárga paróka.
Buli van!
A baloldali díszpáholyban a női kórus kokottjelmezben, jobboldalt az urak szmokingban, Héja Domonkos dirigálja őket és épp annyiszor esnek szét, hogy egy ilyen blogban nem lehet nem említeni. Kevés volt a próba? Határozatlan az irányítás? Ki tudja?
A sztorit ismerjük jól, egy párizsi arisztokrata ficsúr beleszeret egy luxuslotyóba, a súlyos beteg Violetta Valéryba, ketten elbújnak a világ elől*, ám a ficsúr apja utánuk oson és megkéri a hölgyet, szíveskedjék ne tovább rongálni a családja jóhírét, mert neki van egy lánya és így nem fogja tudni férjhez adni.
Megjelenik a színpadon az eladó leány is, olyan mint Evetke a Besenyő családból, csúnya, kövér, piros térdzokniban,  hatalmas vattacukorral a kezében és nem vagyok annyira biztos, hogy a pufók szűz a bátyó kifogásolható párkapcsolata miatt nem piacképes.
* Ami a világ előli elbújást illeti, régebben erre a második felvonásban került sor, most ez is komédia-szerűen zajlik. Az ifjú pár rádobja magát egy égszínkék felhőhuzattal ellátott gigantikus kanapéra, ami azon nyomban hanyatt is vágódik,
Szó bennszakad,
hang fennakad, lehellet megszegik,
ez most baleset volt,
vagy a rendező ökörködik?  
Igen, ő.
Már megint.
A diszkó, a lavórral tolató komorna, Terry Black és Evetke a vattacukorral nem volt elég.
A feldőlt kanapé mögül fehér zászlóként előkerül egy szál kamélia, majd Alfréd atlétatrikóban és zokniban, hogy elénekelje, mennyire szereti ezt a Violettát, aki egy heves hancúrozás után a fürdőben szedi rendbe a tollazatát.  A háttérben mindig történik valami, nyilván azért, hogy aki nem szereti Verdit, az se érezze magát elhagyatva: mossák az ablakokat, fehér madarakat ragasztanak rájuk, liftesfiúnak öltözött kommandó nyitja és csukja az ajtókat, halálfej jelenik meg egy óriási álarc alá keresztbe rakott lábszárcsontokkal, szóval ez nem valami avítt, unalmas színpadi produkció, kérem, hanem modern, korszerű, mai a javából, hogy attul kódulunk! 
Balettkar is van, mert egy ilyen vidám vásári komédiából a tánc sem maradhat ki. Közreműködnek a Magyar Nemzeti Balett művészei: Tarasova Kateryna, Cottonaro Gaetano, Genovese Mario, Okajima Takaaki, Morimoto Ryosuke, Mingardo Angela, Taravillo Carlos, Biocca Mark James és a kakukktojás: Lajti Gábor. Ő nyilván migráncs a sok nemzeti között.
Jé, a ferde kártyaasztalnak élő lábai vannak. Valódi, hús-vér emberek először mozdulatlanul tartják a nehéz oválist, aztán ficeregni kezdenek, le is esik róla minden. Újabb fergeteges poén, még Walt Disney is irigyelné. Aztán Violetta egy műanyag villámtól odaszegezve fekszik a földön és keservesen énekel.
Apropó, Violetta.
Kellett hozzá néhány évtized, meg egy Dinyés Dániel, hogy megértsem, mi is a baj vele.
Az teljesen rendben van, hogy Alexandre Dumas a Kaméliás hölgyet egy létező prostituáltról mintázta, de sokáig, nagyon sokáig a színpadon Violetta ugyanolyan úrinő volt, mint azok az előkelőségek, akik a szalonjában mulattak, a felületes néző meg nem tudta hova tenni egyes szereplők fanyalgását.
Miklósa Erika számomra először formázott valódi kurtizánt, ami az elején meglepő volt és nagyon tetszett, hurrá, végre valaki megmutatja Violetta igazi arcát, ám a lelkesedésem addig tartott, amíg túl nem tolta a biciklit és átment közönségesbe.
Egy operaénekestől nemigen várható, hogy ismerje a testükből élő női hölgyeket, arra ott van a rendező, akinek pontosan és a gyakorlatból kell tudnia, hogy hogy fittyen lotyó.
A prostituáltak világában szép és tarka átmenetek lépcsőjén ott tipeg a kamionsoron szakadt harisnyában és hasitasival integető riboszómától kezdve az alosztályvezető előtt pucsító vállalati szépségen és a bájait az interneten kellető háziasszonyon át az apjával egyidős pasijától kapott cicaterepjáróban feszítő nercbundás Lotyóbridzsidáig  mindenki, és igen, Violetta a luxuskurtizán is, ám kötve hiszem, hogy egy felső kategóriás  kéjhölgy olyan közönségesen viselkedne, mint egy kilométernő. Miklósa Erika az elején szerintem jó helyre tette magát a palettán, ám később sajnos eldurvult és a párizsi szalonokhoz méltatlan vehemenciával lökdöste a tutyimutyi Alfrédot. Sok remek pillanatot köszönhetek a hangjának ezen az estén, de sokszor kissé kidolgozatlannak éreztem a remek szerep egynémely részét. különösen a kezdő szopránok nagy kedvencét, a Sempre Liberát és ez bosszantott, mert tőle sokkal többet vártam.
Boncsér Gergely
viszont kellemes meglepetés volt, tavaly életem leggyengébb Alfrédját hallottam tőle, most jobb volt, de még mindig nem elég jó. Sokszor rezzentem össze az intonálás problémái miatt és azt hiszem, soha nem fogom megszeretni a hangját.
Fokanov Anatolij
t nagyjából tizedszer látom ebben a szerepben, de ilyen gonosz eddig egyszer sem volt és ilyen szép lovaglóruhát sem adtak rá, viszont a duettet Violettával ilyen érzéssel és ilyen pianókkal még soha senkitől nem hallottam, percekre megszűnt a külvilág. Huhh.
Két szereplő tetszett még nagyon: Kiss András azaz Grenvil doktor és Kálnay Zsófia, akit a nyáron a három világsztárral hallottunk fellépi a szigeten.
Közeledik a vég,
Violetta az ágyában, égszínkék felhők között haldoklik, szerelme az ágy végébe kucorodva, a hasára tett praclikkal mint egy rakás szerencsétlenség bámulja.
A díszpárnákban több érzés van.
Az eredeti sztorik szerint a szebb napokat megélt és mostanra bukott nő nyomorban végzi, ám itt valami miatt estélyi ruhában haldoklik, végül még egyszer fellángol benne az élet, majd az ágyába visszarogyva elhalálozik.
Függöny.
Elméletben csak, mert a nehéz textília nem mozdul.
Lecseng a zene, felcsattan a taps, Intellektusék rohannak a ruhatárba, a holttest ott fekszik az ágyban, a két Germont, a balfék meg a bűnbánó szomorúan nézi, kicsit hátrébb az orvos meg a komorna gyászol, aztán átmenet nélküli gyors feltámadás jön, Miklósa Erika mosolyogva fölkél, Boncsér Gergely is kászálódik kifelé a barna zoknijában, akár még a súgó is előmászhatna a lyukból, hogy ott mindenki előtt megropogtassa az elgémberedett derekát, elvégre emberek vagyunk, vagy mi és különben is, csak vicc volt az egész....
Sajnos.

Gioachino Rossini A sevillai borbély
Szegedi Nemzeti Színház
2017 november 23.

Ha választhatnék, melyik zeneszerzővel vacsorázzak együtt, egészen biztosan Rossini lenne az. A Tolvaj szarkát már gyerekkoromban is szerettem, az meg csak rátett egy lapáttal, amikor ez volt a kísérőzenéje a Medve és a baba című filmnek, de szívesen emlékezem az Alexandrov együttes egyik élő koncertjére is, amikor a szovjet katonatisztek gigantikus tányérsapkába csomagolt hősi műmosollyal a fejükön énekelték, hogy Figaro itt, Figaro ott...Szóval Rossini érdekes figura lehetett a könnyed, vidám, ám mégis tartalmas vígoperáival, a méltóságteljes egyházi zenéivel és a hatalmas zabáival. Amikor sátoros ünnepeken a róla elnevezett bélszínételt készítem, mindig eszembe jut, vajon ő mit szólna hozzá, ha megkóstolná?

Híre jött, hogy a tavalyi Simándy énekverseny két győztese, Kovács Éva és Hanczár György ismét együtt áll a Szegedi Nemzeti Színház színpadára, szerencsére főszerepben, ami azért nagy dolog, mert egy egyik győztes az idei  Primavera Fesztiválon a kórusban (!) énekelt, ami számomra olyan, mint a tabletet vágódeszkának használni.

Ködös-borongós novemberi délutánon irány Szeged.
Rémület az előcsarnokban  tornacipős, bazmegelő fiatalok serege.
Huhh, velük nézzük az előadást?
Igen, sajnos igen. :-(
Azok az idők már szerencsére rég elmúltak, amikor az Operában vagy az Erkelben a kötelező ifjúsági előadásokat szívből gyűlölő diákok ordenáré viselkedéssel bosszulták meg, hogy oda kellett menniük. Az elmúlt hónapokban több előadást néztem végig középiskolásokkal és általában rendesen viselkedtek, amelyik unta, az a telefonját nyomkodta, vagy aludt, de balhét nem csinált. Külön üdítő volt a Xántus János Gimnázium elegáns formaruhájába öltözött tanulóival operát nézni, mert őket nyilván nem csak arra készítették föl, hogy hogyan viselkedünk a színházban, hanem arra is, hogy mit fogunk látni-hallani. Nemegyszer találkoztam velük és igen felemelő  élmény volt elcsípni egy-egy mondatot a beszélgetéseikből a szünetekben, vagy az előadás után.

Nem így Szegeden, ahol az ifjúság előadás közben hangosan beszélgetett a tanáraik, az iskolájuk és a város szégyenére. A közöttük ülő csúnya, 140 kilós bácsi a második felvonás közepéig rendet tartott de aztán megunta és felvonult a harmadik emeletre, ahol csend és nyugalom honolt.
(Szegedi pedagógus uraim és hölgyeim, szíveskedjenek szégyellni magukat!)

Annyi előnyöm azért származott ebből a helyváltoztatásból, hogy megállapíthattam: ez az opera épp oly szépen hallatszott az első sorból, mint a harmadik emeleten, szemben a korábbi Don Pasqualéval, ahol zenét odafönn alig lehetett hallani, a földszinten viszont bántóan hangosan szólt, olykor elnyomva az énekeseket.

Eltekintve a csürhére hajazó nézőtársak okozta kellemetlenségektől: remek előadásban volt részünk.
Hallottuk hírét a nyári szentendrei bemutatónak és láttunk abból részleteket is: itt sokkal összeszedettebb volt minden, ráadásul - talán a közben kitört kultúrbotránynak köszönhetően - kimaradt egy jelenet, amiben elfenekelnek egy tolvaj kiskölköt. No igen, Kero rendező úr alkotása, még jó hogy nem vették le a műsorról...

Bejön a karmester - és elmarad az ilyenkor szokásos taps.
Kínos. Még sosem tapasztaltam ilyet.
Megszólal a nyitány és felvonul az összes szereplő, jönnek mindenhonnan, hatalmas a kavarodás, kicsit idétlen is. Jesszum, túlrendezték a vidámkodást,  átmegyünk Tom és Jerrybe?
Szerencsére nem.
Ahogy az énekesek kinyitják a szájukat, elmúlik minden.
Két szereplőről tudtunk, a többi rejtély hogy a dupla, olykor tripla szereposztásból ki jut nekünk ma estére?
A karmestert leszámítva (Pál Tamásnak sokkal jobban tudtunk volna örülni) minden jelmezbe az általunk ismert/kedvelt/szeretett művész bújt. Cseh Antal, akit az Operabeavatókon  ismertünk meg, Altorjay Tamás, akit azóta rajongunk, mióta törött bordával énekelte Ferrandót, és Frankó Tünde, aki feledhetetlen Pamina, Cso-cso-szan és Mimi alakításaival szerepel az operalátogatói előéletünkben.
Őket ismertük.
Figarót, Kendi Lajost eddig nem, de a belépőjének a harmadik sorától tudtuk: egy újabb név, amit megtanulunk.

A színpadot főleg vasrácsokból álló építmény teszi négyszintessé, de a rendezés belakja az egész nézőteret, a szereplők jönnek-mennek minden irányba, lépcsőn fel és lépcsőn le, közben persze hibátlanul énekelnek, de olykor megborotválják némelyik nézőt, vagy a rágalomária közben szórólapot osztanak, miszerint Figaro lop csal és hazudik és persze plakátokat is kiraknak, ami nagyon nagyon emlékeztet valamire, amit itt és most nem említek meg, nehogy jóbarátoktól megint letolást kapjak a kéretlen politizálásért. Azt sem említem épp ezért, hogy az egyik szereplő a finesz helyett a középső hangot dére cserélve egy jól ismert közéleti tényező elnevezését csempészi a librettóba.
Lehet hogy ezek miatt jár rá a rúd a fenekelés élharcosára?
No mindegy, tényleg nem akarom kihúzni a gyufát, ez zenei blog és szigorúan operáról írok!

Énekben kifogásolni való nem akadt, remélem a hangszórókból jövő csembalózene nem konzerv volt, hanem valahol a kulisszák mögött valóban szólt egy ilyen hangszer, mert a playbacket nem szeretem,

Altorjay Tamás gyönyörűen énekelt, ezúttal felszabadultan mókázott is (nem olyan visszafogottan mint legutóbb a Don Pasqualéban) nagyon kitett magáért Hanczár György is, nem zavartatva magát attól, hogy az áriák végén a hosszú kitartásokat nem értékelik a középiskolások (értő közönség szétszedte volna a házat).

A modernkedni akaró szöveg nem mindig tetszett. Ahogy Figarót át tudták írni a fiatalok nyelvére, A sevillai borbély szövege csak goromba, helyenként indokolatlanul trágár volt és ahogy elnéztem, a célba vett fiatalokat nem találta meg, mert a vaskosabb beszólásokat ugyanúgy unták, mint a többit.

Az opera vége felé beugrott egy 2-3 évvel ezelőtti Operabeavató, Kolonits Klárával, Cseh Antallal és Horváth Istvánnal, ami harsány röhögésbe fulladt és ahol megtudhattuk, hogy a két úr Miskolcon miért nem állhat egyszerre színpadra. Ezért. (9:38-tól) Vagy amit én csináltam csak erről a 2 percről.

Sok magyar szoprán énekesnőt szeretek, közöttük azonban csupán egy van, akinek a hangja nem csak a teret tölti be, hanem azok után, hogy elfelejteti a környezetemet, engem, a hallgatót is kiiktat,kikapcsol, megszüntet. Ő Kolonits Klára. Azért említem ismét, mert ma este Rosinának, azaz Kovács Évának is voltak ilyen pillanatai. A törékeny alkatú szopránból akkora hang jön, mint Gyurkovics Máriából és Montserrat Caballéból együttvéve, a nehéz, átlagon felüli felkészültséget igénylő áriákat helyenként még meg is variálta, feldíszítette és könnyedén megugrotta a saját maga által magasított akadályokat.
Egy valami hiányzott a végén: az ováció.
Gyöngy volt a színpadon, a nézőtér nagyobb része pedig röfögött.

Szívesen megnézném ugyanezt ugyanígy, de méltó közönség előtt.
Mondjuk a Primavera Fesztivál 2018 alkalmával?

sevillai.jpg

 

 

 

Donizetti: Lammermoori Lucia
Erkel Színház
2016 december 3 és 4.
+ az Opera japán turnéja

Némelyik előadás olyan hatással van rám, hogy sokáig, olykor hosszú hónapokig keresem a szavakat és ha nincs valami megfelelő apropó, akkor az idő múlása miatt kimarad a blogból.
Donizetti Lammermoori Luciája is ilyen lett volna, ha közel egy évvel az előadások után nincs valami meglepő aktualitás, valami újabb meglepetés, mert az volt eddig is.

2016 december 3.
lammermoori-lucia-az-erkelben-225.jpgBérleti előadás. Kolonits Klára, Horváth István, Cseh Antal - akiket az Operabeavatóknak  köszönhetően van alkalmunk közelről is nagyon szeretni. Kicsit fanyalgunk a fura rendezés miatt, úgy néz ki, mintha valami építkezésen lennénk, alumínium állványzat, vödrök, rumli, odafentről szép csendben hullik a cement, majd máskor nem tetszenek dobálni a zsákot és akkor nem reped ki, oké, hogy vízpermet, de a szürkés fényben akkor is cementnek néz ki és akkor is építkezési rumli. A rendezés végül is nem sokat zavar, hamar meg lehet szokni, de a zene és az előadás úgyis elfeledteti, maximum néha sajnálkozunk egy kicsit, hogy milyen nehéz lehet úgy énekelni, hogy közben felülről folyamatosan áztat minket a vízpermet, amitől a színpad is kellemetlenül csúszóssá válik. Lucia megöli a ráerőltetett vőlegényt és megjelenik a vértől csöpögő ruhájában, hogy elénekelje az operairodalom egyik legszebb és legnehezebb áriáját, Enrico bátyó nagyon megharagszik, mert a húga miatt meghiúsultak a számító hatalmi törekvései, a hősszerelmes Edgardo pedig Lucia halálhírét hallva leszúrja saját magát és itt leesik nekünk egy elmés rendezői fogás (a fenébe is, mindig megfogadom, hogy készülni fogok  a rendezésből, interjúkat olvasok el, de ez mindig elmarad) - a háttal álló emberek Edgardo halott rokonai, igaz ezt mondja is, amikor egyszerre hátra néznek, Edgardoban akkor merül föl először a halál gondolata, amikor másodszor, akkor már Edgardó a tőrrel a törzsében a közönségnek hátat fordítva beáll közéjük, no ez tényleg egy szép kép és a halál ötletes színpadi ábrázolása. Három kiváló szereplőt fentebb említettem, Enrico Szegedi Csaba, Arturo Szappanos Tibor, Alisa Kun Ágnes Anna, Normanno Ujvári Gergely.  Összességében jó előadás, katartikus élmény, éljenek az alkotók és a szereplők!

2016 december 4.
Az ölünkbe esett két jegy, ajándékba kaptuk, hogy menjünk el és nézzük meg Poulenc Kármeliták című operáját. Beültünk az Erkelbe és kicsit meglepődtünk, hogy a hostessek a Lammermoori Lucia színlapját nyomták a lammermoori2.jpgkezünkbe. Biztos eltévesztették. Amikor felcsendültek az első hangok, kiderült hogy icipici tévedés történt, az Operaházban kellene ülnünk, mert a Kármeliták ott megy (később megnéztük azt is) - de a jegyünk ide szólt. Az első taps alatt gyorsan megállapodtunk abban, hogy ugyanaz az opera két egymást követő nap talán túl sok, ezért a szünetben lelépünk - és aztán nem így lett.
Nem hagytuk ott az előadást, hanem egyszerűen odaragadtunk.
Hiába énekeltek előző nap a kedvenc énekeseink, a második előadás egyszerűen lebilincselő volt. Kálmándi Mihály csodás baritonja nem csak a színpadot és nézőteret uralta, Miklósa Erika pedig ott előttünk őrült meg. Eszembe jutott egy évtizedekkel korábbi előadás, amikor Miklósa ebben a szerepben debütált és a végén sírva fakadt attól a ritka tombolástól, amit a nézőkből kiváltott. Balczó Péter Edgardója kicsikét megosztott minket, a páromat meggyőzte, engem nem, de a tegnapi tenornál én is jobbnak találtam, Megyesi Zoltán és Kovács István pedig méltó partnere volt a remekelő többieknek.
Másodszorra a rendezésből is több jött át.
Lassan egy éve ennek a meglepetés-sorozatnak és még mindig nem tudtuk eldönteni, mi volt a második előadás titka. A szereplők? Az ismerősnek tűnő látvány? Az ismétlődő hatások ereje?
Rejtély.

2017 november 15
Újabb meglepetés: Balczó Pétert és Kelemen Zoltánt fedeztem föl egy külföldön feltöltött külföldi előadás grube2.jpgfelvételén.
Lammermoori Lucia.
A címszerepben Edita Gruberová.
Gyors körkérdés az operabarátok között és kiderült, hogy a Magyar Állami Operaház Japánban turnézik, a kalózfelvétel ott készült.
Még újabb meglepetések.
Az első, hogy Japánban is megszólal a mobil a nézőtéren.
A második, hogy kiderül: tavaly azért építési állványok között játszódott az előadás, mert az alkotók által megálmodott  díszlet nem készült el határidőre.
A harmadik, ahogy Gruberová énekelt.
Szörnyűségesen!
A negyedik, hogy a csodás Kolonits Klára és a fergeteges Miklósa Erika után vajon miért ő?
Az ötödik, hogy a hazai szaksajtó a jobb napokat megélt, hetvenéves szopránt dicsérte.
Nincs fülük?
Nekem van.
Valamikor rajongtam Editát, de ezek után már nem!
Hogy miért, az ebből a felvételből kiderül.
Akinek nem, attól elnézést kérek.
Akinél esetleg megint kiveri a biztosítékot, hogy az enyém most is eltér az ő közvéleményétől, az megérdemli.

 

Élet és halál táncai
Pannon Filharmonikusok
Bogányi Gergely, Cristian Mandeal
MÜPA, 2017  november 17.

cristian_mandeal_photo_3.jpgCristian Mandeal román karmesterről nem túl sok magyar nyelvű információt találni a neten, röviden megemlékezik róla a port.hu a Nemzeti Filharmonikusok és a Pannon Filharmonikusok weblapja  és egyik sem túl szószátyár. Én először találkozom a nevével, amikor a kezembe veszem a műsorfüzetet és mindjárt az jut eszembe, hogy amikor a halálát követő napokban a mezzo tv megemlékezésének köszönhetően megismertem a román Sergiu Celibidache nevét, egy művelt  zenebarátot kérdeztem, hogy vajon ő ismerte-e korábban, mire  visszakérdezett, hogy "miért, Celibidache mondta, hogy ismer engem?"  Szóval akkor még nagyon nem ismertük Celibidachét és sokat vesztettünk, ami most elmondható Mandealról.

Bartók Béla Táncszvitjével indult a műsor. Az első ami feltűnt, hogy a karmester mennyire érzi Bartókot, mennyire otthon van a világában, mintha Bartók legjobb utódai nevelték volna. a második, hogy milyen szépen kidolgozták a legapróbb részleteket is és hogy a Pannon Filharmonikusok eddig soha nem tapasztalt érzékenységgel reagálva a legfinomabb jelzésekre is viszi végig a közönséget a Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50. évfordulójára komponált ünnepi zene népek táncait felidéző tarka vonulatán.

Liszt Ferenc Haláltáncát Bogányi Gergely közreműködésével játszották. Bogányi megint csak nem a saját híres zongoráján játszott, viszont sokkal jobban, mint legutóbb. A szólista és a zenekar tökéletes együttműködéséből nem mindennapi produkció született, ami egyszerre volt felemelő, megrázó, játékos és elgondolkodtató.

A szünet után Richard Strauss Hétfátyoltáncával folytatódott a program. Az Oscar Wilde betiltott tragédiája alapján készült opera talán legismertebb jelenete morbid és erotikus, kiváló alkalom karmester és zenekar számára, hogy megmutassák, milyen színeket és hangulatokat képesek a nagyérdemű elé tárni. A nagyérdemű meg egyenesen el volt varázsolva.

Végül Claude Debussy: A tenger szimfonikus költeménye szólt, hogy aki ma este zenei természetképekre vágyott, az se menjen haza üres kézzel. El kellett telnie három évtizednek, mire megbarátkoztam a francia impresszionistával és további másfélnek, hogy megszeressem. Ezt a tengert most ajándékba kaptam, reggel még nem gondoltam, hogy a Ferencváros szélén az óceán végtelen távolába révedhetek - és ez megtörtént.
Szerző és előadók még a sós tengeri levegő illatát és behozták a terembe.

Sokszor hallottam már ezt a zenekart, de így még egyszer sem szóltak.
Fejlődés? Irányítás? Ki tudja?
Alig várom a következő találkozást!

Gaetano Donizetti: Szerelmi bájital
Erkel Színház
2017 november 11.

Teljes teltház. Jó látni, hogy rengeteg a fiatal.
Nemrég jeleztem az Operának, hogy célszerű lenne felülvizsgálni azt a megengedő lazaságot, hogy minden későt beengednek, a hostessek magassarkúban klaffogva kísérik őket az erkély - korábban függönnyel leválasztott - oldallépcsőin és közben beszélgetnek is, hogy karonülő kisgyerekek is látogathatják az előadásokat és azért senki szól rájuk, ha aranyosan gőgicsélnek a nagyária alatt - az Opera szinte postafordultával ígért változást, ám ebből még ma sem érzékeltünk semmit.

Valami operai főember jelenik meg mikrofonnal a függöny előtt és bejelenti, hogy a vendégtenor miatt részben magyarul, részben olaszul szól majd az opera és felelevenít korábbi, hasonló előadásokat, jé, az egyiken 40 éve ott ültem, ám azt nem tudom, ki az a Sólyom Nagy László, akit emleget, mert Sólyom Nagy Sándorra határozottan emlékszem, Lászlóra meg határozottan nem.

Az előadás tehát majdnem végig magyarul szól, de a feliratozás sokat segít és azért írom hogy majdnem opera, mert Donizetti mester igencsak lezser kedvében írhatta. Sok-sok része épp olyan, mint valami operett, könnyű, színes, olcsó és nem üli meg a gyomrot. A közönség is - ahogy az operettben - sokszor akarja a zenét ütemes tapssal kísérni, de szerencsére hamar észbe kap, hogy ez most nem egészen az.

9_resize.jpg

Az első felvonást nagyjából a második harmadától kezdve mindketten unjuk annak ellenére, hogy az énekesek remek formában vannak. Adina Váradi Zita, Nemorino Damir Zakirov, Belcore Geiger Lajos, Dulcamara Szüle Tamás, Gianetta Zavaros Eszter és annak ellenére, hogy olykor elcsattan egy-egy aktualizáló rendezői poén is. Megfordul a fejünkben, hogy a szünetben hazamegyünk, mert a lapos operettmelódiákat 3-4 percig elviselem, 8 perc után bosszantanak, fertályóra elteltével pedig rájövök, hogy kényelmetlen a szék, nincs levegő (vagy huzat van), utálom a mögöttem ülő és a retiküljét kapirgáló nénit, éhes és/vagy szomjas vagyok, fáj a térdem, befelé nő a hajam és már túl rövid az életem ahhoz, hogy itt töltsek belőle bármennyit is.

Végül maradtunk, mert nagyon érdekelt mindkettőnket, hogy az orosz vendégművész, aki a hősszerelmesnek és katonának operettes túlzással sem nevezhető alkatával (kb 155 cm és 40 kiló)  addig remek komikusnak bizonyult, hogyan abszolválja a mű slágerét: Nemorino románcát.

Nos megérte maradni, mert hatalmas volt.
Itthon meghallgattuk ugyanezt Pavarottival és Kaufmannal,
Zakirov az utóbbi finomságát vitte az előadásába.

 

 

utóirat: kincses-veronika.jpg
A facebook OperaTV csoportjában Kincses Veronika művésznő így reagált e szerény nézői véleményre:

"Donizetti - "lapos operettmelódiái"! Bravo! Ez a vígopera egy gyönyörű csiszolt gyémánt! - Aki nem ért arabusul , ne beszéljen arabusul!!! -Tanácsom, ne hallgasson zenét, ne menjen operába , koncertre sem, ha a zene zavarja! Vegyen füldugót otthonra!
Így akarja felhívni magára a figyelmet, ha másképpen nem megy?"
Eddig az idézet.
El sem akarom hinni, kitől származik....
süti beállítások módosítása