trubadur2.jpgVerdi: A Trubadúr
Margitszigeti Szabadtéri Színpad
2017 július 30.

Jaj de jó, vége a vizes VB-nek, illetve épp ma van a zárórendezvény, de hálistennek nem a szigeten, így sem tömeg, sem TEK feliratú harci járművek, sem rendőri készültség, egy kis operát már csak békén hagynak a robbantók.

Jaj de jó, elővették Vámos László hagyományos rendezését, így nem kell félnünk valami idióta rendezői önmegvalósítástól, ami mondjuk az állatkertbe helyezi a XV. századi spanyol polgárháborús történetet, Leonóra egy rózsaszín flamingó, Manrico egy nagy fehér kakadu, Azucena pedig a takarítónő, aki állandóan összeveszik a jegypénztárossal (Luna gróf, elszegényedett főnemes)

Jaj de jó, Komlósi Ildikó lesz Azucena, Kálmándi Mihály először fog Lunát énekelni, és megismerhetünk két külföldit, a fiatal azeri szopránt, Dinara Alievát, aki biztosan jobb lesz, mint legutóbb a hallhatatlanok táborába tartozó moldáv Nadia Cerchez és az olasz Riccardo Massi, aki remélhetőleg lesz olyan jó, mint legutóbb László Boldizsár. Tőle egy kicsit féltem, mert megnéztem, mit tudnak a vendégek és Massi ezen (Nessun Dorma)  meg ezen (Radames románca) a felvételen nem sziporkázik túlságosan, sőt! Még egyszer nem hallgatnám meg egyiket sem!

Jaj de jó, teljes teltház van, próbáljuk kitalálni, hányan lehetünk, olyan négyezerre saccoljuk, de egyikünk okostelefonja sem hoz hiteles adatot a nézőtér befogadó képességére.

Jaj de jó, nem ül mögöttünk senki, tehát nem fogjuk zene helyett öregasszonyok locsogását, zacskózörgését, csámcsogását hallgatni. Ami nem jó: ül mögöttünk technikai személyzet és gátlástalanul fújja a füstöt. Előadás közben. Egy technikai hölgy meg egy világosító úr. Előbbi még beszélget is kicsit, nagyon nem odatartozó dolgokról. A nézőtér felső részén a ferihegyi légiforgalmon túl további zavaró tényező, hogy jobban behallatszik a dunai hajóforgalom és a rakpartokon állatkodó motorosok zaja, de az sem utolsó, hogy a kivetítőkön mindössze a librettó magyar fordítása jelenik meg, tehát a szereplőkből vajmi kevés látszik, de ezeket leszámítva tökéletesen rá lehet hangolódni az operára.

trubadur.jpg

Ha hirtelen választanom kellene, legközelebb kivel nézném meg, Wiedemann Bernadettel vagy Komlósi Ildikóval, bajban lennék. Talán összehasonlítani sem túl okos dolog, mégsem tudok szabadulni a nemrég hallottaktól. Wiedemann Bernadett biztosan uralja Azucena összes hangfekvését és talán erősítés nélkül is beénekelte volna a Margitszigetet, Komlósi Ildikó viszont ritka finomságokat mutatott és remekül játszotta a szerepében felvonuló összes érzelmet. 
A fiatal azeri szopránt érdemes volt meghívni, csodás a hangja, nagyon szívesen meghallgatnám őt direktben is, úgy, hogy nincs közöttünk sem mikrofon, sem hangmérnök, sem hangfal.
Az olasz tenor sokkal jobb volt, mint amilyenre a hangfelvételei alapján számítottunk, Kálmándi Mihály viszont elmaradt attól, amit vártunk tőle. Élőben utoljára Wagner szerepben hallottuk, amit felsőfokon abszolvált, ma este voltak nagyon szép hangjai, de nem egyszer rezzentem össze mellément hangtól vagy rossz belépéstől. Ezzel együtt várom a vele való következő találkozást, mert mindig mutat valami egyedit, valami szerethetőt.

Ahogy lecsengett az utolsó hang, a közönség mint valami kertmoziban elindult kifelé. Nem tudni, mi volt olyan sürgős, nem volt ruhatár, a BKK mentesítő járatokkal megoldotta a buszkérdést, a vizesgála végetért és vasárnap nincs Barátok közt vagy Budapest éjjelnappal sem.

Kis beszélgetős várakozás után jólesett az olasz opera utóhangjaival végigsétálni a Margitsziget ősfái között.

Mágnás Miska
Fővárosi Operettszínház
2017 január 7.

 

Kétszer jártam életemben az Operettszínházban, először 1989-ben egy amerikai mormon egyetemista csapat adott elő valami fergeteges folkműsort, másodszor pedig az első magyar klezmeroperetten, a Menyasszonytánc címűn.  Mindkettő életre szóló élmény volt, ám az operettrajongókat esedezve kérem, ne haragudjanak rám, ha nem szeretem a kedvenc műfajukat.

Ajándékba kaptunk két jegyet a Mágnás Miskára, ráadásul az első sorba. Ezért is volt nagyon kellemetlen, amikor fertályórával a függöny első felgördülése után a párom határozottan oldalba vágott.
- Mi baj? - kérdeztem riadtan, mert bár élősúlyban a felét nyomja mint én, azért félek tőle, mint a tűztől! :-)
- Ne horkolj!!!! - sziszegte!
- Nem is aludtam! - lett volna az ilyenkor szokásos válasz, de nem volt, mert igen, bealudtam.
Kegyetlenül untam az előadást, próbáltam csukott szemmel élvezni a zenét, aztán úgy maradtam.
Rossz nyelvek szerint az az énekes megy az operettbe, aki a képességei alapján az operába nem fér be és az ül a nézőtérre, akinek az opera túl magas és a igényei szerényebbek.
Jómagam soha nem tudok egyetérteni az ilyen ostobi általánosításokkal, viszont az is tény, hogy az elmúlt 40 évben ha túl sokszor hallottam kellemetlen hangot, az mind operetténekesé volt.
Itt és most kellemetlen hang nem szólt, viszont egy kicsit sem kötött le, ami a színpadon folyt.
Egészen addig, amíg meg nem jelent Peller Anna.
Aztán jött Peller Károly is.
peller-anna2.jpgA két Peller - utánanéztem, rokonok, de ez számukra is később derült ki - elvitte, sőt élvezhetővé tette az egész előadást. Van hangjuk, tudnak mozogni és játszani, az alakításuk pedig teljesen hiteles.

Az előadás címszereplője ugyan Miska, de Miskánál sokkal többet van színpadon Marcsa, a mosogatólány, akiről le nem tudtam venni a szemem. Nem azért, mert csodaszép, hanem mert minden porcikájával alakít, ő maga a szerep.

A youtube-nak köszönhetően megnézhettem, mások hogyan bújnak Marcsa bőrébe, és máris megtudtam, miért kerülöm én az operettet. Túljátszás, ripacskodás, bohóckodás, gyenge hang, intonációs problémák - utóbbi kettőt a közönség talán nem is észleli, hiszen operettes szokásnak megfelelően folyamatos tapssal kíséri az előadást - ám Peller Anna gyöngyszem és nem csak ebben a mezőnyben.

Operett primadonnának lenni nagy felelősség és a folyamatosan örvendező közönség miatt nehéz is, mert valami hallatlan tehetségre és önfegyelemre van szükség ahhoz, hogy ne essen túlzásokba és csak annyit tegyen bele a szerepbe, amennyit kell.

Peller Anna ezt az arányt művészien találja el az első perctől az utolsóig és épp ez az alakítása az ékes bizonyítéka annak, hogy kisebb kvalitást igénylő feladatokat is meg lehet oldani művészi szinten.
Ami még megmaradt az előadásból: a női karmester.
Általában nem szeretek olyan buszon vagy repülőn ülni, amit nő vezet (érdekes, a villamossal soha nem volt ilyen problémám) - de azzal talán nem volna bajom, ha a karmester szakma is elnőiesedne.
Szabó Mónika kiválóan kézben tartotta a produkciót, de a legjobb az volt, amikor a végén a színpadról dirigálta a ráadásokat, amiben ő maga is részt vett, énekkel és tánccal.

Délutáni előadáson jártam, a közönség főleg nyugdíjas néniből állt, akik a szünetben a helyükről föl sem állva a retikülből kezdtek táplálkozni és az előadás poénjaival azonos értékű volt a pillanat, amikor váratlanul megjelent a nézőtéren egy jegyszedő, mire a pillanat törtrésze alatt tűnt el félig rágott szendvics, kekszes zacskó, kávéstermosz, üdítős palack, utoljára akkor láttam ilyet, amikor egy délutáni tóparti idillt zavart meg egy átsuhanó ragadozómadár és ami állat csak mozgott törtmásodperc alatt elbújt a víz alá vagy a susnyákosba.
Hiába no, az életünkről van szó!
:-)

Budapest Bár
Bujtor István Szabadtéri Színpad, Tihany
2017 július 22

50 éve - legyen ma bármily hihetetlen - az egész országot megszólító esemény volt a nyári táncdalfesztivál, a népek a fekete-fehér képernyők előtt lógtak, drukkoltak a szereplőknek, kitárgyalták a ruhájukat, a hajukat és jólértesültek a magánéletüket is, pedig a bulvársajtó még nyomokban sem létezett. Évről évre ugyanazokat az arcokat láttuk, akkor is jó ismerősünk lett mindegyik, ha épp nem énekeltek valami megnyerően.
Harangozó Teréz, mindannyiunk Bimbam Terije épp azok közé tartozott, akinek volt hangja és merte kiereszteni. Íme egy példa:

 

Eltelt 50 év, szegény Harangozó Teri már 2 éve nincsen közöttünk, viszont a fentebb citált slágere még mindig él, ha nem is az eredetit megközelítő kiadásban. Vagy legyek nyersen őszinte: a hatvanas évek népszerű dívája forog a sírjában, amikor elhangzik a dala imígyen:

Németh Juciról eddig annyit tudtam, hogy olykor megjelent Lovasi András mellett a Kispál és a Borz koncertjén, és előadták azt, hogy Ha az életben. Juci az éneklés mellett serpegett, nyüszögött, affektált, kiabált, olyan volt mint a gidák az R-GO zenekarban: csinoska és butuska, egy szám erejéig ki lehetett bírni, rövid ideig lazította a marcona pasik túltengése miatt a kissé maffiás felállást.
A Budapest Bár tihanyi koncertjén azonban sajnos nem csak egy számban élvezhettük a művészetét. Vessetek a mókusok elé, vagy tépjétek le a fejemet, hagyományos, vagy inkább ósdi ember lévén azt szeretem, ha egy énekes énekel, mert tud és mert van hangja, azt viszont nem komálom, amikor az ebbéli hiányosságait mekegéssel, pózolással meg fura hangicsálással kompenzálja. Juci  a második felvételen 2:03-nál süllyed a béka ülepe alá, bár addig is felmutatott néhány ovis gesztust, de ott elkezdődött valami megmagyarázhatatlan. Nem az a kérdés, hogy a tinikor után miért csinál valaki ilyet, ötévesen én is pózoltam a tükör előtt, de én magamtól rájöttem, hogy ez nem a színpadra való! Az a kérdés, hogy ezt ugye nem tetszettek komolyan gondolni?

rutkaibori.jpgVoltak ezen a koncerten ennél is ösztövérebb pillanatok, amikor Rutkai Bori állt a színpadra. Van talán másfél évtizede is annak, hogy a közrádió orrba-szájba nyomatott egy saját reklámot, amiből ennyit értettem: "vatkarádió és Rutka Ibor". Egy internetes fórumon futottam bele a sorstársaimba, akik ugyancsak meg akarták fejteni, most épp mi kötelező? Valami jólértesült olvtárs világosított föl minket, hogy a Vackarádió gyerekeknek szóló műsor, akinek egy képzőművész (!), bizonyos Rutkai Bori a nagyasszonya.
Oké, akkor nem mi vagyunk a célcsoport és hogy beszédhibás ember olvassa a reklámot, az a Magyar Rádióban természetes.
Azt viszont azóta sem tudom megszokni, hogy hang és önkritika nélküli emberek állnak ki a színpadra és énekelésnek szánt tevékenységet folytatnak. Nincs ezeknek anyjuk, akik rájuk szólna, hogy "kislányom (kisfiam) csúcs vagy, de mások előtt biony nem kéne!!!!".
Rutkai Bori ráadásul ma este úgy közlekedett, mint akit nemrég vertek föl mély álmából, olykor nem tudja, hol van és ez nem csupán nekem szúrt szemet. Mögöttünk hat darab mindenre elszánt Budapest Bár rajongó ült, akik az előadókkal együtt, kívülről fújták az összes számot, olykor elnyomva a hangfalakból jövő zenét is, az egyikük jól hallhatóan ezt mondta a művésznőre: "eddig nem volt ilyen idióta".

budapest-bar.jpg

Mindezek ellenére kiválóan szórakoztunk, mert a Budapest Bár  elsőrangú zenekar, jól képzett, profi zenészekkel, akik olyan repertoárral és olyan virtuóz hangszeres tudással állnak a nagyérdemű elé, hogy összességében elfér közöttük egy Németh Juci és egy Rutkai Bori is.
Talán kontrasztnak?

szucskrisztian.jpgÉrdemes körülnézni a zenekar tagjait bemutató weblapon, ki mindenki tartozik hozzájuk. Amolyan tipikus szupergrupról van szó, ami elsősorban nem azt jelenti, hogy színvonalas zenét játszanak, hanem hogy minden egyes énekesnek saját, jónevű zenekara van (jé, még Rutkai Borinak is :-) )

 

behumi-dori.jpgTihanyba ma este sajnos nem jött el sem Ferenczi György, sem Kis Tibi, sem Mező Misi, de eljött Frenk, Szűcs Krisztián, Keleti András, sőt, az Ausztriában élő perzsa Tania Saedi és akit az énekesek között ma a legjobban szerettünk:  Behumi Dóri, aki nem csak csodásan énekelt, de fuvolázott is. Valamennyien remek énekesek, hangban és előadásban méltó partnerei a mögöttük muzsikáló vérprofi zenészeknek, akik - most ellőhetném azt a közhelyet, hogy - igazi könnyű, nyáresti kikapcsolódást kínáltak, de ez kevés volna. 
Megmutatták, hogy a könnyűzenének is van művészi szintje, ami nem attól értékes, hogy közben unatkozunk!

Még két emlékezetes apróság: életemben először láttam valódi férfin valódi aranycipőt, a zenekarvezetőt, Farkas Róbertet a zenésztársai úgy konferálták föl, hogy az "aranycipős Robi" - és valóban. Eddig a focipályán is csak elméleti aranycipőről hallottam, most volt alkalmam megtapasztalni a valóságban is és ami nagyon fontos: ez a színpadi geg kiegészítette és nem helyettesítette a zenei tudást.
A másik a dobos terjengős, helyenként meglehetősen ízléstelen monológja, aminek annyi volt a lényege, hogy tetszenek neki a nők, főleg a fiatalabbak, a koncert után meg majd lehet CD-t venni és dedikálnak is. Ha Budapest Bár CD-re vágytam volna, ez biztos elveszi a kedvem a vásárlástól, de szerintem ez az zene élőben az igazi. Nem is tagadják meg tőlünk, járják szépen az országot, itt olvasható a koncertmenü és megyünk nemsokára megint!

 

Igen, a január elsejei koncert Bécsből.
Idén január elsején is néztem a tévében, ahogy teszem 1969 óta minden évben.   willi_boskovsky.jpg
Az első alkalommal ottragadtam a szünidei matiné után és nagyon tetszett, ahogy Willi Boskovsky a koncerteken kötelező komolyságot félretéve viccelődött a zenészekkel és a közönséggel, no meg a zene sem volt utolsó.
Később a közel évtizednyire nyúlt egyetemi éveim alatt a Radetzky mars utolsó hangja jelentette a karácsonyi ünnepek végét és mehettem vissza az utált jegyzeteimhez készülni a következő vizsgára.
Még később szokássá lett, hogy az eredeti időpontban szélesebb körben, olykor beszélgetve ültünk a tv előtt, majd este már kettesben újráztunk valamelyik német vagy olasz tévécsatorna jóvoltából.

Az újévi koncertek hangulata mindig megfogott, minden egyes alkalommal elhatároztam, hogy nyáron irány Bécs, séta a Kärtnerstrassén, kalóriafelvétellel egybekötött pihenés a Hotel Sacherben, Albertina, Schönbrunn és Musikvereinsaal. Az utóbbi kivételével mindig évben sikerült valóra váltani a fogadalmat, a koncert egyelőre bakancslistás.

Mi indokolja a megemlékezést a nyár közepén?
A következő koncertet dirigáló Muti születésnapja, egy jólsikerült Strauss hangverseny az Unitel Classica jóvoltából, meg az elmúlt hónapok két döbbenete: nagyon meglepett, hogy milyen indulatokat képes kiváltani ez az esemény zenekedvelő kultúremberekből. Egyszer Bősze Ádám a Bartók rádió reggeli műsorában dobta fel a témát és a betelefonálók többsége az indulattól fröcsögve küldött volna máglyára minden sznob résztvevőt és nézőt, másodszor egy internetes komolyzenei fórumon vélekedtek sokan ugyanígy, mondván, hogy a Strauss keringő az nem zene, az újévi hacacáré pedig csak a státusszimbólumokra gyúró, kőgazdag fehérjehalmazokat vonzza.

neujahrskonzert-musikvereinsaal.jpg

Megértem és elfogadom, ha valakinek ez a véleménye, csupán az indulatokkal nem tudok mit kezdeni. Nem emlékszem, hogy valaha kötelező lett volna nézni és/vagy hallgatni a bécsi filharmonikusokat, meg talán olyan sem volt, hogy megbélyegezték volna a keringőt túl könnyű muzsikának találó zenerajongókat.
A fröcsögők vajon kire haragszanak és miért?
Vagy lassan belénk verték, hogy akinek más a véleménye és az ízlése, az ellenség és gyűlölni kell?
Szerintem a zene nem erről szól.
Nagyon nem.

Sosem fogom elfelejteni azokat a pillanatokat, amikor az idős Karajan az 1987-es köszöntő alatt elsírta magát, amikor 1989-ben és 1992-ben a szakma által a XX. század legnagyobb karmesterének megválasztott Carlos Kleiber dirigálta a rangos eseményt, amikor Zubin Mehta 2007-ben a pódiumról köszöntötte az EU-hoz aznap csatlakozott Romániát és Bulgáriát, határozott mozdulataival mintha azt üzente volna: gyertek zenélni, vagy amikor idén Dudamel a magabiztos mosolyával megüzente a világnak: még ha volna is mitől, akkor sem félünk!

dudamel.jpg

Remélem, senki nem fog ezért rám is haragudni.

Íme egy lista a bécsi újvéi koncertek dirigenseiről, alább pedig az idei hangverseny.
PEACE!

 

Benke Péter 2017.07.27. 22:02

Szeder másodszor

Szeder duo X Terrace Summer Session
2017 július 26.
Akvárium Klub
Volt Lokál
azaz Gödör

szeder-2.jpgNemrég jártunk Mádon és ott találkoztunk egy elbűvölő kisleánnyal, aki egy szál tangóharmonika kíséretével bő egy órára odaragasztott egy teremnyi embert, akik tátott szájjal hallgatták.
Szeder Szabó Krisztina igen aktív, a fészbúkos oldalán követhető, mikor merre - és milyen formációval - bukkan föl, így kerültünk az Engels téri buszpályaudvarra, ami volt kezdődő Nemzeti Színház, aztán egy szimpla gödör, később egy nem is akármilyen Gödör, most Akvárium Klub és Volt Lokál.

Este fél nyolckor kábé negyvenen voltunk a hangulatosan berendezett és megvilágított, föld alatti teremben, odakinn őszies eső, benn semmi levegő és egy másik teremből átszűrődő tuctucc. A bárpultnál erős forgalom, jól fogynak a limonádék, de enni is lehet.

Pár perccel nyolc előtt különösebb sztáros allűrök nélkül megjelenik Szeder, bikavadítóan piros ruhában és gitárral. Még csak tapsolni sem tapsol senki. Francia sanzonnal indul a műsor, egy szál hegedű kíséretében, ami azért érdekes, mert Mádon a közönség átlag életkora 60 körül lehetett, itt mi késő ötvenesek ketten képviseltük a vén kriplik korosztályát, a nagy többség jó ha 30 felé járt, ennek ellenére vevők voltak a bevezető sanzonra. A második szám a Tündérdisznó, még jobban tetszett. Kicsi művésznőnk megkérdezte az ő folyamatosan bővülő közönségét, hogy ki van először Szeder koncerten és a legnagyobb meglepetésemre az egybegyűltek háromnegyede felemelte a kacsóját. Ez azért volt érdekes, mert a szépreményű énekesnő egy néhány napja készült interjúban elmondta, hogy bárhova mennek, a rajongói bázisát mindenütt felismeri - itt és most voltak néhányan, akik az összes dalt együtt énekelték vele.

Fertályórával a kezdés után a Volt Lokál úgy megtelt, hogy a földön is ültek mindenfelé, a közönség nagyobb része együtt élt a műsorral, a kisebbség - ahogy kell - a telefonjába temetkezett, mert frissiben meg kellett nézni, hányan lájkolták, hogy feljöttek a Deák téri mozgólépcsőn. Akadt telefon, amelyik megszólalt, de a legzavaróbb tényezőnek egy sűrűn recsegő walkie-talkie bizonyult. Hogy valami biztonsági őr kuksolt közöttünk titokban, vagy a bárpult mögött hallgatták a fontos eseményeket, az nem derült ki. akkor sem, amikor megjelent két 15 év forma fiú, akik úgy néztek ki, mint aki most szökött állami gondozásból. Először a színpadtól távolabb kezdtek beszólogatni, majd odaültek Szeder elé a földre, és onnan folytatták, ám Szeder valami lenyűgöző kedvességgel fogadta az "urak" valamennyi megnyilvánulását, így azok abba is hagyták, kicsit később már tátott szájjal hallgatták  a dalokat ők is.

szeder-3.jpg

Elhangzott a Reggeli dal,  a Piaci sanzon és persze nem maradhatott el a Feri feneke a közönség bevonásával, ami úgy gondolom a leginkább palyabeás szám a repertoárból. Szeder kiválóan alkalmazkodott ehhez a közönséghez is, interatívvá tett a műsort, kiprovokálva néhány szellemes beszólást pl egy mókás ifjútól, aki volt képes azt mondani, hogy ő csak kéregetni jött be :-) Az utolsó szám első hangjaira egy pár megindult kifelé (addig csak érkeztek a résztvevők, nem ment el senki), mire Szeder csalódást mímelő hangon kérdezte, hogy pont a vége előtt? A közönségből hamarabb reagáltak, hogy biztos megy a vonatuk, mire a pár bevallotta, hogy ők vidékiek és ha haza akarnak érni, akkor menniük kell.

Aki ma este úgy ült be, hogy nem Szeder rajongó, az biztosan megváltozott, mi meg sietünk megnézni, legközelebb mikor és hol.

 

 szeder1.jpg

Lehet arról vitázni, hogy ifj. Johann Strauss művei könnyűek avagy sem, én azt gondolom, nagyon sok múlik az előadáson. Akinek van kedve játszani velem, kérem, hallgasson végig egy bő négyperces vidám polkát háromszor egymás után.

Az első a bécsi filharmonikusok, Zubin Mehta irányításával, Bécsből, szerintem remek, benne van minden, aminek egy Strauss műben el kell hangoznia, sőt, egy kicsit több is.

 

 

A második ugyanez a zenekar, de a szakma szerint a XX. század legnagyobb karmesterével, Carlos Kleiberrel, akit egyszer rávettek, hogy vezényelje el a híres bécsi újévi koncertet. Érdemes megfigyelni, hogy a kiváló Zubin Mehtához képest mennyi finomságot visz a zenébe, amitől ez a polka ezerszer többet mond.

 

Végül ugyanaz harmadszor, André Rieu és csapata előadásában. Biztos vagyok abban, hogy a legszélesebb tömegekhez ez szól, és Rieu rajongói talán nem is érzékelik az első két felvétel közötti különbséget. Rieu munkásságát nagyra becsülöm, hiszen olyan tömegekhez viszi el a klasszikus zenét, amelyek egy átlagos koncertre nemigen ülnének be, ezért csak az utcán találkoznánk - ugyanis a Rieu show - legyen bármilyen tarka, vicces és édeskés - engem nem vonz.

Steve Savanya és Pomázi Zoltán estje 
Bonyai étterem, 2017 július 19.

savanya-1.jpg

a Parnasszus:
hegység Görögországban, a múzsák lakhelye, az esztétikum és a költészet otthona, kiemelkedő és mindenképpen egyfajta magasságot jelent

Szaniszló Ferenc:
Kádár János idején moszkvai tudósító, majd a tévé külpolitikai magazinműsorának munkatársa, az elmúlt években pedig az elmebaj határait ostromló tévéműsoraival és sajátos kijelentéseivel szerzett hírnevet (íme egy "the best of" válogatás tőle), az előző szócikk ellenpontjaként az ő neve inkább a mélységgel hozható szoros összefüggésbe

Bonyai Sándor:
megszállott vendéglős, aki másfél évtizede igyekszik összefűzni a jóízű és megfizethető vacsorákat az élőzenével, először a Hollán Ernő utcai Békebíróban, az utóbbi években a Filatorigátnál lévő, a saját nevét viselő és fogalommá vált étteremben várja azokat, akik jó étvággyal burkolnak be egy kéttenyérnyi, juhtúróval töltött és kirántott pulykamellet élő muzsikusok karnyújtásnyi közelségében és végén jóval kevesebbet fizetnek azoknál, akik egy marék punnyadt sültkrumplihoz kapnak egy konfitált vagy szuvidált húsdarabkát, közben meg nézhetik a nótatévét, vagy hallgathatják Tucctucc FM mindent betöltő műsorát.

Nemzetközi Countrytalálkozó
Magyarországon 1981-ben reneszánszát élte a country és a western muzsika. Emlékeim szerint a hetvenes évek közepén a Szörényi-Bródy féle Fonográf együttes volt az első fecske, igaz ők nem countryzenekarként működtek, csak voltak country-rock számaik (mint ez a szám, vagy ez a lemez) utánuk sorban jött a 100 folk Celsius, a Bojtorján vagy az Interfolk - és számtalan olyan zenekar, akik munka mellett muzsikáltak, a szegedi The Bluegrass Pilgrims, a szolnoki Rodeo, vagy épp a budapesti Western Panoráma.
Valakinek eszébe jutott, hogy a sok hazai formációt össze lehet rántani egy fesztivál erejéig, ami máris nemzetközi, ha meghívunk külföldről is valakit. 30.000 ember volt kíváncsi az azóta nyomtalanul eltűnt Asztalos János Ifjúsági Parkban megrendezett programra (részletes beszámoló olvasható itt)

Pomázi Zoltán
énekes, gitáros, a Bojtorján együttes egykori frontembere

Steve Savanya savanya-2.jpg
Kanadában élő angoltanár, költő és muzsikus, a néhai The Bluegrass Pilgrims együttes frontembere

A hosszú bevezető után a lényeg: ők ketten adtak egy felejthetetlen estét a Bonyaiban, de legalább most már mindent tetszenek tudni az előzményekről.
Ugye én nem kritikus vagyok, csak egy zenefogyasztó, aki megírja a szubjektív élményeit, mások meg a személyes megosztásokat elnézve elolvassák.
Egy személyes megosztás: nagyon vártam a találkozást Steve Savanyával, akivel az utóbbi időben a fészbúkon tartottuk a kapcsolatot és már tavaly jelezte, hogy áprilisban hazajön, hogy itthon is muzsikáljon.
A Bonyaiban a bojtorjános Pomázi Zolival lépett föl.
A műsor első blokkjában amerikai népzenét adott elő, Zoli gitáron kísérte, olykor vokálozott. Finom, kulturált zene volt ez, afféle igazi kellemes nyáresti kikapcsolódás. A második blokkban Steve megzenésített versei következtek, végén 1-2 Bojtorján sláger.
Két embert láthattam és hallhattam.
Mindkettő kitűnő zenész.
Az egyik elégedett az életével, a másik végtelenül keserű - és ennek sajnos minduntalan hangot is ad.
Mily véletlen, hogy a külföldre távozott a kellemes ember, az itthon maradt az, akinek baja van mindenkivel.
Vajon egy zenés vacsora nyilvánosságát fel kell használni vélt és valós sérelmek felemlegetésére? Hogy melyik sztár hogy beszél angolul? Hogy a gyatra énektudása ellenére mégis tízezrek ünneplik. Hogy 30 éve ki lopta el a szerzői jogdíjat.

A műsor az elején nagyon hangulatos volt, ám ahogy Pomázi Zoli egyre többet beszélt, úgy lett a dolog egyre kínosabb. Amikor eljutottunk oda, hogy meghívta Kossuth Lajost, de az nem ér rá, mert iszappakoláson van, mi vendégek még csak értetlenül néztünk egymásra, ám elérkeztünk a szaniszlói mélységekbe is: a jobb sorsra érdemes zenész kifejtette, hogy Kertész Imre Nobel díjas Sorstalanságát a sokadik kísérletre sem tudta "kiolvasni" (!), de ami ennél is borzasztóbb: Magyarország eredetileg F-16-os amerikai harci gépeket akart venni, ám végül azért lettek Gripenjeink, hogy  a Svéd Királyi Tudományos Akadémia Kertésznek adja a rangos kitüntetést...

Bő egy hete már annak, hogy az az orbitális ökörség elhangzott, de még mindig nem akarom elhinni, hogy így volt.
Pedig de.
Sajnos.

Gyorsan körülnéztem, a közönségből senki nem nézett furcsán. Inkább együtt énekelték a következő számot:

Concerto Budapest
Pesti Vármegyeháza
2017 július 6.

Vivaldi Négy évszakáról gyakran hallani, hogy a legnépszerűbb klasszikus zene, nekem pl. ez volt az első CD-m, de sokan fanyalognak is, amikor a Bartók rádió részleteket ad belőle, vagy lejátssza az egész művet. Először úgy 50 éve a Zeneakadémia szombat délutáni, diákoknak szóló műsorában találkoztam vele, Lukin tanár úr kommentálásával és balett körítéssel és nagyon tetszett. Hallottam borzalmas előadásokat is, pl. Nigel Kennedy közreműködésével, de nagyon megváltoztatta a barokk hegedűversenyhez fűződő viszonyomat, amikor néhány éve a múzeumok éjszakáján a Soroksári úti Zwack gyár alkalmi színpadán a Budapesti Fesztiválzenekar kamaraegyüttese előadta Astor Piazzolla: Négy évszak Buenos Airesben című darabját, ami Vivaldi mester gondolatait porolja le és helyezi huszadik századi megvilágításba.

Megörültünk a Concerto Budapest kezdeményezésének, hogy a két zenét egy este előadják, ráadásul kellemes meglepetés volt ebben a csapatban látni és hallani a Fesztiválzenekar két művészét, Berentés Zsuzsannát és Jász Pált.

Vivaldi: h-moll négyesversenyével indult a program - fájdalmamra nem volt teltház, mint az előző Beethoven koncerten, a zene csodás messzeségekbe repített. Az eredeti program szerint Vivaldi következett volna, majd a szünet után Piazzolla, de megcserélték, talán mert attól tartottak, hogy sokan hazamennek.
Ennek ellenére a második részben sokkal többen voltak, mint ahányan a modernebb évszakokat hallgattuk, madárdalos körítéssel.

miranda-liu.jpgRemek koncert volt, igazi nyáresti kikapcsolódás, abból is a tartalmas fajta. Köszönet illeti a váltót bemutató két szólistát: Környei Zsófia és Miranda Liu hegedűművészeket.
Kaptunk ráadást is, amit az sem tudott beárnyékolni, hogy a mögöttünk ülő kultúrlények "most menjünk, mielőtt megint rázendítenek" felkiáltással pánikszerű távozást mutattak be. Azt sem igazán értettük, hogy kerül a nézőtérre egy néhány hónapos csecsemő, amelyik kétszer is szirénázni kezdett,  majd apuka a nézőtér szélén fel-alá járkálva csitítgatta - mindezt a koncert közben.
Nem lehet a zenei nevelést elég korán kezdeni?
De hogy pont így?

A Piazzolla mű két éve így szólt Moszkvában: az este előadóival nem találtam felvételt, de ez igen kellemes.

Margitszigeti Operagála
2017 július 16.

Fellép a gyönyörű Ailyn Pérez amerikai szoprán, aki nemcsak a tiszta és „mézes tónusú” lírai hangjáról, hanem drámai alakításairól is ismert, valamint az olasz bariton, Gabriele Viviani először lépnek fel Magyarországon, a sármos koszovói tenor, Ramé Lahaj pedig új oldaláról mutatkozik be a hazai közönségnek.
Így szólt a beharangozó.
Bevallom, eddig egyikükkel sem találkoztam, de a műsor és a hölgykoszorú lelkesedése a koszovói tenor iránt mindenképpen ígéretessé tette az estét.

A Margitszigetet a szokásos nyáresti forgalmon kívül az operagála mellett a vizes vébé is terhelte, nyilván ebből az alkalomból állítottak ki egy TEK feliratú kétéltű harci járművet, benne egy állig felfegyverzett, szúrós tekintetű alakkal, amilyet csak Rambo vagy Indiana Jones filmekben látni, ott is csak rövid ideig.
El is kezdtem magam azonnal biztonságban érezni.

A 3900-12.000 Ft-os jegyárak ellenére teljes teltház van, érdekes közönséggel: sokan pikniknek gondolják az operagálát, pereccel, sörrel, hazaival vonulnak a nézőtérre, akár az ária közepén is felállítják a sort, hogy kimenjenek utánpótlásért és nagyon sokan csevegéssel, illetve a világsztárral való együtténekléssel teszik élvezetessé az életüket. Nemrég olvastam a régi idők operaközönségéről, lehet hogy újra eljönnek azok az idők?

lahaj.jpgA lányok Ramé Lahajról úgy áradoztak mint egy görög istenről, ami ugye elsősorban a külcsínt illeti, hiszen nem sok feljegyzés maradt arról, hogy Zeusz vagy Poszeidón csodás hangon énekeltek volna. Ahogy a koszovói tenor bejött, engem inkább egy vicces kedvű szobafestőre emlékeztetett, de amikor meghallottam a hangját, megértettem mindent. Valahol José Cura legszebb évei és Jonas Kaufmann között helyezkedik el, sokféle árnyalattal, csodás magasságokkal és remek hangerő kezeléssel, messze túl a libabőr kategórián.

Az olasz bariton, Gabriele Viviani a fiatal Sólyom Nagy Sándort juttatta az eszembe, a Don Carlos szabadság kettőse pedig az operajátszás emelkedettebb pillanatait.

Az amerikai szoprán, a "gyönyörű" Ailyn Pérez alakítását nemigen tudom a két úréhoz hasonlítani, mert régen rossz, ha egy operaénekesről a szépség az első, amit leszögeznek. Mögöttem két idős, beszélgetős hölgy többször elájult a díva külsejétől. Be kell valljam, engem a műhaj-műszempilla-túlhangsúlyozott szilikonmell trió az opera világán kívül sem hoz túlzottan lázba és ez biztosan nem a vén kecskeség felé közelítő életkorom számlájára írható. Szóval a néni látványnak messziről elmegy, de sajnos énekel is és ez nem mindig van rendben. Akkor különösen nem, amikor Violettaként megzavarja, hogy hanghiba miatt a színfalak mögött éneklő Alfrédot csak sejtjük, mint halljuk, ezután intonációs problémák sora és a veszélyes magasságok lespórolása következik. Becsületére legyen mondva, Dvorák Ruszalkáját az operasztárokra jellemző manír nélkül, a szerepnek megfelelő hangulatban adta elő.

Remek programot állítottak össze, benne az operairodalom legnagyobb slágerei

Verdi: A végzet hatalma - nyitány
Verdi: A végzet hatalma - Urna Fatale…
Cilea: Az arles-i lány - Il lamento di Federico
Verdi: Traviata - Sempre libera
Puccini: A nyugat lánya - Minnie dalla mia casa sono partito
Verdi: Ernani - Sorta é la notte
Verdi: Aida - Ballabile
Verdi: Don Carlos - Dio, che nell’alma infondere
Puccini: Bohémélet - O soave fanciulla 

Bizet: Carmen - Torreádor dal
Gounod: Faust- Salut! Demeure chaste et pure
Gounod: Rómeó és Júlia - Je veux vivre
Gounod: Faust - Nuit de Walpurgis
Puccini: Tosca - Recondita armonia
Giordano: Andrea Chenier - Nemico della patria
Dvořák: Rusalka - Mesicku na nebi
Verdi: Rigoletto - La donna é mobile
Verdi: A trubadúr - Duetto Leonora e Conte di Luna
Verdi: Rigoletto - kvartett

A kvartett negyedik tagja Kálnay Zsófia volt, aki a sztárokhoz méltó színvonalon énekelte Maddalénát.

halasz-peter.jpgA vége felé valami általános lazulás következett, az operát felváltotta az operett, a sztárok bohóckodtak egy kicsit, a közönség nagyobb része biztos lett abban, hogy eljött a nagy szabadosság ideje, mert ütemes tapssal kísérték a zenét, megnehezítve szegény Halász Péter dolgát, aki finomabb ritmusváltásokat is mutatott a pálcájával. Őt nemrég egy Nabuccó dirigálása közben tanultam meg nagyra értékelni, a mai estét is remekül kézben tartotta.

A zene és az ének remek minőségben szólt, a Ferihegyi légiforgalom is csak ritkán zavart be, ám kérdés, hogy igazi élőzene-e, amit hangfalakon keresztül hallok?
Az óriás kivetítő is tökéletes volt technikailag, ám a legjobb kezelőik nyilván a vizes vébén dolgoztak, mert aki az operagálát közvetítette, nem mindig tudta, mit is kellene mutatni.
Olykor kiírták azt is, hogy mi a következő szám, de ez sem volt mindig így, vagy inkább főleg nem.

A gálát tovább színesítette, hogy a szünetben találkoztunk a leglazább matektanárral, a ma estére szupermennek öltözött Bene Koppány művészúrral (korábban a debreceni férfikórus tagja) aki ott a széksorok között beéneklés és előkrákogás nélkül elénekelte nekünk Sarastro híres áriáját, benne probléma nélkül a három alsó f.  A színpadon zajló eseményeket épp kipihenő közönség - úgy tűnt - nagyra értékelte az alkalmi produkciót.

kozonsges.jpg

Nemkizárt
Bonyai étterem
2017 június 29.

 

Van olyan, amikor csak úgy beülünk a Bonyai étterembe, mert korrekt, hagyományos frissensültekre, meg valami élőzenére vágyunk, legyen az bármi. A mai napon érkezésünkkor a Nemkizárt nevű formáció próbált annyira kihívóan közösségellenes hangerővel, hogy nem értettük a saját szavunkat sem, amíg a nagyfőnök Sankó pedig ki nem rohant a konyhából rendet csinálni.
Kisvártatva megjött a siló és elkezdődött a műsor.
Fló, Tom, Andrá és Atibácsi - saját bevallásuk szerint  vidám, vicces, őrült társaság, komoly, mély érzelmekkel és gondolatokkal :)
Az utóbbi kettőt nem nagyon kerestük, hangulatot csináltak, nem is akármilyet, jól éreztük magunkat, különösen azért, mert ifjúkorunk zenéi szóltak olyan a fiatalok előadásában, akik anno még kósza gondolat sem voltak.
Egyáltalán Nem kizárt, hogy megint akarjuk őket hallani! :-)