barati_kristof.jpgBaráti Kristóf jótékonysági hangversenye
Ciszterci Szent Imre Plébániatemplom
2017 szeptember 17. vasárnap

 

Cremona, 1703. Antonio Stradivari (59) hangszerkészítő mester egy új hegedű építésébe kezd, miközben Magyarországon a 17 éve kiűzött törökök helyére lépő Habsburg elnyomás ellen erősödik a szervezkedés.

Budapest, 1877. A négy éve három település egyesítéséből született városban futótűzként terjed a hír: Gellért-hegy lábánál lévő téglagyár agyagbányájába betört a víz - és kialakult egy kis tó, amit később Feneketlen-tónak neveztek el.

Budapest, 1936 Serédi Jusztinián bíboros, hercegprímás leteszi a Szent Imre templom alapkövét, ami két év alatt megépül.

Budapest, 1979. Megszületik Baráti Kristóf, akiből röpke néhány alatt nemzetközi hírű hegedűművész lesz és a 140 éves tó partján álló 79 éves templomban a 314 éves Stradivarin adott hangversenyt.

Szkaliczki Csaba Örs plébános bevezetőól elmondta, hogy a kárpátaljai magyarság kettős kisebbségben van, egyrészt mint magyarok, másrészt mint katolikusok és minden segítségre szükségük van, ezért a ma este teljes bevétele az övék lesz.

Ezután érkezett Baráti Kristóf és Bach zenéje. 

Nem tudom, mennyi ideig muzsikált, mert megszűnt minden, tér és idő egyszerre, csak a mindent betöltő és elfedő muzsika létezett. Ilyen az, amikor egy művésznek köszönhetően nem csak percekre, hanem időtlen időre szakadunk el a valóságtól és jutunk el valahova nagyon messzire, ami földi mértékkel nem meghatározható. Lehet hogy nem is volt senki más a templomban, csak én, de ez nagyon nem valószínű, hiszen a hegedűs megjelenése előtt a templom zsúfolásig megtelt. A sok ember egy pisszenés nélkül hallgatta a mennyei muzsikát.

Frenetikus élmény volt. Gyakran hallani, különösen légikatasztrófák esetén, hogy több tényező szerencsétlen együtt-előfordulása vezetett a bajhoz. Itt épp az ellenkezője történt: egy páratlan tehetségű művész egy különleges hangszeren a legnagyobb barokk zeneszerző műveit adja elő, jó adottságú teremben, nemes célért és avatott emberek előtt. A végén a hatalmas taps közben a hárommal mellettem helyet foglaló bácsi előredőlt, az arcába temette a kezét és hangtalanul zokogott. Meg tudtam érteni.

Nem hiszek az örök világosságban, de ha egyszer fényeskedik majd nekem, azt szeretném, ha közben Baráti Kristóf játszana.

 

 

In memoriam Luciano Pavarotti
Kertesi Ingrid bel canto áriaestje
Zeneakadémia 2017 szeptember 21.

Tíz éve, 2006 szeptember 6-án Modenában elhunyt a XX. század tenorhangja, Luciano Pavarotti. Isten megcsókolta a hangszálait - írta egy kritikus, amikor sikerrel eltávolították a torkában kezdődő daganatot - és a többit már tudjuk, hiszen talán Pavarotti az az operaénekes, akinek a nevét a világon a legtöbben ismerik. Pavarotti halála után híre ment a vagyona fölötti marakodásnak, hiszen a világsztár idősebb korában a nála évtizedekkel fiatalabb titkárnője kedvéért hátat fordított a családjának és tétlenül nézte, amint az ifjú hölgy szép lassan kiforgatja őt mindenéből.

A senkivel össze nem téveszthető hang elnémulásának tizedik évfordulójáról sokan sokféleképpen emlékeztek. A Zeneakadémián Pavarotti magyar állandó karmestere, Ács János kezdeményezésére a Szuffita Nonprofit Kft. szervezésében bel canto áriaest volt, Kertesi Ingrid főszereplésével és Baranyi Ferenc műsorvezetésével. A nyolcvanéves költő Ács János és Kertesi Ingrid személyes jóbarátja, ezért került ismét színpadra, az pedig nyilván nem csak nekem tűnt fel, hogy általában ilyenkor, ma is túltengett.
Nem kicsit, nagyon!
Egy korábbi rendezvény kapcsán már finoman utaltam arra, hogy ha egy egykori tévést műsorvezetésre kérnek, akkor tudatni kellene vele, hogy az az este nem róla szól. Bombera Krisztina is elkövette ezt a hibát, ugyanakkor - ellenpéldának - Juhász Előd csodásan le tudott vezényelni egy műsort anélkül, hogy saját magát az előtérbe tolta volna. Baranyi Ferencnek ez egyáltalán nem sikerült, de nem is nagyon látszott, hogy megpróbálta.

Megtudtuk, hogy melyik tévében és mikor vezetett műsort, hogy mikor és mit konferált, hogy 35 éve kritikát írt a Népszavába Kertesi Ingrid lemezéről (vajon miért egy költő írt egy lemezről?), hogy ő már akkor megmondta, hogy ki milyen sztár, amikor még csak kezdő volt, megint felolvasott a saját cikkeiből és megint elmondott néhány versszakot a saját verséből, de még azt is elmagyarázta a közönségnek, hogy ő most miért nem megy ki és miért inkább a színpad szélére helyezett székre ül - pedig nem Baranyi Ferenc költő szerzői estje volt, hanem Kertesi Ingrid bel canto műsora, Luciano Pavarotti emlékére.

Janos Acs, azaz Ács János zongora mellől irányította az Inventum Dei Vonóskvintettet: Nagy Béla, Nagy Gabriella (hegedű), Fazekas György (brácsa), Molnár Piroska (cselló), Lakatos Sándor (nagybőgő), egy számot leszámítva kiválóan muzsikáltak, telt hangzásuk olykor azt is elfeledtette, hogy "csak" egy kamarazenekar van a színpadon.

Kertesi Ingrid nehéz áriákat vállalt be ma estére és csodálatosan kezdett. Nagyon szeretem látni az előadóművész megkönnyebbült mosolyát, amikor egy-egy komoly kihívást sikerrel vesz és a közönség visszaigazolja a teljesítményt és vele együtt érzem magam kellemetlenül, amiikor nem jön össze a dolog és a mosoly elmarad, vagy kényszeredett. Ma este 1:2 volt az arány.
Kertesi Ingrid tanítványa, Sárközi Xénia messze elmaradt a mesterétől, a mai fellépését lemondó Haja Zsolt helyett Molnár Csaba ugrott be, ami egyszerre volt jó és nemjó: örültem, mert szép, teljes, érett baritonhangja méltó partnere volt az est (női!) főszereplőjének, ugyanakkor nagyon szerettem volna Haja Zsoltot újra hallani, mert a néhány nappal ezelőtti fellépését (Petúr bán) nem a kellemes emlékeim között tárolom, szerettem volna tőle egy jobbat.

Több alkalommal hallhattuk az isteni Lucianot felvételekről, az első kettő után néma csönd volt  nézőtéren, a többit már lelkes tapsot kapott. Láttuk José Carreras vallomását Pavarottiról, a végén Ács János színpadra invitálta Pavarotti első feleségét és egy hatalmas csokorral köszönte meg neki az áldozatos munkát, ami nélkül a férje nem lett volna világhírű, de ez az est sem jön létre.

  pavarotti.jpg

Végül a közönség igazi standing ovationnal köszöntötte az est szereplőit, amit azért is nagy dolog, mert amilyen ritkaság a külföldi koncerttermekben a nálunk elmaradhatatlan ütemes vastaps, olyan ritka itthon az állva tapsolás.

Erkel Ferenc Bánk bán
Erkel Színház, 2017 szeptember 14.

Nem szeretnék ismétlésekbe bocsátkozni, bő két éve a Bánk bánról írtakban megemlékeztem a nemzeti komlosi.jpgoperánkhoz fűződő legfontosabb emlékeimről, ezek közül csak annyit ismételek: hálás vagyok a szüleimnek, akik már gyerekként is elvittek az évadnyitókra.

A mostani felújításról sokkal több rosszat olvastam, mint amennyi jót, ráadásul a jókat nem tartottam igazán hitelesnek, mert amolyan kötelező propaganda illatuk volt, különös tekintettel az Operaház egyik dolgozójára, aki az Opera TV fészbúkos csoportban jól megmondta a magáét mindenkinek, akik kétségbe ,merték vonni a Vidnyánszky-rendezés egetverőségét. Ezek miatt félretettem az összes prekoncepciót és elhatároztam: nem fogom összehasonlítani a korábbi élményeimmel, nem fogok Simándyra, Melisre, Ágayra, Komlóssy Erzsébetre gondolni, hanem befogadom azt, amit az opera 2017-ben ad.

Az első ami feltűnt: a teltház, ráadásul főleg fiatalokkal teli.
A második: ehhez képest, sőt, amúgy is: a remek közönség.
Ma SEMMIT nem tapasztaltunk az Erkel színház népszínház jellegéből, nem voltak szakadt (=nagyon nem megfelelően öltözött) nézők, nem volt az előadás közben beszélgetés, táplálkozás, jövésmenés, telefonnyomkodás (egyszer azért megszólalt egy mobil, de csak egyet csöngetett).
A harmadik: az első (két?) sort eltüntetve került egy palló a zenekari árok és a közönség közé. Őszintén remélem, hogy a rendezés nem Palló Imre emlékét akarta megidézni ezzel, bár ahogy egynémely húzását később elnéztem, nem lettem volna meglepve. (Később érkezők kedvéért: először Palló Imre baritonjára dolgozták át ezt az operát jó sok évvel ezelőtt, másodszor most. Akik többet szeretnének tudni a Bánk bán variációiról, azoknak szeretettel ajánlom ezt a cikket, remek!)
A negyedik is a közönség javára írható: a hatalmas ováció, ahogy a Hazám, hazámat, meg a végén a valóban jól teljesítő szereplőket fogadták. Az előző évadban figyeltem meg, hogy amikor a tapsrend alatt először összecsukódik a függöny, azonnal felpattan mindenki és a kijárat felé nyomul, megpróbálva utolérni azokat a kultúrlényeket,  akik már a taps felcsattanásakor rohannak kifelé és vége mindennek, mint a moziban.
Itt és most percekig ünnepelték Szemere Zitát és Molnár Leventét, majd a sorrendben alkalmazkodva az ovációhoz: Geiger Lajost és Kováts Kolost. Pont.

Ez a Bánk bán nagyon nem az a Bánk bán, amit megszerettünk, de majdnem olyan, meg még lehet egészen olyan, ha beérik a produkció és túltesszük magunkat a rendezési furcsaságokon.
Kezdem ezekkel a teljesség igénye nélkül.

Nem tudom, miért kell a bordal közben dobbantani, nem is egyszer, hanem sokszor. A keserű bordal attól még az marad, ami, ha közben amolyan néptánci elemként lábbal szigorúan dobogunk is.
Nem tudom, miért kell olyan sűrűn sikítozni? Oké hogy egy modern rendezésben fel kell vonultatni a kifejezésmód egész tárházát, de egyiket sem szabad túlzásba vinni, a sikonyálást meg pláne nem, mert nem horrorfilmre, nem thrillerre és nem is katasztrófafilmre fizettünk be.
Nem tudom, a kiúttalanságot jelképező útjelző-döntést miért akkora robajjal kell abszolválni, ami megzavarja a zenét és amitől összerezzen, aki belefeledkezett?
Nem tudom, hogy kerül a színpadra egy nemzeti trikolor, ráadásul horgászbotra erősítve? Bánk bán idején még nem ez volt a zászlónk. Katona József és Erkel idejében sem. A mostani színpadra állítás szerencsére nélkülözi az aktuálpolitikát. akkor mégis miért?
Nem tudom, Bánk bán miért valami félnótásként jelenik meg a színen, aki kicsit sem hasonlít az országjárásról hazahívott, öntudatos nagyúrra, sokkal inkább valami tétova muksóra, aki maga sem tudja, hogy előbb pisilni menjen vagy inkább szellőztetni?
Nem tudom, a merániak által felzabált, vérző szemű magyar csodaszarvast miért kell többször is behozni! Megértettem elsőre is.
Nem tudom, hogy amikor Bánk bán felfedezi Tiborc homlokán a sebhelyet, a bús paraszt miért pont háttal áll neki?
Nem tudom, Ottó miért nézi tétlenül végig királyné foglalkozású nénje meggyilkolását és ha már végignézte, akkor utóbb miért lepődik meg, hogy meghalt és miért nem tudja, ki volt a gyilkos?
Nem tudom, miért dobja el Bánk a Gertrudis kezéből kikapott tőrt és miért a kétszemélyes hintaszék formájú trónust borítja rá, azt meg végképp nem, hogy ettől hogyan lehet izibe megboldogulni? Ráadásul a fölfordított trón úgy néz ki, mint egy dupla budi.
Nem tudom, miért nem viszik ki a fenébe a csengőt, amivel a még kapálózó királyné segítséget akart hívni. Hogy aztán később mindenki belerúgjon, akinek dolga támadt a színpadon?
Nem tudom, Soma miért kalamol összevissza, amikor szülei épp az alvó kisfiukról énekelnek.
Nem tudom, Tiborc miért vet állandóan keresztet?
Nem tudom, kik gyújtottak gyertyát a díszpáholyban, miért álltak föl és ültek le ők hárman egyszerre és mit akart jelenteni, hogy a Tiszába fúlt Melinda és Soma is megjelent közöttük. Netán ideiglenesen ott volt a túlvilág? És akkor mi van?
Nem tudom, a zárókép miért egy virágos kosárral megjelenő kisleány volt, de nem is szeretném Vidnyánszky úr rejtvényeit megfejteni, mert nem ezekért mentem oda.

Bánkot, azaz Molnár Leventét nemrég hallottuk a Margitszigeten, ott is tetszett meg itt is. Amikor nem épp gőzös rendezői utasításokat hajtott végre, el tudta velem hitetni, hogy ő egy magyar főúr, aki épp a királyt helyettesíti. A hangja is nagyon rendben volt és nem lehetett nem észrevenni, mennyire meglepte őt a hatalmas ováció, ahogy a közönség fogadta. Kicsit engem is meglepett, hogy a Melindáért kesergő, amúgy finom áriát miért harsogja szét, de mást akkor sem tudnék felróni neki, ha nagyon akarnék, de nem akarok!
Szemere Zita nekünk utoljára Norina volt, most nagyon drukkoltam neki, hogy sikerrel vegye azt az akadályt, amit Melinda nehéz szerepe jelent és nem hiába, mert sikerült. Voltak pillanatok, amikor zavaróan melléénekelt, vagy amikor kissé bántóan éles volt a hangja, de az összhatás, a végeredmény mindenért kárpótolt.

Kellemes meglepetés volt Biberach, aki ebben a változatban sokkal többet szerepel és az őt alakító Geiger Lajost nagyon jó volt hallani. A figura gonoszságát egy néző honorálta, amikor a végén a díszpáholyból a Melindának szánt csokorral jól fejbedobta a lézengő rittert, aki ezután féltérdre ereszkedve, igazi lovagként kézbesítette a virágot, majd félrevonult kitörölgetni a szeméből a zöld foszlányokat.

Érdekes volt Kováts Kolos Tiborc szerepében. Ha a Bánk-Tiborc kettős eredetileg tenorra és baritonra készült, akkor ha a tenort átírják  baritonra, a baritont is lejjebb kell vinni, legyen basszus. Jó volt a 70. évében járó művészt újra színpadon látni és hozta, amit vártunk tőle, meg még egy kicsit többet is.

Nagy csalódás volt Komlósi Ildikó. Talán egy hónapja, hogy Azucenaként ájultam el tőle, most Gertrudisként csak aggódtam érte. Nem azért, mert legyilkolják, ez kijárt neki, hanem mert nekem is légszomjam lett, amikor énekelt. Remélem, jól van és nem valami betegen hősies helytállását kárpálom. Azt a dominába oltott New York-i szabadságszobor gúnyát, amit a jelmeztervező ráadott, nehéz lesz elfelejteni.

Balczó Péter miatt szűk baráti körben már voltak nézeteltérések, nekem a Lammermoori Luciában Edgarként egyáltalán nem tetszett,  a Pillangókisasszonyban Pinkertonként sokkal inkább, most Ottó hálátlan szerepében megint nem, ráadásul a rendező haragudhatott is rá Melinda elcsábítása miatt, mert amolyan zakkantnak állította be, aki hol bejön, hol kimegy, hol csak bekukkant, de hogy mikor miért, az nem derült ki.

Haja Zsoltról csupán annyit: nála gyengébb Peturral nem találkoztam. Fiatal még, fejlődhet. Van hova. Vagy inkább honnan.

Bakonyi Marcell ugyancsak az ifjú korosztály, először a Bohémélet 2.0-ban találkoztunk, ott remek volt, II. Endreként voltak nagyon jó pillanatai és felejthetőek is, most megnéztem az opera honlapján, szép repeortárja van, nemsoká megint halljuk, kíváncsiak várom, más szerepekben - és főleg más rendezésben! - mit mutat.

Elmegyünk majd még egyszer erre a Bánk bánra, mert a másik szereposztásból nagyon szeretjük Kelemen Zoltánt, Cseh Antalt, Rácz Istvánt és Horváth Istvánt, a többieket pedig szívesen megismernénk.

Ez volt tehát a Bánk bán 2017-ben. Elgondolkodtam azon, hogy ez lenne a nemzeti operánk, tele fájdalommal, keserűséggel, igazságtalansággal, elnyomatással? Vajon van olyan magyar opera, amelyik emeli és lelkesíti a népet, fokozza az öntudatot és a nemzeti büszkeséget? Hirtelen egyet sem tudok. Volt olyan időszak a történelmünkben, amire jó emlékezni? Talán ha az Aranycsapatról ír valaki egyszer egyet, de mondjuk az ég óvjon mindenkit attól, hogy a szurkoló urak becsődüljenek a nézőtérre, mert akkor ott kő kövön nem marad...

 

 

2017 augusztus 28
Pilisborosjenő, Tájház

selmeczi-borbala.jpgZenei berkekben futótűzként terjedt a hír: Mozart c-moll miséjével emlékezik a család és a barátok a májusban fiatalon elhunyt Selmeczi Borbálára.
Ismerős a hely, hiszen két éve jártam itt a Weindorfer Musikabend rendezvényen, ahol a házigazda Selmeczi György engedélyével rövid részletet vettem videóra, ahogy Borbála Dinyés Dániellel játszik négykezest.

Ma este ugyanott voltunk, sokkal többen mint két éve, ám Selmeczi Borbála már csak egy fotóról mosolygott ránk.

Az édesapja, Selmeczi György zeneszerző, karmester, zongoraművész lépett a karmesteri pulpitusra, rövid bevezetőjében megemlítette, hogy a lánya a múlt héten ünnepelte volna a 38. születésnapját és ezen a koncerten a családtagjai és a barátai vannak jelen.

A zenekarban a Budapesti Fesztiválzenekar 12 művészét számoltam meg, orgonán közreműködött Dinyés Dániel, Kolonits Klára énekelte a szopránt, Nagy Bernadett a mezzot,  Brickner Szabolcs a tenort és Kovács István a basszust.

Bár a borosjenői tájház lakodalmas sátorral kiegészített udvara nem koncertterem, Mozart mégis gyönyörűen, szólt. Mi a nézőtéren átélhettünk jónéhány emelkedett pillanatot és biztos vagyok abban, hogy Borbála ott fenn mosolygott.
Azt hiszem, láttam!

selmeczi-borbala-emlekere.jpg

Magashegyi Undergound Szimfonikus Remix
Margitszigeti Szabadtéri Színpad
2017 augusztus 24.

Hihetetlen, de már 11 év is eltelt TV2 Megasztár azon remek szériája óta, amelyikben olyan nevek tűntek fel, mint Rúzsa Magdi, Szabó Eszter, Varga Ferenc, Póka Angéla, Kontor Tamás vagy Puskás Péter. Közöttük ismerhettük meg a műsorvezető által "erdélyi bohóclánynak" titulált Bíborkát, ami hangjával olyan mélységeket is biztosan ural, ahol másokból már csak meleg levegő jön. (a Velveten olvasható egy 2014-es cikk, kiből mi lett azóta)

Ezen a nyáron már kétszer élveztük a margitszigeti színpadot (Operagála és Trubadúr) ezért könnyen kaptunk egy harmadik kalandba.

Volt két fölösleges jegyünk, amit szívesen elajándékoztunk volna, de a bejáratnál mindenki jegyet árult, a kassza előtt meg a felírottak álltak sorba a belépőért, így esélyünk sem volt.

Különösebb hókuszpókusz nélkül kezdődött a műsor, baloldalt szimfonikus zenekar (Fugato Orchestra), egész magashegyi.jpgfiatalokat, gyerekeket is színpadra állító 3d kórus (ha valaki tud hozzájuk linket, kérem küldje el, hadd tegyem ide), a háttérben ledfal, végig magas művészi diaporámával, jobboldalt a Magashegyi Underground (Fűrész Gábor, basszusgitár Toldi Miklós, dob Szepesi Mátyás, gitár) és jobbról be a mi Bíborkánk, hatalmas hajzuhatag alatt menyasszonyi ruha és traktortalpú fehér cipő.

A hangja szebb és biztosabb, mint amikor megismertük.
A mozgása kissé zavaró, vagy egy indiai szépségtánc karlengetéseit utánozta, vagy ugrándozott és ez így ment egészen végig.
A számai viszont nekem nagyon egyformák. A bő kétórás koncert után úgy gondolom, hogy aki meghallgatta az első hármat, az pontos keresztmetszetet kapott az egészből.

Nagyon feldobta a produkciót Molnár Levente operaénekes vendégszereplése, önállóan is énekelt, meg duetteket is előadtak, Beck Zoli, a 30Y frontembere meg inkább csak a műsor egyhangúságát törte meg. Ő zongoristaként kezdett, elárulta, hogy jobban szereti a fehér billentyűket, mert nagyobbak és könnyebb őket eltalálni, és egy ehhez mért szintű (mondhatnám igencsak egyszerű) darabot adott elő. Aztán énekelt Bíborkával is - és nem tudott felnőni hozzá.

Bevallom, a vége felé már unatkoztam, de szerencsére semmi sem tart örökké.

Blues Trió
Szász Ferenc (gitár), Lukács Csilla (basszusgitár), Csanaki György (dob)
Bonyai étterem
2017 augusztus 22

Vannak kihagyhatatlan dolgok, közöttük több olyan, ami Bonyai Sándor (Sankó) óbudai műintézményében, az élőzenés vacsorázóhelyek non plus ultrájában  zajlik.
Bár nekem régen diétáznom kellene, meg volna egy csomó más tennivalóm is, de évtizedeken keresztül csak vágytam egy olyan kiskocsmára, ahol minőségi bluesmuzsika szól, viselkedik a közönség, tudunk beszélgetni is, ha kell és a siló sem utolsó - így nem tudtam nemet mondani, amikor szembejött a fészbúkon a kiírás.

A Blues Trióval (és a bájos basszusgitárosukkal) ma este először találkoztam, de Csanaki Györgyhöz már volt szerencsém más zenekarokban, Szász Ferenc gitáros pedig az ideiglenesen Cipruson állomásozó Berkes Charlie barátommal muzsikált több csapatban is, utoljára a Roxérum Tánc- és Illemzenekarban.

Teljes teltház volt ma este, egy tűt nem lehetett volna leejteni odabenn, csak akik kijárkáltak füstölni, azok tették szellősebbé a teret (meg a nyitott ajtón visszaáramló cigarettafüstjükkel büdösebbé a levegőt és a ruháinkat)
Nem maradhatott el Kövecses Rocker Miki, aki jobb zenei eseményeket szokott végigfotózni, de egy telefonnal videózó urat, a Táncosrokker fészbúk csoportot üzemeltető  Fülöp Lajost is alkalmam volt megismerni. Tőle kaptam a videókat, amivel alább a beszámolót illusztrálom.

Erdetileg egy trióról volt szó, de csak nyújtogattuk a nyakunkat a sarokból, mert kevesen voltak ma este a Bonyainál, akik nem vették ki a részüket az örömzenéből. Volt aki hangszerrel, más énekkel, megint mások meg csak vokállal, de nem akármilyennel járultak hozzá a frenetikus hangulathoz.

Ha nem is egy jó túrós csuszára, de az ilyen estékért mindenképp érdemes kimenni Óbudára.

 

 

 

 

trubadur2.jpgVerdi: A Trubadúr
Margitszigeti Szabadtéri Színpad
2017 július 30.

Jaj de jó, vége a vizes VB-nek, illetve épp ma van a zárórendezvény, de hálistennek nem a szigeten, így sem tömeg, sem TEK feliratú harci járművek, sem rendőri készültség, egy kis operát már csak békén hagynak a robbantók.

Jaj de jó, elővették Vámos László hagyományos rendezését, így nem kell félnünk valami idióta rendezői önmegvalósítástól, ami mondjuk az állatkertbe helyezi a XV. századi spanyol polgárháborús történetet, Leonóra egy rózsaszín flamingó, Manrico egy nagy fehér kakadu, Azucena pedig a takarítónő, aki állandóan összeveszik a jegypénztárossal (Luna gróf, elszegényedett főnemes)

Jaj de jó, Komlósi Ildikó lesz Azucena, Kálmándi Mihály először fog Lunát énekelni, és megismerhetünk két külföldit, a fiatal azeri szopránt, Dinara Alievát, aki biztosan jobb lesz, mint legutóbb a hallhatatlanok táborába tartozó moldáv Nadia Cerchez és az olasz Riccardo Massi, aki remélhetőleg lesz olyan jó, mint legutóbb László Boldizsár. Tőle egy kicsit féltem, mert megnéztem, mit tudnak a vendégek és Massi ezen (Nessun Dorma)  meg ezen (Radames románca) a felvételen nem sziporkázik túlságosan, sőt! Még egyszer nem hallgatnám meg egyiket sem!

Jaj de jó, teljes teltház van, próbáljuk kitalálni, hányan lehetünk, olyan négyezerre saccoljuk, de egyikünk okostelefonja sem hoz hiteles adatot a nézőtér befogadó képességére.

Jaj de jó, nem ül mögöttünk senki, tehát nem fogjuk zene helyett öregasszonyok locsogását, zacskózörgését, csámcsogását hallgatni. Ami nem jó: ül mögöttünk technikai személyzet és gátlástalanul fújja a füstöt. Előadás közben. Egy technikai hölgy meg egy világosító úr. Előbbi még beszélget is kicsit, nagyon nem odatartozó dolgokról. A nézőtér felső részén a ferihegyi légiforgalmon túl további zavaró tényező, hogy jobban behallatszik a dunai hajóforgalom és a rakpartokon állatkodó motorosok zaja, de az sem utolsó, hogy a kivetítőkön mindössze a librettó magyar fordítása jelenik meg, tehát a szereplőkből vajmi kevés látszik, de ezeket leszámítva tökéletesen rá lehet hangolódni az operára.

trubadur.jpg

Ha hirtelen választanom kellene, legközelebb kivel nézném meg, Wiedemann Bernadettel vagy Komlósi Ildikóval, bajban lennék. Talán összehasonlítani sem túl okos dolog, mégsem tudok szabadulni a nemrég hallottaktól. Wiedemann Bernadett biztosan uralja Azucena összes hangfekvését és talán erősítés nélkül is beénekelte volna a Margitszigetet, Komlósi Ildikó viszont ritka finomságokat mutatott és remekül játszotta a szerepében felvonuló összes érzelmet. 
A fiatal azeri szopránt érdemes volt meghívni, csodás a hangja, nagyon szívesen meghallgatnám őt direktben is, úgy, hogy nincs közöttünk sem mikrofon, sem hangmérnök, sem hangfal.
Az olasz tenor sokkal jobb volt, mint amilyenre a hangfelvételei alapján számítottunk, Kálmándi Mihály viszont elmaradt attól, amit vártunk tőle. Élőben utoljára Wagner szerepben hallottuk, amit felsőfokon abszolvált, ma este voltak nagyon szép hangjai, de nem egyszer rezzentem össze mellément hangtól vagy rossz belépéstől. Ezzel együtt várom a vele való következő találkozást, mert mindig mutat valami egyedit, valami szerethetőt.

Ahogy lecsengett az utolsó hang, a közönség mint valami kertmoziban elindult kifelé. Nem tudni, mi volt olyan sürgős, nem volt ruhatár, a BKK mentesítő járatokkal megoldotta a buszkérdést, a vizesgála végetért és vasárnap nincs Barátok közt vagy Budapest éjjelnappal sem.

Kis beszélgetős várakozás után jólesett az olasz opera utóhangjaival végigsétálni a Margitsziget ősfái között.

Budapest Bár
Bujtor István Szabadtéri Színpad, Tihany
2017 július 22

50 éve - legyen ma bármily hihetetlen - az egész országot megszólító esemény volt a nyári táncdalfesztivál, a népek a fekete-fehér képernyők előtt lógtak, drukkoltak a szereplőknek, kitárgyalták a ruhájukat, a hajukat és jólértesültek a magánéletüket is, pedig a bulvársajtó még nyomokban sem létezett. Évről évre ugyanazokat az arcokat láttuk, akkor is jó ismerősünk lett mindegyik, ha épp nem énekeltek valami megnyerően.
Harangozó Teréz, mindannyiunk Bimbam Terije épp azok közé tartozott, akinek volt hangja és merte kiereszteni. Íme egy példa:

 

Eltelt 50 év, szegény Harangozó Teri már 2 éve nincsen közöttünk, viszont a fentebb citált slágere még mindig él, ha nem is az eredetit megközelítő kiadásban. Vagy legyek nyersen őszinte: a hatvanas évek népszerű dívája forog a sírjában, amikor elhangzik a dala imígyen:

Németh Juciról eddig annyit tudtam, hogy olykor megjelent Lovasi András mellett a Kispál és a Borz koncertjén, és előadták azt, hogy Ha az életben. Juci az éneklés mellett serpegett, nyüszögött, affektált, kiabált, olyan volt mint a gidák az R-GO zenekarban: csinoska és butuska, egy szám erejéig ki lehetett bírni, rövid ideig lazította a marcona pasik túltengése miatt a kissé maffiás felállást.
A Budapest Bár tihanyi koncertjén azonban sajnos nem csak egy számban élvezhettük a művészetét. Vessetek a mókusok elé, vagy tépjétek le a fejemet, hagyományos, vagy inkább ósdi ember lévén azt szeretem, ha egy énekes énekel, mert tud és mert van hangja, azt viszont nem komálom, amikor az ebbéli hiányosságait mekegéssel, pózolással meg fura hangicsálással kompenzálja. Juci  a második felvételen 2:03-nál süllyed a béka ülepe alá, bár addig is felmutatott néhány ovis gesztust, de ott elkezdődött valami megmagyarázhatatlan. Nem az a kérdés, hogy a tinikor után miért csinál valaki ilyet, ötévesen én is pózoltam a tükör előtt, de én magamtól rájöttem, hogy ez nem a színpadra való! Az a kérdés, hogy ezt ugye nem tetszettek komolyan gondolni?

rutkaibori.jpgVoltak ezen a koncerten ennél is ösztövérebb pillanatok, amikor Rutkai Bori állt a színpadra. Van talán másfél évtizede is annak, hogy a közrádió orrba-szájba nyomatott egy saját reklámot, amiből ennyit értettem: "vatkarádió és Rutka Ibor". Egy internetes fórumon futottam bele a sorstársaimba, akik ugyancsak meg akarták fejteni, most épp mi kötelező? Valami jólértesült olvtárs világosított föl minket, hogy a Vackarádió gyerekeknek szóló műsor, akinek egy képzőművész (!), bizonyos Rutkai Bori a nagyasszonya.
Oké, akkor nem mi vagyunk a célcsoport és hogy beszédhibás ember olvassa a reklámot, az a Magyar Rádióban természetes.
Azt viszont azóta sem tudom megszokni, hogy hang és önkritika nélküli emberek állnak ki a színpadra és énekelésnek szánt tevékenységet folytatnak. Nincs ezeknek anyjuk, akik rájuk szólna, hogy "kislányom (kisfiam) csúcs vagy, de mások előtt biony nem kéne!!!!".
Rutkai Bori ráadásul ma este úgy közlekedett, mint akit nemrég vertek föl mély álmából, olykor nem tudja, hol van és ez nem csupán nekem szúrt szemet. Mögöttünk hat darab mindenre elszánt Budapest Bár rajongó ült, akik az előadókkal együtt, kívülről fújták az összes számot, olykor elnyomva a hangfalakból jövő zenét is, az egyikük jól hallhatóan ezt mondta a művésznőre: "eddig nem volt ilyen idióta".

budapest-bar.jpg

Mindezek ellenére kiválóan szórakoztunk, mert a Budapest Bár  elsőrangú zenekar, jól képzett, profi zenészekkel, akik olyan repertoárral és olyan virtuóz hangszeres tudással állnak a nagyérdemű elé, hogy összességében elfér közöttük egy Németh Juci és egy Rutkai Bori is.
Talán kontrasztnak?

szucskrisztian.jpgÉrdemes körülnézni a zenekar tagjait bemutató weblapon, ki mindenki tartozik hozzájuk. Amolyan tipikus szupergrupról van szó, ami elsősorban nem azt jelenti, hogy színvonalas zenét játszanak, hanem hogy minden egyes énekesnek saját, jónevű zenekara van (jé, még Rutkai Borinak is :-) )

 

behumi-dori.jpgTihanyba ma este sajnos nem jött el sem Ferenczi György, sem Kis Tibi, sem Mező Misi, de eljött Frenk, Szűcs Krisztián, Keleti András, sőt, az Ausztriában élő perzsa Tania Saedi és akit az énekesek között ma a legjobban szerettünk:  Behumi Dóri, aki nem csak csodásan énekelt, de fuvolázott is. Valamennyien remek énekesek, hangban és előadásban méltó partnerei a mögöttük muzsikáló vérprofi zenészeknek, akik - most ellőhetném azt a közhelyet, hogy - igazi könnyű, nyáresti kikapcsolódást kínáltak, de ez kevés volna. 
Megmutatták, hogy a könnyűzenének is van művészi szintje, ami nem attól értékes, hogy közben unatkozunk!

Még két emlékezetes apróság: életemben először láttam valódi férfin valódi aranycipőt, a zenekarvezetőt, Farkas Róbertet a zenésztársai úgy konferálták föl, hogy az "aranycipős Robi" - és valóban. Eddig a focipályán is csak elméleti aranycipőről hallottam, most volt alkalmam megtapasztalni a valóságban is és ami nagyon fontos: ez a színpadi geg kiegészítette és nem helyettesítette a zenei tudást.
A másik a dobos terjengős, helyenként meglehetősen ízléstelen monológja, aminek annyi volt a lényege, hogy tetszenek neki a nők, főleg a fiatalabbak, a koncert után meg majd lehet CD-t venni és dedikálnak is. Ha Budapest Bár CD-re vágytam volna, ez biztos elveszi a kedvem a vásárlástól, de szerintem ez az zene élőben az igazi. Nem is tagadják meg tőlünk, járják szépen az országot, itt olvasható a koncertmenü és megyünk nemsokára megint!

 

Igen, a január elsejei koncert Bécsből.
Idén január elsején is néztem a tévében, ahogy teszem 1969 óta minden évben.   willi_boskovsky.jpg
Az első alkalommal ottragadtam a szünidei matiné után és nagyon tetszett, ahogy Willi Boskovsky a koncerteken kötelező komolyságot félretéve viccelődött a zenészekkel és a közönséggel, no meg a zene sem volt utolsó.
Később a közel évtizednyire nyúlt egyetemi éveim alatt a Radetzky mars utolsó hangja jelentette a karácsonyi ünnepek végét és mehettem vissza az utált jegyzeteimhez készülni a következő vizsgára.
Még később szokássá lett, hogy az eredeti időpontban szélesebb körben, olykor beszélgetve ültünk a tv előtt, majd este már kettesben újráztunk valamelyik német vagy olasz tévécsatorna jóvoltából.

Az újévi koncertek hangulata mindig megfogott, minden egyes alkalommal elhatároztam, hogy nyáron irány Bécs, séta a Kärtnerstrassén, kalóriafelvétellel egybekötött pihenés a Hotel Sacherben, Albertina, Schönbrunn és Musikvereinsaal. Az utóbbi kivételével mindig évben sikerült valóra váltani a fogadalmat, a koncert egyelőre bakancslistás.

Mi indokolja a megemlékezést a nyár közepén?
A következő koncertet dirigáló Muti születésnapja, egy jólsikerült Strauss hangverseny az Unitel Classica jóvoltából, meg az elmúlt hónapok két döbbenete: nagyon meglepett, hogy milyen indulatokat képes kiváltani ez az esemény zenekedvelő kultúremberekből. Egyszer Bősze Ádám a Bartók rádió reggeli műsorában dobta fel a témát és a betelefonálók többsége az indulattól fröcsögve küldött volna máglyára minden sznob résztvevőt és nézőt, másodszor egy internetes komolyzenei fórumon vélekedtek sokan ugyanígy, mondván, hogy a Strauss keringő az nem zene, az újévi hacacáré pedig csak a státusszimbólumokra gyúró, kőgazdag fehérjehalmazokat vonzza.

neujahrskonzert-musikvereinsaal.jpg

Megértem és elfogadom, ha valakinek ez a véleménye, csupán az indulatokkal nem tudok mit kezdeni. Nem emlékszem, hogy valaha kötelező lett volna nézni és/vagy hallgatni a bécsi filharmonikusokat, meg talán olyan sem volt, hogy megbélyegezték volna a keringőt túl könnyű muzsikának találó zenerajongókat.
A fröcsögők vajon kire haragszanak és miért?
Vagy lassan belénk verték, hogy akinek más a véleménye és az ízlése, az ellenség és gyűlölni kell?
Szerintem a zene nem erről szól.
Nagyon nem.

Sosem fogom elfelejteni azokat a pillanatokat, amikor az idős Karajan az 1987-es köszöntő alatt elsírta magát, amikor 1989-ben és 1992-ben a szakma által a XX. század legnagyobb karmesterének megválasztott Carlos Kleiber dirigálta a rangos eseményt, amikor Zubin Mehta 2007-ben a pódiumról köszöntötte az EU-hoz aznap csatlakozott Romániát és Bulgáriát, határozott mozdulataival mintha azt üzente volna: gyertek zenélni, vagy amikor idén Dudamel a magabiztos mosolyával megüzente a világnak: még ha volna is mitől, akkor sem félünk!

dudamel.jpg

Remélem, senki nem fog ezért rám is haragudni.

Íme egy lista a bécsi újvéi koncertek dirigenseiről, alább pedig az idei hangverseny.
PEACE!

 

Benke Péter 2017.07.27. 22:02

Szeder másodszor

Szeder duo X Terrace Summer Session
2017 július 26.
Akvárium Klub
Volt Lokál
azaz Gödör

szeder-2.jpgNemrég jártunk Mádon és ott találkoztunk egy elbűvölő kisleánnyal, aki egy szál tangóharmonika kíséretével bő egy órára odaragasztott egy teremnyi embert, akik tátott szájjal hallgatták.
Szeder Szabó Krisztina igen aktív, a fészbúkos oldalán követhető, mikor merre - és milyen formációval - bukkan föl, így kerültünk az Engels téri buszpályaudvarra, ami volt kezdődő Nemzeti Színház, aztán egy szimpla gödör, később egy nem is akármilyen Gödör, most Akvárium Klub és Volt Lokál.

Este fél nyolckor kábé negyvenen voltunk a hangulatosan berendezett és megvilágított, föld alatti teremben, odakinn őszies eső, benn semmi levegő és egy másik teremből átszűrődő tuctucc. A bárpultnál erős forgalom, jól fogynak a limonádék, de enni is lehet.

Pár perccel nyolc előtt különösebb sztáros allűrök nélkül megjelenik Szeder, bikavadítóan piros ruhában és gitárral. Még csak tapsolni sem tapsol senki. Francia sanzonnal indul a műsor, egy szál hegedű kíséretében, ami azért érdekes, mert Mádon a közönség átlag életkora 60 körül lehetett, itt mi késő ötvenesek ketten képviseltük a vén kriplik korosztályát, a nagy többség jó ha 30 felé járt, ennek ellenére vevők voltak a bevezető sanzonra. A második szám a Tündérdisznó, még jobban tetszett. Kicsi művésznőnk megkérdezte az ő folyamatosan bővülő közönségét, hogy ki van először Szeder koncerten és a legnagyobb meglepetésemre az egybegyűltek háromnegyede felemelte a kacsóját. Ez azért volt érdekes, mert a szépreményű énekesnő egy néhány napja készült interjúban elmondta, hogy bárhova mennek, a rajongói bázisát mindenütt felismeri - itt és most voltak néhányan, akik az összes dalt együtt énekelték vele.

Fertályórával a kezdés után a Volt Lokál úgy megtelt, hogy a földön is ültek mindenfelé, a közönség nagyobb része együtt élt a műsorral, a kisebbség - ahogy kell - a telefonjába temetkezett, mert frissiben meg kellett nézni, hányan lájkolták, hogy feljöttek a Deák téri mozgólépcsőn. Akadt telefon, amelyik megszólalt, de a legzavaróbb tényezőnek egy sűrűn recsegő walkie-talkie bizonyult. Hogy valami biztonsági őr kuksolt közöttünk titokban, vagy a bárpult mögött hallgatták a fontos eseményeket, az nem derült ki. akkor sem, amikor megjelent két 15 év forma fiú, akik úgy néztek ki, mint aki most szökött állami gondozásból. Először a színpadtól távolabb kezdtek beszólogatni, majd odaültek Szeder elé a földre, és onnan folytatták, ám Szeder valami lenyűgöző kedvességgel fogadta az "urak" valamennyi megnyilvánulását, így azok abba is hagyták, kicsit később már tátott szájjal hallgatták  a dalokat ők is.

szeder-3.jpg

Elhangzott a Reggeli dal,  a Piaci sanzon és persze nem maradhatott el a Feri feneke a közönség bevonásával, ami úgy gondolom a leginkább palyabeás szám a repertoárból. Szeder kiválóan alkalmazkodott ehhez a közönséghez is, interatívvá tett a műsort, kiprovokálva néhány szellemes beszólást pl egy mókás ifjútól, aki volt képes azt mondani, hogy ő csak kéregetni jött be :-) Az utolsó szám első hangjaira egy pár megindult kifelé (addig csak érkeztek a résztvevők, nem ment el senki), mire Szeder csalódást mímelő hangon kérdezte, hogy pont a vége előtt? A közönségből hamarabb reagáltak, hogy biztos megy a vonatuk, mire a pár bevallotta, hogy ők vidékiek és ha haza akarnak érni, akkor menniük kell.

Aki ma este úgy ült be, hogy nem Szeder rajongó, az biztosan megváltozott, mi meg sietünk megnézni, legközelebb mikor és hol.

 

 szeder1.jpg