Verdi: Nabucco nabucco.jpg
Erkel Színház
2017 október 19.

Emlékezetes előadáson voltunk idén májusban, ahol egy birka ellopta a showt, szegény Alexandru Agache hiába mászott elő a súgólyukból megbánni, hogy káromolta a zsidók istenét, a háttérben megjelenő birka kétségbeesett bégetésére a közönség felnyerített.

Most megnéztük újra.
Az erkélyre váltottunk jegyet, hogy minél közelebb legyünk Asszíria királyának első megjelenéséhez és lássuk is, ne csak halljuk - mert a vörös reflektorok csak a földszinti közönséget vakítják el. Sikerült.
Jött Alexandru Agache és onnan föntről királyokhoz méltó dörgő hangon bekiabálta az egész teret úgy, hogy libabőrös lettem tőle. Addig meg csak mérgelődtem, mert még félórával a kezdés után is jött a közönség, az erkély kétoldalán levő lépcsők és a nézőtér közül eltűnt a függöny, így minden lépés és minden szó behallatszott. Nem elég, hogy aki elkésik a színházból - és ki tudja, milyen okból beengedik a nézőtérre - a járkálásával megzavarja a pontosan érkezőt, még beszélget is hozzá. Aztán amikor mindenki leült a hátsójára, akkor jöttek a hostessek és kopogtak a cipőikkel és beszélgettek a szájukkal, nehogy elfelejtsük, hogy bár zenét hallgatni csöndben jó, ez itt akkor is egy népszínház és ha a közönség nem csinál ricsajt, akkor csinálnak a színház alkalmazottai. A helyzetet tovább súlyosította egy karon ülő kisgyerek, aki még beszélni sem tudott, csak gagyarászni. Ő is hogy a kénköves, jószagú főigazgatóba került a nézőtérre???
Ha valahol felvillant egy videógyanús képernyő, a hostess azonnal nyargalt be akár a sor közepére is figyelmeztetni a renitenskedőt, de a kisgyerek nyafogása az rendben volt.
No mindegy, a népszínház az ilyen, örüljünk, hogy nem bontották le.

Visszatérve az előadásra: Rálik Szilvia személyében ezerszer jobb Abigélünk volt, mint májusban, amikor egy borzalmas hangú külföldi vendég öltözött a király nevelt lányának gúnyájába, Agache és Bretz Gábor hozta a remek, májusi formát, Fenéna szerepében Gál Erika csodás volt, most az előadást rendező Kesselyák Gergely dirigált, őszintén szólva májusban Halász Péter dinamizmusa jobban magával ragadott, ahogy májusban Izmael is jobban tetszett, mint most Brickner Szabolcs, pedig a májusi tenortól sem voltam túlságosan elragadtatva.

Nem tartom túl jó rendezői ötletnek a pórázon vezetett birkát, a birka nem kutya, nem szokta meg a sétateret, idegen a számára egy csúszós színpad, a zene és a tapsoló közönség, meg hiányzik neki a többi gyapjas, ugyanis azok között érzi jól magát. A szerencsétlen állat ezúttal nem bégetett, biztos elmagyarázták neki, hogy ha megmukkan, Soros György azonnal felfalja.
Ugyancsak nem jó dolog Zakariást a végszóval (servendo Jehovah) eldugni leghátra, onnan ugyanis nem érvényesül  eléggé. Szerintem.

Az első szünetben a kórus egy része teljes jelmezben az emeleti büfében kis performanszot tartott. Az előadás előtti kiosztott szereposztás hátulján két nyelven volt olvasható a rabszolgák kórusának, a Va pensieronak a szövege. Elénekelték, elénekeltük és a szóvivő jelezte, hogy lesz ráadás, méghozzá - ahogy májusban is volt - az előadás végén újból ez kerül sorra, akkor legyünk szívesek mi is énekelni.

Eljött ez a pillanat is, Kesselyák Gergely elsősorban a közönséget vezényelte, ám nagyon kevesen mertek megpróbálkozni az olasz szöveggel, hiszen a kiejtést és a tagolást az sem tudja, aki százszor hallotta. A cédulák olvasásához túl sötét volt a nézőtéren, kivetítőn futó szöveg a szembevilágító kék reflektorok miatt sem látszott túl jól, így maradt a csendes szemlélődés, a kórus, a dudorászók és néhány nagyon szépen éneklő nézőtárs hallgatása.

Legközelebbre talán valakinek eszébe jut, hogy van ennek magyar fordítása, a kórus nyilván kívülről tudja és magyarul az egész közönség énekelné.

 

 

Z.Gyuri. úrnak:
Ha legközelebb az előadás előtt barátságosan üdvözli egy 140 kilós ember, akit hirtelen nem is tud hova tenni, azért bátran köszönjön vissza! :-)

Pannon Filharmonikusok
nyitókoncert a MÜPÁ-ban
2017 szeptember 29

A harmadik évadot kezdjük a pécsi zenekarral, mert tetszett az előző kettő is.
A közönség létszáma fájóan nem közelítette meg az ideálisat, jó ha bő kétharmad ház volt.
Kabalevszkij igencsak szellemes és sokszínű  Colas Breugnon nyitányával kezdődött és zárult a koncert, ugyanis ezt kaptuk ráadásnak is.

benjamin_schmid_11_smaller.jpgCsajkovszkij Hegedűversenye következett Benjamin Schmid szólójával, ami maga volt a csalódás. A sokszor díjnyertes sztárnak és a zene professzorának bemutatott osztrák hegedűs arcokat csinálni tudott, minden sor végén úgy rántotta föl a vonót a Stradivarijáról, mintha az utolsó hangot játszotta volna (ezzel kicsit meg is tévesztve a közönséget, mert az első tétel is hatalmas tapsot kapott) - ám mindezzel együtt annyi fals hang jött a pódiumról, hogy az már zavaró volt, a zene meg kevés híján élvezhetetlen.

Nem örültünk, amikor a szünet után visszajött, de nem volt mit tenni, meghallgattuk a második produkcióját. Dvorák f-moll románcát. Mintha nem ugyanaz húzta volna a vonót, mint a Csajkovszkij alatt, ez élvezhetőre sikerült. A fentebb említett ráadás előtt újabb Csajkovszkij zárta a programot, a Francesca da Rimini. Végül lelkes tapssal köszöntük meg Bogányi Tibornak és csapatának, hogy ismét eljöttek hozzánk és még néhányszor találkozhatunk velük.

Verdi Rigoletto
Erkel Színház
2017 szeptember 28

 

kalmandi_1.jpgIgen, néhány napja ezzel az előadással ünnepeltük Fokanov Anatolijt és a kiváló rendezés, továbbá  Miklósa Erika és Gábor Géza mellett szerettük volna látni/hallani Kálmándi Mihályt is.
Verdi remekműve soha nem lehet unalmas, ha jól számolom, csak mióta létezik a zeneblog, ez volt az ötödik és a hatodik találkozás (az első négyről itt)

Néha nagyon nagy különbség tud lenni két előadás között a szereplők miatt, itt most nem volt olyan nagy. Miklósa Erika ugyanolyan csodálatos volt, a talpát ugyanúgy csiklandozták, mint néhány napja, Kálmándi Mihálynak nem hogy a jobb formáját, hanem a csúcsot kaptuk énekben - játékban Fokanov jobb volt, sokkal több érzelmet és változást mutatott, ugyanakkor míg László Boldizsár nagyon részeg volt, Horváth István inkább kanos. László a külvárosi kocsmában elaludt az asztalon, aztán felriadása után össze-vissza tántorgott, Horváth az asztalra dobta Maddalénát és beállt a lábai közé. Persze egyiküket sem ezekért szerettük.

Nyáron láttuk Trubadúr 25 évet megért Vámos rendezésének búcsúját. Remélem, ez a kiváló Szinetár rendezés ennél si hosszabb életű lesz.
Ilyen jó szereplőkkel megnézném újra akár holnap is!

Benke Péter 2017.10.18. 15:12

Fokanov 25

Verdi: Rigoletto
Erkel Színház
2017 szeptember 24.

 

rigoletto-fokanov.jpgFokanov Anatolij 1992 óta tagja a Magyar Állami Operaháznak.
A jubileum alkalmából azt a szerepet énekelte, amivel debütált: Verdi Rigolettóját.
Kiváló partnere Gilda szerepében Miklósa Erika, akiről később kiderült, hogy Fokanov első előadásán is fellépett, mégpedig ő volt az apród, akinek csupán két sornyi szerepe van.
A klasszikus Szinetár-féle rendezést csodálhattuk meg ismét.
A mantuai herceg László Boldizsár, Sparafucile Gábor Géza, akit a szép telt basszushangja mellett azért is szeretek, mert nem nagyon kell őt maszkírozni ahhoz, hogy Burgundiából Itáliába érkezett bérgyilkosnak tűnjék.
Medveczky Ádám vezényelt, akinek sikerült elkapnom egy nagyon nehéz pillanatát (nem mintha örülnék ennek, de nem lehet mindig minden tökéletes). Van egy rész az opera elején, amikor nagy mulatozás folyik a herceg kastélyában és a zene hátul, felvételről szólal meg, majd ehhez kell igazítani a zenekart és az énekeseket. Nos itt nagyon csúnyán szétesett az egész és hosszú-hosszú taktusokon keresztül három ütemben szólt minden. az énekesek jól látható kétségbeeséssel tapadtak a karmesterre, hogy most akkor mit csináljanak, de a karmester nem nagyon tett semmit a rendért, talán nem is gabor-geza.jpghallotta, hogy a hangszórókból jövő zene már előbbre tart. Aztán szép lassan megoldódott ez is, hogy néhány nap múlva ugyanitt, de valamivel kevésbé súlyosan megismétlődjön.

Nem tudtam nem észrevenni, hogy a mulatozó urak közül az egyik széles - vagy inkább eltúlzott? - jókedvében az épp ellopás alatt álló, lepelbe csavart Gilda mezítelen talpait két kézzel csiklandozza. Szegény Miklósa Erika vajon tudja, ki követte el vele ezt a gazságot két előadáson is? Ha megkeres, elárulom neki, mert vele vagyok! :-)

Mester Viktória énekelte Maddalénát, szerettük.

Előadás után feljött a színpadra Ókovács Szilveszter, az Opera főigazgatója, Szinetár Miklós, a rendező és együtt köszöntötték Fokanovot, sőt, a közönséggel elénekeltették a Serkenj fel, kegyes nép kezdetű népdalt, amit Kodály Zoltán 101 éve Nagyszalontán gyűjtött és főleg névnapi köszöntőnek használták. Külön megbeszélés nélkül mindenki egyszerre fújta az utolsó sort, hogy "annyi áldás szálljon Fokanov fejére".

Jó kis buli volt és az Isten áldja meg a mi Fokanovunkat, szerencsére hallhatjuk őt máskor is, aki a fészbúkon belép a Fokanov rajongói csoportba, napra kész tájékoztatást kap a fellépéseiről.

Benke Péter 2017.10.18. 15:10

Figaro 2.0

Figaro házassága 2.0
Erkel Színház
2017 szeptember 30.

 


Miért is jut eszembe Baranyai Decsi János (1560-1601) az első magyar közmondásgyűjtő? Mert a Sallustius fordításainak előszavát ezzel kezdte: "Iol tvdom, hog lesnec, akik e mvnkamat meg utaliac auag meg czufollyak" - vagyis  lesznek, akik a fordítását megutálják, csúfolják, fikázzák.

Aki bármivel kiáll a nyilvánosság elé, annak ezt vállalnia kell. Nyilván a világot jelentő deszkákon dobogó művészek is bírják a kritikát és távol álljon tőlem, hogy összehasonlítsam a szerény beszámolóimat a magas művészettel, de én is a nyilvánosság elé tárom a gondolataimat és bátran tűröm, amit kapok értük.

Az OperaTV fészbúk csoportban már volt vita erről az előadásról, főleg olyanok vicsorogtak rá, aki bevallották, hogy nem nézték végig, hanem a szünetben, vagy még korábban otthagyták, velük maximálisan egyetértettek azok, akik be sem ültek a nézőtérre, csak sok rosszat olvastak róla,
Én voltam a kakukktojás, mert
1. láttam a Figaro 2.0 előadást, mégpedig elejétől végig és
2. tetszett

Nem kicsit, nagyon.

Tény hogy az előadás alaposan megosztotta a közönséget és sokan hazamentek, de életemben most először tapasztaltam olyat, hogy a színházteremben az átlag életkor néhány óra alatt a felére, vagy az alá csökken. Igen, az idősebbek egy része hazament, a fiatalok meg maradtak és élvezték.
Ott voltam, láttam!

Mindig félek az ifjúsági előadásoktól, ahol általában nehezen marad abba a taps, mert egy-egy csattanással válaszolgatnak egymásnak az unatkozó ifjak, aztán a sötétben beszélgetnek, eszegetnek, iszogatnak, újabban a telefon vagy más kütyü kékes fénye világítja meg az arcukat, ám itt ebből nem fordult elő semmi.
Meglepett, hogy a fiatal közönség mennyire képben van a napi politikai eseményeket illetően és harsány kacagással fogadják az aktuális áthallásokat és beszólásokat.
Abban meg nincs semmi különlegesség, hogy a kifejezetten az ő kedvükért készült és az ő ízlésük szerint  megkomponált gegeket mekkora ovációval fogadják.

A nyolcvanas évek elején jártam a Józsefvárosi Színházban és Ganz-Mávagos brigádok társaságában végignéztem egy teljesen érdektelen darabot, amiből annyira emlékszem, hogy Gobbi Hilda volt a főszereplője és amikor azt mondta, hogy szar, vagy azt mondta hogy kurva, akkor a cefreszagú szakik a térdüket csapkodták a röhögéstől. Ez tetszett nekik, meg a büfében a tömény, ami hamar el is fogyott. Akkor ott a szocialista kultúra terjesztődött éppen, alkalmazkodva a befogadó közeghez, bár fene tudja, egy ilyen színházlátogatás honnan hova emelte a munkásosztályt.

figaro2_0.jpgHábetler András kezdeményezése ennél sokkal emelkedettebb és ügyesebb is.
Bizony ebben a Figaróban is elhangzanak vaskosabb kifejezések, pl.olyanok, hogy "ha most bejönne a Gróf, összeszarnám magam" - ám nem szabad ezen fennakadni, hanem túl kell lépni rajta. Úgy tapasztaltam, sokaknak ez nem sikerült. Ők azóta is egyetértenek egymással és épp olyan  lassan öregszenek, mint én, csak nem annyira szépen, mert morognak is hozzá, mint egy kopott, hiányos fogazatú házőrző - engem pedig leugatnak, hogy biztos a színház embere, vagy Hábetler haverja vagyok.
Jelentem, egyik sem, utóbbihoz még hozzáteszem, hogy sajnos. (pedig lennék ám szívesen!)

Tessék elképzelni egy olyan Figarót (Mozart VÍGopera) ahol némi rendezői bevezető után szétmegy a függöny, egy újgazdag enteriőrt látunk az ilyenkor szokásos kellékekkel, kondigép, úszómedence, választási plakát, L alakú kanapé, rajta Palerdi András ül ingben-gatyában és újságot olvas, a párja, Wierdl Eszter pedig joggingban épp a kötelező napi mozgást végzi.

Az operában megjelenik az összes emberi gyengeség, ahogy azt Mozart korában megírták és ahogy különösebb aktualizálás nélkül ma is létezik. Nem csak a színpadon, hanem a nézőtéren is, csakhogy a nézők és nemnézők többsége ezt bizony nem veszi észre!!!
Nem akarom leírni sem a sztorit (elolvasható itt) sem a Hábetler rendezés részleteit, csak - ahogy szoktam - a benyomásaim legfontosabbjait.

Meglepett a művészek fejére ragasztott mikroport.
A színpadra lépők nagy többsége rendelkezik akkora hanggal, hogy erre semmi szükség.
Meglepett az is, hogy szinte minden énekes  teljes szívből odatette magát, annak ellenére, hogy lazább előadáson lépett fel. Örültem, hogy komolyan veszik az ifjú közönséget.
annak csak örülni tudtam, hogy magyar nyelven ment az előadás, olaszul biztosan unta volna a fiatalság.

Káldi Kiss Andrást a napokban kétszer is hallgattuk Marulloként a Rigolettóban, az nem egy nagy szerep, ott meg sem említettem, itt viszont ő volt gróf, egyike a főszereplőknek és tetszett a játéka meg a hangja is.
Kun Ágnes Anna Cherubino szerepében kissé harmatosan indított, de végül nagyon jól belejött, méltó partnere lett a többieknek.
Rácz István Bartolónak is kiváló volt, ahogy eddig mindig, minden szerepében, remek basszushang, hozzá kiváló színészi képességek, amikor jó passzban van, feledhetetlen élményt nyújt a közönségének.
Szabóki Tünde volt a grófné, remekül bemutatta a befolyásos emberek nem túl tehetséges feleségeinek szokásos fogyatékait a kényszerevéstől kezdve a kisebb gurításokig, ám a legemlékezetesebb megnyilvánulása az volt, amikor egy hosszú ária harmadik percében rácsapott a kezében szorongatott egykilós, rózsaszín súlyzóra, mintha mikrofont kapcsolna be, a hangja a háromszorosára erősödött, a zenekari árokban megszólalt egy basszusgitár és egy igazi dobszerkó, az ária pedig rockosan folytatódott, beleértve az énekhangot és az mozgást is. No ez felrobbantotta a nézőteret, szabályos ováció fogadta az áriát.
Zavaros Esztert eddig csak kisebb szerepekben láthattam, most Barbarinaként is a szereposztás végén volt, de nem tudtam nem észrevenni a szépsége mellett azt is, hogy kiváló komika. Nagyon szeretném őt komolyabb szerepekben is látni, hogy ne csak a szép arca és a formás virgácsai miatt emlékezzek rá.

Hábetler András igyekezett interaktívvá tenni az előadást, konferált, kérdezett, szórakoztatott, amikor a lakodalomra került a sor, az önként vállalkozókat felhívta a színpadra, akik táncolhattak a művészekkel, ez is jó ötlet volt. Meg a többi is, azzal együtt, hogy a szereplők transznemű jelmezekbe öltöztetése már az ökörködés határát súrolta, bár ide is jutott egy nagyon életszagú poén: az egyik férfi szereplő lerúgta a magassarkúját és mint egy igazi nő felsóhajtott: "megöl ez a kurva cipő". (akiket ez a trágárság zavart volna, már rég otthon dohogtak)

Dénes István karmester végig jól kézben tartott mindent, a csökkentett létszámú, olykor modernebb hangszerekkel kiegészített zenekar jól szólt, a karmester rugalmasságára pedig többször is szükség volt, ugyanis valamit kellett kezdenie a partitúrában nem jelzett nyíltszíni tapsokkal, amikből volt nem is egy. Amikor Marcellina ráismer a rég elveszettnek hitt fiára és felkiált, hogy Jenőke! - akkor percekre leállt az előadás, a közönség ugyanis fetrengett a röhögéstől és boldogan tapsolt, igazi kihívás volt a rózsafa pálcával a kézben innen folytatni.

Ha csak minden huszadik ifjú nézőt sikerül visszacsalni más előadásokra, már akkor feltétlenül megérte és akkor nem említettem a magamfajta vén kripliket, akik ugyancsak jól szórakoztak. Mozart sem forgott a sírjában, sőt, szerintem ő is élvezte.

 

 

 

Benke Péter 2017.10.18. 15:03

Puccini: Diptichon

Puccini: Angelica nővér és Gianni Schicci  puccini-gianni-schicci.jpg
Erkel Színház
2017 szeptember 16.

A jó öreg Puccini hatvan felé járva komponált három egyfelvonásost, amit aztán Triptichon címen 1918-ban mutattak be New Yorkban. Az Erkel Színház most tűzte újra műsorra, ám ölég fösvény módon nem adja le egyben a három operát, hanem két variációban megy a Gianni Schiccivel vagy az Angelica nővér, vagy a Köpeny, tehát inkább valami Diptichonról beszélhetek, de örömmel.

Nekünk az Angelica nővér jutott, amiről előre annyit tudtunk, hogy Létay Kiss Gabriellát és Ulbrich Andreát fogjuk hallani. Előbbit nemrég csodáltuk Poulenc Kármeliták operájában majd nagyot csalódtunk, amikor kicsit később lemondta a Pillangókisasszonyt, de így sem jártunk rosszul, utóbbit pedig főleg külföldi operaközvetítések alkalmával láttuk és hallottuk, nem kis büszkeséggel, ugyanis nagyon tudja dagasztani a nemzeti kebelemet, amikor a Veronai Arénában ő énekli Fenénát, vagy éppen Amnesrist.

Ma este igazán hatalmasat énekeltek, a lelkünk remegett bele.
A rendezés is tetszett, kár hogy az utolsó képek egy kicsit giccsesre sikerültek.

A Gianni Schicci  igazi vígopera, amit szét is lehetett volna bohóckodni, hálistennek néhány rajzfilmekre jellemző mozdulatsort leszámítva mértéket tartott a rendezés, sőt, telepakolta a színpadot jó gegekkel. Megmaradt az előző díszlet, először azt gondoltam, a SANTA MARIA feliratot ottfelejtették a zárda installációjából, ám amikor a M betűt leverték, világos lett, mit akarnak mondani. Az egyfelvonásosban szereplő hullát egy trójai faló méretű plüssmackó alakította és tette kiválóan a dolgát, mi pedig meghallgathattuk a csodált Wiedemann Bernadettet, az imádott Sáfár Orsolyát (így teljesüljön minden vágyam, egy Don Pasquale óta szeretném őt más szerepben is hallani) és a címszereplőben megismertük Kálmán Pétert,  aki remekül játszotta a csaló figurát és közben  úgy énekelt, hogy máskor is akarjuk hallani, meg őszintén sajnáljuk, hogy ebből az élményből sokan kimaradtak, ugyanis a két egyfelvonásos szűk félház előtt ment. 

barati_kristof.jpgBaráti Kristóf jótékonysági hangversenye
Ciszterci Szent Imre Plébániatemplom
2017 szeptember 17. vasárnap

 

Cremona, 1703. Antonio Stradivari (59) hangszerkészítő mester egy új hegedű építésébe kezd, miközben Magyarországon a 17 éve kiűzött törökök helyére lépő Habsburg elnyomás ellen erősödik a szervezkedés.

Budapest, 1877. A négy éve három település egyesítéséből született városban futótűzként terjed a hír: Gellért-hegy lábánál lévő téglagyár agyagbányájába betört a víz - és kialakult egy kis tó, amit később Feneketlen-tónak neveztek el.

Budapest, 1936 Serédi Jusztinián bíboros, hercegprímás a tó partján leteszi a Szent Imre templom alapkövét, ami két év alatt egy iskolával együtt meg is épül.

Budapest, 1979. Megszületik Baráti Kristóf, akiből röpke néhány év alatt nemzetközi hírű hegedűművész lesz és ma a 140 éves tó partján álló 79 éves templomban a 314 éves Stradivarin ad hangversenyt.

Szkaliczki Csaba Örs plébános bevezetőül elmondta, hogy a kárpátaljai magyarság kettős kisebbségben létezik, egyrészt mint magyarok, másrészt mint katolikusok és minden segítségre szükségük van, ezért a ma este teljes bevétele az övék lesz.

Ezután érkezett Baráti Kristóf és Bach zenéje. 

Nem tudom, mennyi ideig muzsikált, mert megszűnt minden, tér és idő egyszerre, csak a mindent betöltő és elfedő muzsika létezett. Ilyen az, amikor egy művésznek köszönhetően nem csak percekre, hanem időtlen időre szakadunk el a valóságtól és jutunk el valahova nagyon messzire, ami földi mértékkel nem meghatározható. Lehet hogy nem is volt senki más a templomban, csak én, de ez nagyon nem valószínű, hiszen a hegedűs megjelenése előtt a helyiség zsúfolásig megtelt. Az a sok ember egy pisszenés nélkül hallgatta a mennyei muzsikát.

Frenetikus élmény volt. Gyakran hallani, különösen légikatasztrófák esetén, hogy több tényező szerencsétlen együtt-előfordulása vezetett a bajhoz. Itt épp az ellenkezője történt: egy páratlan tehetségű művész egy különleges hangszeren a legnagyobb barokk zeneszerző műveit adja elő, jó adottságú teremben, nemes célért és avatott emberek előtt. A végén a hatalmas taps közben a hárommal mellettem helyet foglaló bácsi előredőlt, az arcába temette a kezét és hangtalanul zokogott. Meg tudtam érteni.

Nem hiszek az örök világosságban, de ha egyszer fényeskedik majd nekem, azt szeretném, ha közben Baráti Kristóf játszana.

 

 

In memoriam Luciano Pavarotti
Kertesi Ingrid bel canto áriaestje
Zeneakadémia 2017 szeptember 21.

Tíz éve, 2006 szeptember 6-án Modenában elhunyt a XX. század tenorhangja, Luciano Pavarotti. Isten megcsókolta a hangszálait - írta egy kritikus, amikor sikerrel eltávolították a torkában kezdődő daganatot - és a többit már tudjuk, hiszen talán Pavarotti az az operaénekes, akinek a nevét a világon a legtöbben ismerik. Pavarotti halála után híre ment a vagyona fölötti marakodásnak, hiszen a világsztár idősebb korában a nála évtizedekkel fiatalabb titkárnője kedvéért hátat fordított a családjának és tétlenül nézte, amint az ifjú hölgy szép lassan kiforgatja őt mindenéből.

A senkivel össze nem téveszthető hang elnémulásának tizedik évfordulójáról sokan sokféleképpen emlékeztek. A Zeneakadémián Pavarotti magyar állandó karmestere, Ács János kezdeményezésére a Szuffita Nonprofit Kft. szervezésében bel canto áriaest volt, Kertesi Ingrid főszereplésével és Baranyi Ferenc műsorvezetésével. A nyolcvanéves költő Ács János és Kertesi Ingrid személyes jóbarátja, ezért került ismét színpadra, az pedig nyilván nem csak nekem tűnt fel, hogy általában ilyenkor, ma is túltengett.
Nem kicsit, nagyon!
Egy korábbi rendezvény kapcsán már finoman utaltam arra, hogy ha egy egykori tévést műsorvezetésre kérnek, akkor tudatni kellene vele, hogy az az este nem róla szól. Bombera Krisztina is elkövette ezt a hibát, ugyanakkor - ellenpéldának - Juhász Előd csodásan le tudott vezényelni egy műsort anélkül, hogy saját magát az előtérbe tolta volna. Baranyi Ferencnek ez egyáltalán nem sikerült, de nem is nagyon látszott, hogy megpróbálta.

Megtudtuk, hogy melyik tévében és mikor vezetett műsort, hogy mikor és mit konferált, hogy 35 éve kritikát írt a Népszavába Kertesi Ingrid lemezéről (vajon miért egy költő írt egy lemezről?), hogy ő már akkor megmondta, hogy ki milyen sztár, amikor még csak kezdő volt, megint felolvasott a saját cikkeiből és megint elmondott néhány versszakot a saját verséből, de még azt is elmagyarázta a közönségnek, hogy ő most miért nem megy ki és miért inkább a színpad szélére helyezett székre ül - pedig nem Baranyi Ferenc költő szerzői estje volt, hanem Kertesi Ingrid bel canto műsora, Luciano Pavarotti emlékére.

Janos Acs, azaz Ács János zongora mellől irányította az Inventum Dei Vonóskvintettet: Nagy Béla, Nagy Gabriella (hegedű), Fazekas György (brácsa), Molnár Piroska (cselló), Lakatos Sándor (nagybőgő), egy számot leszámítva kiválóan muzsikáltak, telt hangzásuk olykor azt is elfeledtette, hogy "csak" egy kamarazenekar van a színpadon.

Kertesi Ingrid nehéz áriákat vállalt be ma estére és csodálatosan kezdett. Nagyon szeretem látni az előadóművész megkönnyebbült mosolyát, amikor egy-egy komoly kihívást sikerrel vesz és a közönség visszaigazolja a teljesítményt és vele együtt érzem magam kellemetlenül, amiikor nem jön össze a dolog és a mosoly elmarad, vagy kényszeredett. Ma este 1:2 volt az arány.
Kertesi Ingrid tanítványa, Sárközi Xénia messze elmaradt a mesterétől, a mai fellépését lemondó Haja Zsolt helyett Szegedi Csaba ugrott be, ami egyszerre volt jó és nemjó: örültem, mert szép, teljes, érett baritonhangja méltó partnere volt az est (női!) főszereplőjének, ugyanakkor nagyon szerettem volna Haja Zsoltot újra hallani, mert a néhány nappal ezelőtti fellépését (Petúr bán) nem a kellemes emlékeim között tárolom, szerettem volna tőle egy jobbat.

Több alkalommal hallhattuk az isteni Lucianot felvételekről, az első kettő után néma csönd volt  nézőtéren, a többit már lelkes tapsot kapott. Láttuk José Carreras vallomását Pavarottiról, a végén Ács János színpadra invitálta Pavarotti első feleségét és egy hatalmas csokorral köszönte meg neki az áldozatos munkát, ami nélkül a férje nem lett volna világhírű, de ez az est sem jön létre.

  pavarotti.jpg

Végül a közönség igazi standing ovationnal köszöntötte az est szereplőit, amit azért is nagy dolog, mert amilyen ritkaság a külföldi koncerttermekben a nálunk elmaradhatatlan ütemes vastaps, olyan ritka itthon az állva tapsolás.

Erkel Ferenc Bánk bán
Erkel Színház, 2017 szeptember 14.

Nem szeretnék ismétlésekbe bocsátkozni, bő két éve a Bánk bánról írtakban megemlékeztem a nemzeti komlosi.jpgoperánkhoz fűződő legfontosabb emlékeimről, ezek közül csak annyit ismételek: hálás vagyok a szüleimnek, akik már gyerekként is elvittek az évadnyitókra.

A mostani felújításról sokkal több rosszat olvastam, mint amennyi jót, ráadásul a jókat nem tartottam igazán hitelesnek, mert amolyan kötelező propaganda illatuk volt, különös tekintettel az Operaház egyik dolgozójára, aki az Opera TV fészbúkos csoportban jól megmondta a magáét mindenkinek, akik kétségbe ,merték vonni a Vidnyánszky-rendezés egetverőségét. Ezek miatt félretettem az összes prekoncepciót és elhatároztam: nem fogom összehasonlítani a korábbi élményeimmel, nem fogok Simándyra, Melisre, Ágayra, Komlóssy Erzsébetre gondolni, hanem befogadom azt, amit az opera 2017-ben ad.

Az első ami feltűnt: a teltház, ráadásul főleg fiatalokkal teli.
A második: ehhez képest, sőt, amúgy is: a remek közönség.
Ma SEMMIT nem tapasztaltunk az Erkel színház népszínház jellegéből, nem voltak szakadt (=nagyon nem megfelelően öltözött) nézők, nem volt az előadás közben beszélgetés, táplálkozás, jövésmenés, telefonnyomkodás (egyszer azért megszólalt egy mobil, de csak egyet csöngetett).
A harmadik: az első (két?) sort eltüntetve került egy palló a zenekari árok és a közönség közé. Őszintén remélem, hogy a rendezés nem Palló Imre emlékét akarta megidézni ezzel, bár ahogy egynémely húzását később elnéztem, nem lettem volna meglepve. (Később érkezők kedvéért: először Palló Imre baritonjára dolgozták át ezt az operát jó sok évvel ezelőtt, másodszor most. Akik többet szeretnének tudni a Bánk bán variációiról, azoknak szeretettel ajánlom ezt a cikket, remek!)
A negyedik is a közönség javára írható: a hatalmas ováció, ahogy a Hazám, hazámat, meg a végén a valóban jól teljesítő szereplőket fogadták. Az előző évadban figyeltem meg, hogy amikor a tapsrend alatt először összecsukódik a függöny, azonnal felpattan mindenki és a kijárat felé nyomul, megpróbálva utolérni azokat a kultúrlényeket,  akik már a taps felcsattanásakor rohannak kifelé és vége mindennek, mint a moziban.
Itt és most percekig ünnepelték Szemere Zitát és Molnár Leventét, majd a sorrendben alkalmazkodva az ovációhoz: Geiger Lajost és Kováts Kolost. Pont.

Ez a Bánk bán nagyon nem az a Bánk bán, amit megszerettünk, de majdnem olyan, meg még lehet egészen olyan, ha beérik a produkció és túltesszük magunkat a rendezési furcsaságokon.
Kezdem ezekkel a teljesség igénye nélkül.

Nem tudom, miért kell a bordal közben dobbantani, nem is egyszer, hanem sokszor. A keserű bordal attól még az marad, ami, ha közben amolyan néptánci elemként lábbal szigorúan dobogunk is.
Nem tudom, miért kell olyan sűrűn sikítozni? Oké hogy egy modern rendezésben fel kell vonultatni a kifejezésmód egész tárházát, de egyiket sem szabad túlzásba vinni, a sikonyálást meg pláne nem, mert nem horrorfilmre, nem thrillerre és nem is katasztrófafilmre fizettünk be.
Nem tudom, a kiúttalanságot jelképező útjelző-döntést miért akkora robajjal kell abszolválni, ami megzavarja a zenét és amitől összerezzen, aki belefeledkezett?
Nem tudom, hogy kerül a színpadra egy nemzeti trikolor, ráadásul horgászbotra erősítve? Bánk bán idején még nem ez volt a zászlónk. Katona József és Erkel idejében sem. A mostani színpadra állítás szerencsére nélkülözi az aktuálpolitikát. akkor mégis miért?
Nem tudom, Bánk bán miért valami félnótásként jelenik meg a színen, aki kicsit sem hasonlít az országjárásról hazahívott, öntudatos nagyúrra, sokkal inkább valami tétova muksóra, aki maga sem tudja, hogy előbb pisilni menjen vagy inkább szellőztetni?
Nem tudom, a merániak által felzabált, vérző szemű magyar csodaszarvast miért kell többször is behozni! Megértettem elsőre is.
Nem tudom, hogy amikor Bánk bán felfedezi Tiborc homlokán a sebhelyet, a bús paraszt miért pont háttal áll neki?
Nem tudom, Ottó miért nézi tétlenül végig királyné foglalkozású nénje meggyilkolását és ha már végignézte, akkor utóbb miért lepődik meg, hogy meghalt és miért nem tudja, ki volt a gyilkos?
Nem tudom, miért dobja el Bánk a Gertrudis kezéből kikapott tőrt és miért a kétszemélyes hintaszék formájú trónust borítja rá, azt meg végképp nem, hogy ettől hogyan lehet izibe megboldogulni? Ráadásul a fölfordított trón úgy néz ki, mint egy dupla budi.
Nem tudom, miért nem viszik ki a fenébe a csengőt, amivel a még kapálózó királyné segítséget akart hívni. Hogy aztán később mindenki belerúgjon, akinek dolga támadt a színpadon?
Nem tudom, Soma miért kalamol összevissza, amikor szülei épp az alvó kisfiukról énekelnek.
Nem tudom, Tiborc miért vet állandóan keresztet?
Nem tudom, kik gyújtottak gyertyát a díszpáholyban, miért álltak föl és ültek le ők hárman egyszerre és mit akart jelenteni, hogy a Tiszába fúlt Melinda és Soma is megjelent közöttük. Netán ideiglenesen ott volt a túlvilág? És akkor mi van?
Nem tudom, a zárókép miért egy virágos kosárral megjelenő kisleány volt, de nem is szeretném Vidnyánszky úr rejtvényeit megfejteni, mert nem ezekért mentem oda.

Bánkot, azaz Molnár Leventét nemrég hallottuk a Margitszigeten, ott is tetszett meg itt is. Amikor nem épp gőzös rendezői utasításokat hajtott végre, el tudta velem hitetni, hogy ő egy magyar főúr, aki épp a királyt helyettesíti. A hangja is nagyon rendben volt és nem lehetett nem észrevenni, mennyire meglepte őt a hatalmas ováció, ahogy a közönség fogadta. Kicsit engem is meglepett, hogy a Melindáért kesergő, amúgy finom áriát miért harsogja szét, de mást akkor sem tudnék felróni neki, ha nagyon akarnék, de nem akarok!
Szemere Zita nekünk utoljára Norina volt, most nagyon drukkoltam neki, hogy sikerrel vegye azt az akadályt, amit Melinda nehéz szerepe jelent és nem hiába, mert sikerült. Voltak pillanatok, amikor zavaróan melléénekelt, vagy amikor kissé bántóan éles volt a hangja, de az összhatás, a végeredmény mindenért kárpótolt.

Kellemes meglepetés volt Biberach, aki ebben a változatban sokkal többet szerepel és az őt alakító Geiger Lajost nagyon jó volt hallani. A figura gonoszságát egy néző honorálta, amikor a végén a díszpáholyból a Melindának szánt csokorral jól fejbedobta a lézengő rittert, aki ezután féltérdre ereszkedve, igazi lovagként kézbesítette a virágot, majd félrevonult kitörölgetni a szeméből a zöld foszlányokat.

Érdekes volt Kováts Kolos Tiborc szerepében. Ha a Bánk-Tiborc kettős eredetileg tenorra és baritonra készült, akkor ha a tenort átírják  baritonra, a baritont is lejjebb kell vinni, legyen basszus. Jó volt a 70. évében járó művészt újra színpadon látni és hozta, amit vártunk tőle, meg még egy kicsit többet is.

Nagy csalódás volt Komlósi Ildikó. Talán egy hónapja, hogy Azucenaként ájultam el tőle, most Gertrudisként csak aggódtam érte. Nem azért, mert legyilkolják, ez kijárt neki, hanem mert nekem is légszomjam lett, amikor énekelt. Remélem, jól van és nem valami betegen hősies helytállását kárpálom. Azt a dominába oltott New York-i szabadságszobor gúnyát, amit a jelmeztervező ráadott, nehéz lesz elfelejteni.

Balczó Péter miatt szűk baráti körben már voltak nézeteltérések, nekem a Lammermoori Luciában Edgarként egyáltalán nem tetszett,  a Pillangókisasszonyban Pinkertonként sokkal inkább, most Ottó hálátlan szerepében megint nem, ráadásul a rendező haragudhatott is rá Melinda elcsábítása miatt, mert amolyan zakkantnak állította be, aki hol bejön, hol kimegy, hol csak bekukkant, de hogy mikor miért, az nem derült ki.

Haja Zsoltról csupán annyit: nála gyengébb Peturral nem találkoztam. Fiatal még, fejlődhet. Van hova. Vagy inkább honnan.

Bakonyi Marcell ugyancsak az ifjú korosztály, először a Bohémélet 2.0-ban találkoztunk, ott remek volt, II. Endreként voltak nagyon jó pillanatai és felejthetőek is, most megnéztem az opera honlapján, szép repeortárja van, nemsoká megint halljuk, kíváncsiak várom, más szerepekben - és főleg más rendezésben! - mit mutat.

Elmegyünk majd még egyszer erre a Bánk bánra, mert a másik szereposztásból nagyon szeretjük Kelemen Zoltánt, Cseh Antalt, Rácz Istvánt és Horváth Istvánt, a többieket pedig szívesen megismernénk.

Ez volt tehát a Bánk bán 2017-ben. Elgondolkodtam azon, hogy ez lenne a nemzeti operánk, tele fájdalommal, keserűséggel, igazságtalansággal, elnyomatással? Vajon van olyan magyar opera, amelyik emeli és lelkesíti a népet, fokozza az öntudatot és a nemzeti büszkeséget? Hirtelen egyet sem tudok. Volt olyan időszak a történelmünkben, amire jó emlékezni? Talán ha az Aranycsapatról ír valaki egyszer egyet, de mondjuk az ég óvjon mindenkit attól, hogy a szurkoló urak becsődüljenek a nézőtérre, mert akkor ott kő kövön nem marad...

 

 

2017 augusztus 28
Pilisborosjenő, Tájház

selmeczi-borbala.jpgZenei berkekben futótűzként terjedt a hír: Mozart c-moll miséjével emlékezik a család és a barátok a májusban fiatalon elhunyt Selmeczi Borbálára.
Ismerős a hely, hiszen két éve jártam itt a Weindorfer Musikabend rendezvényen, ahol a házigazda Selmeczi György engedélyével rövid részletet vettem videóra, ahogy Borbála Dinyés Dániellel játszik négykezest.

Ma este ugyanott voltunk, sokkal többen mint két éve, ám Selmeczi Borbála már csak egy fotóról mosolygott ránk.

Az édesapja, Selmeczi György zeneszerző, karmester, zongoraművész lépett a karmesteri pulpitusra, rövid bevezetőjében megemlítette, hogy a lánya a múlt héten ünnepelte volna a 38. születésnapját és ezen a koncerten a családtagjai és a barátai vannak jelen.

A zenekarban a Budapesti Fesztiválzenekar 12 művészét számoltam meg, orgonán közreműködött Dinyés Dániel, Kolonits Klára énekelte a szopránt, Nagy Bernadett a mezzot,  Brickner Szabolcs a tenort és Kovács István a basszust.

Bár a borosjenői tájház lakodalmas sátorral kiegészített udvara nem koncertterem, Mozart mégis gyönyörűen, szólt. Mi a nézőtéren átélhettünk jónéhány emelkedett pillanatot és biztos vagyok abban, hogy Borbála ott fenn mosolygott.
Azt hiszem, láttam!

selmeczi-borbala-emlekere.jpg