Benke Péter 2017.06.12. 18:04

Szeder

Jó éjszakát, Mád
Mád, 2017 június 10:

Az a jó ezekben a nyári fesztiválokban, hogy a zenefogyasztó megismer előadókat, akikkel amúgy soha nem találkozna. Ölég sokféle zenét tudok szeretni, de van néhány, mondjuk a rap vagy a francia sanzon, amelyikre nemhogy az életben nem váltanék jegyet, hanem inkább valami puha és semleges dolgot tömnék a fülembe és legyen az új, az énekes Vazul, aki akar.

szeder-1.jpgA csapat úgy döntött, hogy Szederrel kezdünk, francia sanzonok lesznek, jó, mondtam, a fene fog vitázni, beneveztem egy hűs, száraz furmintra és a talpas pohárral a kezemben leültem a Barta pincének nevezett mádi kastély egyik bieder kanapéjának szélére. Az sem zavart, amikor annyira tele lett a terem, hogy a földön is ültek mindenfelé.

Megjelent egy kicsi, ropi lány, bemutatta a tangóharmonikást, akit a közönség megtapsolt, majd mondta, hogy ő a Szeder, erre nem tapsolt senki. Kicsilány elmosolyodott és biccentett, mire a közönség felnevetett és felcsattant a taps. 1:0 oda, szerintem a nagy többséget megnyerte.

Nomármost. Volt az a kis francia veréb, az Edit Piaf, aki nem is akármilyen nyomot hagyott a XX század zenetörténelmében. Oké, hogy azok is francia sanzonok, meg hogy már 30 éve is a könyökömön jöttek ki, de ami ennél is rosszabb, hogy sok művésznő odáig vetemedett, hogy elénekelje a Piaf számokat, ami megfelelő hang hiányában sokkal több, mint könnyelműség. Volt olyan előadó, akire csak legyintettem, de volt egy színésznő, akit addig kifejezetten szerettem, amíg elő nem adta többek között a Padam padamot, és mivel nagyon ösztövér hangocskája van, csúnyán kiabált, hogy a nagy előd nyomába lépni lássék, vajmi kevés sikerrel. Ne tessék kérdezni, ki volt az, akkor sem mondom meg, ha cserébe Szeder egy este csak nekem fog énekelni!

szeder-szabo-krisztina.jpg

Tehát Szeder, leánykori nevén Szeder-Szabó Krisztina nekiállt francia sanzonokat énekelni, egy szál tangóharmonika kíséretével. Nem a kezemben lévő talpas pohár és nem is a folyamatosan sűrűsödő tömeg miatt először odaszögezett a helyemre.  Tátott szájjal hallgattam és gúvadt szemekkel néztem, aztán egyszer csak a múlt század közepi Párizsban éreztem magam. A műsornak volt eleje, közepe, vége, (aminek jaj de tudtam örülni egy nemrégi farkatlan katyvasz után) az összeszedett és tartalmas összekötő szövegek egésszé fogták össze a szót és a dallamot, a kicsi lány tisztán érthetően beszélt és a francia szöveget is meg tudtam volna ismételni utána, még ha egy kukkot sem értettem belőle. No jó, néhányat igen, de Szeder mindig elmondta, hogy miről fog énekelni és ez fogyaszthatóvá, sőt, élvezhetővé tette a francia sanzont. Piaf óta nem hallottam ezeket a számokat ilyen ütős előadásban.

Fokozható volt ez is.
A harmonikás kicsit megpihent, Szeder elővett egy gitárt és saját, magyar nyelvű dalokat kezdett énekelni. A harmadik számától olyannak tűnt, mint egy Palya Beába oltott Nyeső Mari.
A műsor francia sanzonokkal fejeződött be, a siker óriási volt.
Szederről ma hallottuk először - tudom, a mi hibánk - de innentől figyelünk rá.

Itthon persze megnéztem, mi látható/hallható róla/vele, két évvel ezelőtti felvételeket találtam és úgy tűnik, sokat fejlődött azóta is.

 

 

 

 

felemelo.jpgSok művésszel volt szerencsém találkozni és még több emberrel, aki művésznek tartotta magát, mégis bajban lennék, ha nekem kellene megválaszolnom, mitől lesz valaki művész?

Azt gondolom, a művész klasszisokkal a nagy átlag színvonala fölött fungál, a tehetsége, a tudása, a szorgalma és az életvitele alapján felnézhetünk rá, csodálhatjuk, bálványozhatjuk, isteníthetjük, mert valamit tud, amit mi nem.

A művész valahol az ember transzcendencia igényét is képes kielégíteni, hiszen a tevékenységével átmenetileg egy másik létsíkba repíti a befogadót és sokan vannak, akik számára a látható és megtapasztalható valóság felemelőbb, mint ami csak a hit létén vagy erején múlik. A faragott képek imádatát már Mózes törvényei is tiltották, a művészekét nem.

A művészt a rajongók imádata is kiemeli az átlagból, a művészt más mércével mérjük, a művészre szeretünk fölnézni és a művészt ez az elvárás kötelezi.

Következésképpen bizonyos dolgokat egy művész nem tehet meg, mert ha megteszi, az olyan, mintha arcul ütné a rajongóit, akik felnéznek rá és akik bíznak benne.

Szerény véleményem szerint egy művész

  • tudjon nemet mondani és csak olyan felkéréseknek tegyen eleget, amik nem rongálják a színvonalát
  • ne vállalja túl magát, mert a túl sok munka egészen biztosan a színvonal rovására megy. Ide föltétlen igaz, hogy a kevesebb több, meg talán az is, hogy nem kell a vízcsapból is folyni.
  • tűrje a kritikát akkor is, ha az éppen nem tetszik neki
  • semmiképp ne szálljon le a kritikusok szintjére, mert a kutyaugatás nem hallatszik az égig, a sas nem kapkod legyek után és kritikusnak még nem állítottak szobrot
  • ha reagál egy negatív kritikára, horribile dictu még sértődötten is, azzal messze a tőle elvárt színvonal alá süllyed. Olyannyira, hogy amióta 2015 áprilisában egy addig sokra tartott zeneművész nyilvánosan üzente meg a kritikusának, hogy "idefigyelj te barom ... kibaszlak a teremből... stb.", azóta kínosan kerülök minden olyan előadást, ahol ő is színpadon van, mert egyszerűen nem tartom hitelesnek és nem vagyok rá kíváncsi.
  • maradjon távol a napi politikától! A madáchi "kutyáknak harca ez egy konc felett" uránbányányi szinttel van a művészet alatt.
  • ha szüksége van a facebook nyilvánosságára is, akkor reagáljon a rajongói üzenetekre, legalább egy köszönömmel nyugtázzon minden lelkendezést. Ha ez nem fér bele az idejébe, akkor inkább ne is fészbúkozzon.
  • igyekezzen megfelelni annak, amivel a közönsége felruházta őt és amikor nincs bálványállapotban, inkább kerülje el a nyilvánosságot
  • ismerje föl, amikor kezd elmúlni a ragyogás és tudja akár a csúcson - vagy kicsivel utána - abbahagyni. Nincs szánalmasabb egy olyan előadónál, aki már csak árnyéka a régi önmagának, de még mindig nem tud elszakadni a világot jelentő deszkáktól. Hadd mondjak két példát: Plácido Domingo és Omega.
    Ebben épp a kritikusok lennének a jó segítség, de sajnos egynémely művész csak a hozsannát szereti meghallani.

Nekem szükségem van olyan művészekre, akikért rajongani tudok.
Szerencsére sokan vannak ilyenek, és ha néha valaki ki is esik a körből, mindjárt jön helyette újabb.

 

*******

 

Ha nem akar lemaradni a zeneblog legfrissebb posztjairól, kérem, írjon a zenekronikas@gmail.com címre.
Az üzenet tárgya: értesítés, a tartalma irreleváns, lehet akár üres is.

 

Erkel Színház
2017 február 25.

don-pasquale.jpgVolt szerencsém részt venni a bemutatón, nemrég Szegeden egy másik rendezésben is megnéztük, viszont Szvétek László alakítása és Káel Csaba ötletes, igazán újszerű és szellemes rendezése miatt örültünk, hogy a bérletünk jóvoltálból újrázhatunk.

aldozatai.jpgAz előadás a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából megemlékezéssel kezdődött, igazán örülhettünk annak, hogy egyetlen aktuálpolitikai szó sem hangzott el (ezek elől menekültünk a színházba), csak egy alkalmi vetítővásznat ékítettek szép vízszintes csíkok, a zenekari árokból meg komor zene szólt.

 

 

 

Egy éve volt a bemutató, akkor Sáfár Orsolya Norinája kicsit jobban tetszett, bár most Szemere Zita sem volt rossz, Horváth István Ernestója viszont sokkal hitelesebb volt, mint most Szappanos Tiboré. Értük azonban bőven kárpótolt Kelemen Zoltán Malatestája, ami játékban és hangban is méltó partnere tudott lenni a címszereplőnek.
Úgy vettem észre, a közönség elenyésző kisebbségénél a rendezés huncutságai, a műcsöcsök kissé kiverték a biztosítékot, amikor lehulllt a lepel Norina gumidudáiról, két idősebb házaspár is a kiosont a nézőtérről. A vége felé a bokorba oltott békákon megint jót derültünk, de végülis vígopera ez, vagy mifene?

 

*******

 

Ha nem akar lemaradni a zeneblog legfrissebb posztjairól, kérem, írjon a zenekronikas@gmail.com címre.
Az üzenet tárgya: értesítés, a tartalma irreleváns, lehet akár üres is.

 

2017 május 15.
Pasaréti Páduai Szent Antal Ferences Plébániatemplom
Dvorák Stabat Mater orgonakísérettel

Mailben érkezett a meghívás egy szórólap formájában, amiből a legnagyobb meglepetés, hogy az Országos Széchényi Könyvtárnak is van kórusa.

A koncert hétkor kezdődött, helyfoglalás az érkezés sorrendjében, ezért odamentünk jóval korábban, mert a zenét ülve jó hallgatni. Ferences szerzetesek félkörben állva latinul zsolozsmáztak, a templom pedig kongott az ürességtől. Beültünk és csendben figyeltünk. Van ereje az együtt elmondott, félig énekelt szövegnek, hat az emberre, még ha nem akarja, akkor is. Az imádság áhítatából a folyamatosan érkező közönség egyre zavaróbb szöszmötölése zökkentett ki. Idős néni érkezett, legalább öt helyet kipróbált, mire megtalálta a megfelelőt, közben kétszer elejtette a táskáját, egyszer az ernyője dőlt föl, majd belerúgott a térdeplőbe és jajgatott egy kicsit. Mögénk ült egy idő házaspár és azonnal beszélgetni, fényképezni kezdtek. A többszöri hátranézés sem használt, így megkértem őket, ne zavarják a szertartást és ugye nem fognak beszélgetni a koncert közben? Erre megsértődtek és átültek máshova, boldogítani más nézőtársakat.

Közben a barátok befejezték az imát és kivonultak, ám egy perccel hét előtt még nyoma sem volt annak, hogy az összegyűlt sok embernek muzsikálni fog valaki. Pár perccel hét után a kóruson megszólalt egy hölgy, elmondta, hogy Dvorák Stabat Materét halljuk és mivel a zenekart orgona helyettesíti, a kórus is a kóruson foglal helyet. Nem így fogalmazott, de az együtt éneklőket is, meg az orgona körüli területet is kórusnak hívják én meg nem tudom szebben mondani.

Megszólalt a zene és megszűnt a közönség. Érdekes a pasaréti templom akusztikája, a szokásos hosszú, templomi visszhangot valami lefogja, így kissé másképp szólt az egész. Fél füllel hallottam, hogy az előadók amatőrök, nos ellenkeznem kell, a nagyon kellemes hangú Heim Mercedes tudomásom szerint az ELTE BTK Zenei Tanszékét vezeti és ma este rácáfolt a régi mondásra, hogy "aki tudja, az csinálja, aki nem tudja, az tanítja". Komáromi Mártont jól ismerem a Szent Efrém Férfikarból, Jekl Lászlót pedig operaszerepben hallottam - és elárulom, ma tetszett a legjobban. Tatai Nóra szopránt nem ismertem, de megjegyeztem a nevét és máskor is szeretném hallani. Sirák Péter ült az orgonánál és bár ő is jónevű tanárember, zavaróan sokat bizonytalankodott, de a karnagy, Jürgen Puschbeck, a weimari Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem professzora, az OSZK kórusának állandó tiszteletbeli vendégkarnagya jól kézben tartott mindent.


Külön élmény volt Párkai István tanár úr közelében ülni, látni rajta hogy mennyire együtt él az előadással, olykor finoman csóválja a fejét, máskor elmosolyodik, majd a koncert szívből és szeretettel gratulál  az egykori tanítványainak és dicséri, dicséri, dicséri őket.

Megérdemelték!

pasareti-ferences.jpgoszk-korus.jpgsirakesparkai.jpg

 

 

 

Ha nem akar lemaradni a zeneblog legfrissebb posztjairól, kérem, írjon a zenekronikas@gmail.com címre.
Az üzenet tárgya: értesítés, a tartalma irreleváns, lehet akár üres is.

2017 május 9
Magyar Rádió Márványterme

Világjáró Művészeink címmel hirdetett Csajkovszkij dalestet a Magyar Rádió. Sümegi Eszter szoprán, Wiedemann Bernadett mezzo, Fokanov Anatolij bariton és Pataki Bence basszus énekeseket Virág Emese kísérte zongorán.

vilagjaro.jpg

Az 1990-es születésű Pataki Bence már nyert díjat egy Simándy énekversenyen, eddig nem találkoztam vele és az est végén nem az maradt meg róla, hogy Wiedemann Bernadett fia, hanem hogy ígéretes tehetség.
A műsort a Bartók rádió már május 20-án 17 órától leadta, még 2 hétig visszahallgatható a hangtárból. (sajnos utána a hangtár megszűnik :-( )

Írtam korábban, hogy a dalest mint olyan számomra ölég unalmas dolog, csak akkor veszek részt ilyenen, ha a művész személye érdekel és itt ezúttal a csodált Fokanov Anatolij mellett két nem kevésbé rajongott művészt láthattam testközelből. - és ez az intim kapcsolat egészen más megvilágításba helyezi a művészt és a művészetet, ahogy négy éve egy ilyen közelségnek köszönhetően lettem egy életre Kolonits Klára imádója.

Szeretem Csajkovszkijt is, de az előadott dalok pontosan megmutatták, mi nehéz egy orosz - dalestben. Az a tömény letargia amit a zene és a magyar fordításban is megkapott szöveg áraszt. Még a báli forgatagot felelevenítő dal is a kedves szemében felfedezett bánatról szól. Ha nem az említett előadókat hallom, valószínűleg akkor és ott a Márványteremben elhatározom, milyen módon vetek véget az életemnek és már a Pollack Mihály téren meg is csinálom, hogy ne tartson soká a szenvedésünk, a sajátom és a világé.

Szerencsére azonban a művészek megtartották bennem az életkedvet, hiába énekeltek csupa szomorúságot, a közelségük a és a hangjuk elvitt egy egészen kellemes helyre, ami sokkal jobb, mint a dalok világa és a mindennapjaink. A végén határozottan földobott Fokanov három szerelmes dala, amikben végre nem volt semmi kétségbeejtő, a felívelő hangulatra pedig rátett a zárószám, a Sümegi Eszter és Wiedemann Bernadett duettje az elmúlt szenvedélyről.

 

 

 

Ha nem akar lemaradni a zeneblog legfrissebb posztjairól, kérem, írjon a zenekronikas@gmail.com címre.
Az üzenet tárgya: értesítés, a tartalma irreleváns, lehet akár üres is.

A Nő illata
Tangótól Jeruzsálemig
Zsidó Művészeti Napok
MOM Művelődési Ház
2017 május 11.

anoillata.jpgSzámoltam tízig, százig, aztán ezerig, hogy ne mondjak semmi csúnyát és ne tűnjek túl indulatosnak, mert nem emlékszem, hogy előadás valaha ennyire felbosszantott. Először Puzsér Róbert elhíresült kritikái jutottak eszembe, olyanok, hogy  "mi volt ezt a színvonaltalan alpáriság???" Az emlékezetes előadás óta eltelt majdnem két hét, de még mindig felmegy a vérnyomásom, ha rá gondolok...

De menjünk szép sorjában.

El vagyunk kényeztetve, ami a kiváló művészeket és a színvonalas előadásokat illeti, olykor a bőség zavarával küzdünk és nem mindig könnyű kiválasztani a megfelelőt.

2017 május 11-re volt három lehetőség.
Névnapi ajándékba kaphattam volna két jegyet Kobajasi Kenicsiró és a Pannon Filharmonikusok Beethoven koncertjére, aholis az Egmont nyitányt és a Hegedűversenyt követően az V. szimfónia volt műsoron.
Aztán a MOM Művházban  Pszichopera címmel Bácskai Juli pszichológus és Hábetler András operaénekes jónevű előadókkal az operairodalom jeles szereplőit boncolgatták.
Mi mégis egy harmadik előadást választottunk, mert - így utólag nyugodtan mondhatom - bekajáltuk a hangzatos marketingdumát, ami szerint egy versenytáncos színésznő és egy operaénekes új műfajt teremtve keresztezi az újraértelmezett tangót és a világslágereket.

Mi tehetünk róla, hogy szeretjük az újdonságokat, a kísérleteket, Schell Juditot, László Boldizsárt és a zenét, arról is mi tehetünk, hogy a beharagozó képeket és videókat (itt és itt és itt) látva azt gondoltuk, a művésznő szépen énekel, a tenor meg majd ügyesen táncol.
Hát, nem, nagyon nem!

Az előadás előtt is lehetett még jegyet kapni és messze nem volt teltház, tehát nem sokan voltak kísérletező kedvükben - vagy nem hitték el a beharangozót.
Az első maflás a nyitány volt: a zenekar névre hallgató zenekar eléggé szedett-vedetten szólt.
Együtt volt a ritmusszekció és a basszus, de a hegedűs és a billentyűs nem volt ura a helyzetnek, mestere a hangszerének, vagy nem próbáltak eleget.

Aztán jött a produkció, amit László Boldizsár vaskos tévedése indított. A címre utalva jelezte, hogy ő szegedi, Szeged pedig közel van Makóhoz, ami viszont igencsak messze esik Jeruzsálemtől.
Ez ugyan igaz, csakhogy a mondás, miszerint messze, mint Makó Jeruzsálemtől nem a Csongrád megyei helységre, hanem egy bizonyos Makó vitézre utal, aki az 1196-os keresztes hadjárat során a helyszín felé tartva úgy berúgott, hogy a dalmáciai Spalatóban (ma Split) horgonyzó hajóján kijózanodva azt hitte, már Jeruzsálemben van.

Még ez sem lett volna baj, csakhogy ami utána következett, az alulmúlta minden várakozásunkat. Tessék elképzelni, milyen lehet, amikor egy klezmer zenekar tangó ritmusban a Money. money money című ABBA számot játssza. Vagy a Queentől az I want to break free -t.
Megvan?
Most ilyesmiből állt a műsor, széteső zenekarral és hamisan éneklő dívával, a számok között pedig farkatlan, erőlködő összekötő szöveggel, amolyan félresikerült improvizációkkal.

Schell Judit gyönyörű és nagyon szépen mozog, ám a produkcióban túl sokat énekelt ahhoz, hogy két órán keresztül tudtuk volna élvezni a formás domborulatait.Ráadásul kétszer is panaszkodott, hogy a következő számot eddig sajnos sokan elénekelték, de neki még nem volt rá lehetősége, kéri, ha a nézőtéren ül egy jó hallású színházi szakember, az szíveskedjék fölfigyelni rá.

Azt vettük észre, hogy többen már az első félidőben is a kijáratot vették célba (gondolom főleg a jó hallású és/vagy színházi emberek), a szünet után foghíjasabb lett a nézőtér, a vége felé pedig mi is csatlakoztunk a menekülőkhöz.

Csak azt a másik két két kihagyott produkciót, azt tudnánk feledni!
Meg esetleg ezt is!

 

szolgálati közlemény
Boldizsár, az elmúlt 20 év nagyon sok kellemes óráját és élményét köszönhetem Neked, ezt a kis csibészes csínyt elnézem és rajongód vagyok továbbra is!

II számú szolgálati közlemény 2017 május 30-án
Igen beszédes a posztomat követő letiltások sora, aminek áldozatul estek a fenti videók is. Ettől 
1. az előző közlemény utolsó gondolata okafogyottá vált, ugyanis egy művésznek illene elviselnie a kritikát, amit
2. lehet hogy hamarosan újra megírok, de abban már nem kell tekintettel lennem semmilyen régi ismeretségre...

 

Ha nem akar lemaradni a zeneblog legfrissebb posztjairól, kérem, írjon a zenekronikas@gmail.com címre.
Az üzenet tárgya: értesítés, a tartalma irreleváns, lehet akár üres is.

 

2017 április 6
Erkel Színház
Primavera Fesztivál

Néhány nappal az előadás előtt olvastam egy megjegyzést, hogy becsületére válik egy vidéki színháznak négy ilyen nagy nevet színpadra állítani, mint Wiedemann Bernadett, László Boldizsár, Kelemen Zoltán és Pál Tamás. Nos a négy nagy névnek nagyon tudtam örülni én is, ám a kijelentésben rejlő lekicsinylésnek már kevésbé. Miért ne tudna a szegedi színház nagy előadókat szerepeltetni, csak azért mert nem budapesti? Ugyan kérem! Pont a Primavera Fesztiválnak köszönhetően láthattam elsőrangú produkciókat Budapesten, nem budapesti színházak előadásában, hogy csak Alföldi Róbert Varázsfuvoláját, vagy a debreceni Traviatát említsem, de nemrég Miskolcra utaztam egy kiváló Wagner operáért. Utóbbi színház zenekari árka kicsi egy Wagnerhez, de megoldották azt is, pl. a timpani egy oldalpáholyban dobogott.

644_trubadur01.jpeg
középen Ferrando: Altorjay Tamás, Fotó: Szegedi Nemzeti Színház

Megjelent Altorjay Tamás, akit nemrég Szegeden Don Pasqualeként láttunk-hallottunk és az első benyomásunk: de jól szól, dörgő basszushangja szépen betöltötte az Erkel óriási nézőterét. Azt csak később tudtuk meg, hogy mindezt frissen törött bordákkal csinálta... big respect ezért!

Nadia Cerchez ifjú moldáv szoprán érkezett Leonoraként, szép volt és kellemes a hangja, csak halk. Kevés. Vajon miért szorulunk importra, amikor nála ezerszer jobb szopránjaink vannak? No mindegy, nem elégedetlenkedni mentünk az Erkelbe, hanem örülni annak, ami jó.

A jónál is jobb Wiedemann Bernadett megjelenése.
Ahogy Simándy József az igazi Bánk, úgy számomra ő az igazi Azucena.
Hatalmas hangjával nem csak a teret, hanem az egész bensőmet uralta, nem lehetett kivülállónak maradni, ha ő megszólalt. Úgy tűnt, tudná fokozni a hangerőt, ha akarná, de az már átmenne túl élesbe és elnyomná nem csupán a lágyan rezgő Nadia Cerchezt, de a többieket és a zenekart is, ráadásul a díszlet is elmozdulna.

Kelemen Zoltánt a tavalyi Ko-Operán láttam-hallottam közelről és talán először is, de mindenképp megjegyeztem a nevét. Szépen énekelt ma is, de úgy tűnt, hogy főleg a tökéletes hangra koncentrál és nem marad elég figyelme a játékra.

Nem így László Boldizsár, aki tökéletes Manrico volt, hanggal, játékkal - és ami nem utolsó - a megjelenésével. Utoljára egy görög vendégművészt élveztem ugyanebben a szerepben, aki bár nem énekelt rosszul, de nehéz volt őt hősszerelmesnek látni úgy, hogy 150 lehetett a magassága és a súlya is.
László Boldizsár hiteles volt, a jobb második emeleten kerestük őt a legszebb áriája (Sconto col sangue mio) közben, ám később kiderült, hogy a színfalak mögött énekel a hárfával együtt és hangjuk fentről hangszórón jön.

Még egy szó róla: aranyos jelenet volt a tapsrend közben, ahogy bejött és megpuszilta a kórus egyik csinos hölgytagját, aki ezek után úgy irult-pirult, mint Mária, Mária, boldogságos kismama.  Ment körben a pusmogás, hogy no biztosan vannak valahogy, és mint kiderült, igen! Vannak! A lánya volt az, László Dorina, akit nemrég Szegeden egy kisebb szóló szerepben hallottunk,

Wagner: A bolygó hollandi
Miskolci Nemzeti Színház
2017 április 14.

A Primavera Fesztivál keretében eljött az Erkelbe a Miskolci Nemzeti Színház Bolygó hollandija Rálik Szilviával, Rácz Istvánnal, Kálmándi Mihállyal és László Boldizsárral, de sajnos más program miatt nem volt lehetőségünk a részvételre, így egy héttel később irány Miskolc.

Kalandos körülmények között folyt az online jegyváltás: a kártyatranzakció visszaigazolása közben lefagyott a rendszer és bár mailben megérkezett a számla (egy másik cégtől), a jegy nem. Másnap jött egy utalvány, amiben megköszönték, hogy a győri színháznál (?) vettünk jegyet - Miskolcra, ahol e levél kinyomtatott verziójával átvehetjük a jegyeinket.

A második meglepetés: a jegytérképen alig találtunk szabad helyet, tehát teltház ígérkezett, félórával az előadás kezdete előtt a színház zárt ajtajai előtt 5-6 ember lézengett. Aztán bemehettünk és amolyan kellemes félházban foglaltunk helyet és a nézőtér az előadás kezdetéig sem telt meg. A jegyszedő néni szerint bérletes nap van és a kedves bérlettulajok egyszerűen nem jönnek el. Mert Wagner. Mert nagypéntek van és sonkát főznek meg takarítanak. Mert jóidő van és a kertet túrják.
Ők tudják.

Mi azt tudjuk, hogy várakozáson felüli élményben volt részünk.
hollandi_miskolc_kalmandi_ralik_2.jpgRálik Szilvia azt nyilatkozta, hogy aki barátkozni akar a Wagner operákkal, az feltétlenül a Bolygó hollandival kezdje. Annak ellenére mélységesen egyetértünk vele, hogy mi a barátkozáson már rég túl vagyunk és ismerjük a gyakrabban játszott darabokat, mégis meg kellett állapítanunk, hogy a Bolygó hollandit sokkal könnyebb befogadni és szeretni, mint mondjuk a bonyolult történetű, hosszadalmas Walkürt vagy a nehéz Istenek alkonyát.

Azt sajnáltuk, hogy Miskolcon nem László Boldizsár énekelte a vadászt, hanem a nála is ifjabb Turpinszky Gippert Béla de nem volt rossz, sőt. Rossz Böjte Sándor volt a kormányos a szerepében, szinte mindig összerezzentünk, ha kinyitotta a száját. Őt utoljára egy tavalyi Primavera Traviátában láttam az Erkelben és az maradt meg belőle, hogy látványosan nem volt elégedett a tapssal, amikor kijött a függöny elé meghajolni, mert az egy kicsit sem erősödött fel, ahogy szokott, amikor megjelenik egy-egy szereplő. Most azt, hogy kellemetlen, reszelős, olykor hamis hangon énekelt. Brrrrr.

Rácz István és Kálmándi Mihály remek formában volt, hogy jó előadás lesz, már akkor kiderült, amikor bő félórával a kezdés előtt elsétáltunk a művészbejáró mellett, messziről hallatszott hogy ott vannak és hangolnak. Rácz István kiváló basszista, egyszer régen egy Szicíliai vecsernyében láttam őt Procida szerepében és számomra ez volt a meglátni és... tipikus esete. Nagyon hiányzott utána, mert sokáig nem énekelt az Operában, ezért olykor elmentem máshova (például Győrbe), ha hallani akartam a csodás mélybasszusát, de szerencsére változtak az idők és megint örülhet neki a budapesti közönség is.
Kálmándi Mihálynak pedig azért tudtam nagyon örülni, mert egy kisebb hullámvölgy után újra a régi, vagy ha lehet, még sziporkázóbb, mint korábban. Másfél éve egy elszánt rajongója miatta cipelt el a Don Carlosra, amely előadás egyáltalán nem a színpadon történtek miatt maradt emlékezetes.

Az első felvonást ők ketten uralták és - a rendezés balfékségeit tudatosan átlépve - sokszor azt is elfelejtettük, hogy színházban, a nézőtéren ülünk, annyira magukkal ragadtak. Főleg színészek esetében érezhető olyan fajta azonosulás, amikor amikor nem azt látom, hogy ott egy ember, aki eljátssza nekem a hollandit, hanem hogy jé,  a hollandi személyesen jött el hozzánk, hogy elkesergje a nehéz sorsát, miszerint büntetésből egyfolytában hajóznia kell és csak tízévenként köthet ki. Miskolcon a hollandink nem a tengereken, hanem egyenesen az űrben bolyongott és ugyan voltak pillanatok, amikor a zene tengert festett, a szereplő pedig méltóságteljesen beúszott, mint egy szépséges hajó első embere a kapitányi hídon, a háttérben azonban bolygók és csillagok, két szereplő is szkafanderben, amit borzasztó lehetett hosszan cipelni és a belülről ledsorral megvilágított sisak első nyílásán kiénekelni. Az elején sem volt teljesen világos, miért kellett a kórusból majmot csinálni. Az oké, hogy egy hatalmas kikötő logisztikai osztályának öltözve hol a monitort, hol a távoli semmit bámulják, de nekem túl sok volt, hogy egyszerre léptek balra, aztán jobbra, aztán hátraarc, aztán visszafordulás, valahogy nem passzolt ez az egész bohóckodás sem a zenéhez, sem a történethez.

Összességében persze tetszett a rendezés is, ezek csupán a nemszeretem részei voltak, mert  a búzamezőn énekelő leányok, vagy a kissé ingatag pallókon kapaszkodó, égbe emelt főszereplők megint csak el tudták hitetni, hogy ez itt a világegyetem és hatalmas távolságokat hidal át a zene meg a szeretet.
Bódi Marianne énekelte Maryt, Senta dajkáját, az ő hangját mindig is szívesen hallgattam, egy nagyon gyenge miskolci Rigoletto alkalmával pedig az embert is megláttam és megszerettem benne. Sajnos ebben az operában elég kevés a szerepe és a színpadi jelenléte.

A legnagyobb meglepetés Rálik Szilvia volt. A magasban ingó rendezői pallóknak köszönhetően fejmagasságból és közelről láthattuk azt a munkát, ahogy Szenta szerepével megbirkózott. Mit megbirkózott, egyszerűen azonosult vele és tátott szájjal élveztük, hogy egy törékeny testből akkora hang jön, ami két wagneri debellának is becsületére válna. Őt eddig is szerettük, innentől rajongunk érte!

A végére megértettem, mit jelent az, amikor egy énekesre azt mondják: kiváló Wagner előadó. Ilyet tényleg nem mindenki tud és máris világos, hogy a wagneri szopránok miért úgy néznek ki, mint egy Honecker korabeli  súlyemelőnő. Megtudtam azt is, miért voltak anno a Wagner bemutatók után utcai tömegjelenetek. Egy jól megkomponált előadás - ilyen kiváló énekesekkel - szokatlan magasságokba emelheti a néző lelkét.
Katarzis.
Miskolcon ez megtörtént.
Kár hogy félház előtt.

Sajnálhatjuk, hogy a budapesti előadást kihagytuk és sajnálhatják a miskolci bérlettulajdonosok, hogy erre az előadásra nem méltóztattak eljönni.

Kedves Operabarátok!
Nem túlzás, ha azt mondom: el vagyunk kényeztetve. Egyszerűen fantasztikus előadók énekelnek nekünk a hazai operaszínpadokon. A legnagyobb neveket csak azért nem sorolom föl, mert félek, hogy valakit kifelejtek, aztán szégyellhetem magam az internet végezetéig.
Nagyon szép dolognak tartom a rajongói klubokat, amikoris néhányan összejönnek, vagy a neten írogatnak egymásnak, felemlegetve régi, nagy neveket. Igen, Simándy József, Komlóssy Erzsébet, Ágay Karola, Polgár László már csak a felvételeiken keresztül vannak velünk és milyen jó is ezeket elővenni és megidézni nagy pillanatokat. Ne feletjsük el: ugyanilyen nagy pillanatokat lehet megélni ma is, csak föl kell állni a számítógép mellől és elmenni a a színházba. Még pénzkérdés sem lehet, mert az Erkelben van 300 forintos jegy is! Az elpasszolt bérletekről nem is beszélve!

 

Triplán tetszik az alábbi videó, amin Borka Ákos, a Purcell Kórus művésze megunva a Szentendrei úti dugót, kiszállt fölszedni a zöld sávon szétszórt szemetet, és a sorban utána következő autóst, aki megtapsolta őt, meglepte egy kis marketingfogással!

Remélem, a videókat publikáló úrral nemsoká találkozom valamelyik koncerten :)

MÜPA
2017 március 8.
Budapest Concerto, Keller András, Érdi Tamás

Ezt a hangversenyt a tavaly november 6-án elhunyt Kocsis Zoltán vezényelte volna, ezért az ő emlékének ajánlották. Talán ezért, talán a nőnap miatt volt a színpad jobb szélén egy gyönyörű, fehér virágcsokor.

erditamas_foto_gordoneszter.jpgMozart népszerű a-dúr zongoraversenyét Érdi Tamás játszotta (fotó Gordon Eszter), akit nem először láttam-hallottam. Most Keller András kísérte őt a zongorához és ami az eddigiekhez képest számomra új volt: a nemlátó művész szokatlanul bizonytalanul mozgott és nagyon izgult - és a szüleit sem találtam az első sorban - de amit megszoktam tőle, az ezúttal sem maradt el: miután leült a zongorához és kiszámolta, melyik billentyűkön kell kezdenie a játékot, valami páratlan érzékenységgel és finomsággal játszott, ahogy másoknak csak nagyon ritkán sikerül. Kocsis Zoltán, Érdi Tamás mestere és példaképe mesélte egyszer, hogy egy koncertjén muzsika közben elment az áram, és ő a nemlátó tanítványára gondolva fejezte be a darabot a sötétben.
A közönség lelkesen ünnepelte, Keller András többször ki- és bekísérte, ám ráadást nem kaptunk.

A koncert második részében Beethoven IX. szimfóniája következett a Nemzeti Énekkarral, Szabóki Tünde szoprán, Schöck Atala alt, Megyesi Zoltán tenor és Bakonyi Marcell basszus közreműködésével. Szívesen átengedtem volna magam Beethoven monumentális alkotásának, ám nem tudtam elszállni a művel, ugyanis sok apróság kizökkentett az élvezetből. Keller András helyenként újra értelmezte a tempót, gyakran kérdeztem volna, ha illik zene közben beszélni, hogy hova sietünk? Nem tudtam nem észrevenni a fúvósok pontatlanságait, a kürtösök és a trombitások felől gyakran jöttek fals hangok, de a klarinét hangjára is kedvem támadt volna néha felszisszenni. A piccolo pontosan, de túl hangosan szólt, eddig nem is nagyon vettem észre, hogy van a IX. szimfóniában. A Nemzeti énekkart végig tudtam élvezni. A szólisták közül Bakonyi Marcell basszus szólal meg először, őt jólesett hallani, arr4a gondoltam, hogy hú de jó lesz, ha ez végig ilyen marad, ám ahogy mások is énekelni kezdtek, eltűnt. Talán mert a négy szólistát eldugták a fúvósok mögé a leghátsó sorba? Schöck  Atala onnan is tökéletesen hallatszott, Szabóki Tündének pedig nem lehetett túl jó napja, vagy hangerőben nem akart lemaradni azt alttól, mert többször is bántóan élesen szólalt meg.
A közönség két nyelven is ,megkapta az Örömóda szövegét, reméltük, hátha lesz valami közös éneklés, de ez elmaradt, ahogy a katarzis is.
Érdi Tamás játékába és Mozartba kapaszkodva indultunk haza.