1. a zeneoktatás
    opera.jpgA zene megismertetése és megszerettetése elsősorban a család, másodsorban az iskola feladata - lenne.
    Voltak és vannak családok, akik szeretik a zenét és tovább adják ezt a kincset, veszik a fáradságot és elviszik a gyerekeiket koncertre és operába, előtte pedig elmagyarázzák, hogy mit fognak hallani és ez miért jó.
    Ezek a családok azonban törpe a kisebbség volt már az én fiatalkoromban (hatvanas évek) és a helyzet azóta egyfolytában és érezhetően romlik.
    Amit otthon nem kap meg a gyerek, meg kellene kapnia az iskolában, de nem kapta meg már az én iskolás koromban sem, pedig jó iskolákba jártam. Az énekórák a szenvedést jelentették, az énektanárok utálták a tantervet, utálták az életet, utáltak minket, mi utáltuk és bosszantottuk őket, amennyire lehetett.
    Hasonló volt a gyerekeink tapasztalata (ezredforduló környéke)
    Szégyen, hogy Kodály és Bartók országában a zeneoktatás - néhány megszállott idealistát kivéve - senkinek sem fontos, így aztán nem csoda, hogy ölég vékonka az utánpótlás, ami a koncert- és operajáró közönséget illeti.
    Meg kell említsem a fiatalon távozott Csányi Ottóné Lujzi nénit, a szofézstanáromat, akinek sokat köszönhetek, Lukin László tanár urat, aki ugyancsak az életét tette föl az ifjúság zenekultúrájának kialakítására - és most Fischer Ivánt, aki a kakaókoncertek és a Millenáris éjszakai sorozatával hozza zeneközelbe a fiatalság csekély töredékét.

  2. a kultúrpolitika
    Választott politikusaink ahelyett hogy szolgálnának minket, inkább uralkodnak rajtunk, ténykedésük a zsebük tömésétől a hatalmuk megtartásáig terjed, így a kultúra csak valami szükséges rossz, ami legtöbbször a hűbéresek pénzelésében kimerül. Az elmúlt 30 évben nem nagyon találkoztam olyan programmal, ami a klasszikus zene vagy az opera szélesebb körben való népszerűsítését célozta volna. Dicséretes, hogy az utóbbi 1-2 évben több jut a Magyar Állami Operaháznak és az Erkel Színháznak, de az országnak van még sok színháza és még több olyan polgára, amelyik fogékony lenne a szépre és a jóra.


  3. a rendező
    Szerény véleményem szerint a rendező szerepe olyan mint egy híd, ami a szerzőt, az előadókat és a nézőt köti össze. A híd pedig azon túl hogy összeköt, ne akarja mutogatni magát, ne akarjon önmegvalósítani.
    Lassan 50 éve járok operába, részem volt jó néhány emlékezetes előadásban, de ha a rendezésre emlékszem, az inkább bosszantott, mint felemelt, vagy szórakoztatott.
    Kíváncsi vagyok a szerzőre, a művére, a zenészekre, a kórusra és az énekesekre.
    Elismerem a szerepüket, mégsem vagyok kíváncsi a világosítókra, a berendezőkre, az ügyelőre, a fűtőre és a rendezőre.
    Utóbbira a legkevésbé.
    Nekem egy rendező ne az operában mutassa meg magát, mert egyszerűen nem érdekel, hogy ő mit gondol egy műről. Tegye a dolgát, állítsa színpadra a művet, de az Istenért, el ne felejtse, hogy ha ő is látszik, akkor már rossz. Akkor már túl sok és a kevesebb több lett volna.
    A zeneszerző valószínűleg alázattal vetette papírra, amit az elméje megszült.
    Az előadó alázattal rendeli alá magát a nagy műnek.
    Az operai rendező ha látszik, akkor egészen biztosan híján van az alázatnak, akkor nem más, csupán egy szánalmas kis exhibicionista.
    A közönség pedig - talán beszélhetek egy nézőtérnyi ember nevében - biztosan nem az ilyenekre kíváncsi.

 

 

-710373

A bejegyzés trackback címe:

https://zene.blog.hu/api/trackback/id/tr887397808

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.