roh-rigoletto-0412.jpgVerdi egyik legismertebb és legtöbbet játszott operáját egyszerűen nem lehet megunni.
Az elmúlt négy évben épp négyszer volt hozzá szerencsém.

1. Magyar Állami Operaház, talán 2011
A Szinetár-rendezés és pompás szereposztás, Rigoletto Fokanov Anatolij , csodás hang, lebilincselő játék, Gilda Kertesi Ingrid, lélekemelő koloratúr, két duettjük tele drámai feszültséggel, torokszorító pillanatokkal. Szvétek László, aki maszk nélkül is kiváló Sparafucile, gyönyörűen kiénekli a két alsó f hangot (az első jelenése végén ahogy promózza magát, Sparafuci-i-i-i-il, a rendezés fogyatékossága, hogy közben elé kerül egy színpadi elem, az utolsó jelenésében, ahogy jóéjszakát kíván, buona notte.....- egy gyűjtemény hallható itt ezekből, nagy nevekkel, csodás és pocsék hangokkal) és a számomra eddig legemlékezetesebb Monterone: Berczelly István, aki amikor megszólalt, meg kellett kapaszkodni, nehogy magával sodorjon a hangja és a mantuai herceg Fekete Attila, aki az opera elején annyira elpazarolta a hangerőt, hogy a vége felé már el-elcsuklott a hangja.

 

2. Erkel Színház, 2014 április
Primavera Fesztivál, a Győri Nemzeti Színház vendégjátéka
Nagyon vegyes érzésekkel mentem haza, úgy éreztem, az addigi legrosszabb előadáshoz volt szerencsém.
Közel ültem a zenekari árokhoz, balszélen, és az első benyomásom az volt, hogy nagyon nem erre a színpadra készült az előadás, hanem sokkal kisebbre és nem is akartak változtatni semmi, mondván, hogy "jó lesz az úgy is!"
Hát nem volt jó.
A mantuai herceg színre lépését a helyemről látni egyáltalán nem, hallani is csak alig lehetett, mert a nem teljesen széthúzott függöny eltakarta.
Sőt, mindjárt az elején nem volt világos a színen bizonytalan léptekkel áthúzó női hölgy szerepe.
De vissza a rendezéshez: sok elfuserált Rigolettó előadást láttam már nézőtérről és képernyő előtt is, ez egy újabb volt a sorban. Vajon a XVI. századi Itáliában játszódó sztori miért mutat jobban egy az alkoholtilalom idejét élő amerikai közegben? Ha már ott játszódik és szegény Monteronét is a színpadon puffantja le valami kirúgott villamoskalauzból lett csavargó, akkor miért csak ennyi? Miért nem derül ki a miért?
A keménykalapos Gurbán Jánosból annyi maradt meg, hogy általában kétségbeesett arccal forog a karmester felé, olykor egy épp éneklő kolléga elé áll, illetve hogy a végén majdnem megfojtja a haldokló lányát, mert nem veszi észre, hogy a zsákmadzag rátekeredett Gilda nyakára és Rigoletto ezzel együtt cibálta szegény Kovács Éva fejét.
Kovács Éva ígéretes, ifjú, szegedi szoprán, Gilda nagyáriájának második felében aggódtam érte, ugyanis a bizonytalankodásai a közönségben itt-ott mesterkélt köhögést váltottak ki, de a kezdeti nehézségeket leküzdve egészen belejött és felzárkódott az előadást komoly teljesítménnyel feldobó László Boldizsár (mantuai herceg) és Rácz István (Sparafucile) mellé. Be kell valljam, kettejük miatt lettem kíváncsi erre a vendégjátékra, Rácz Istvánért Verdi Szicíliai vecsernyéje óta rajongok és bizony nem vagyok vidám attól, hogy az ország egyik legnagyobb basszusa kikerült a Magyar Állami Viperaházból. László Boldizsár pályáját pedig a Cotton Club Singers 20 évvel ezelőtti megjelenésétől kezdve van szerencsém (és tényleg van) figyelemmel kísérni.
Rácz István csodálatosan énekelte és játszotta Sparafucilét, a két hosszabb kitartott alsó f hang mellett nem tudom elfelejteni az a gyerekgyilkosokat is megszégyenítő gonosz vigyort, amivel Gildát hasba szúrta.
Több nevet aznap nem jegyeztem meg, illetve egyet igen, hogy ilyen gyenge hanggal hogy kerülhet valaki színpadra, de ezt a nevet inkább megtartom magamnak (és kényszeredetten gratulálok a nemrég kapott díjához)


3. Miskolci Nemzeti Színház, 2015 február
Sir Rudolf Bing, a New York-i Metropolitan legendás igazgatója jegyzi az a mondást, hogy "Jobb egy pocsék Rigoletto, mint Rigoletto nélkül felnőni". Ez jutott eszembe, amikor beültem az este hat órakor kezdődő ifjúsági előadás erősen foghíjas nézőterére és felgördült a függöny.
Túlzás lenne, ha azt mondom a rendezésre: ordenáré?
A drága jó rendező, Szőcs Artur  nyilván nem gondolt arra a hatásra, amit egy többször elismételt jelenet a  közönség iskolás részéből kivált, a mantuai herceg ugyanis több hölgyszereplő szoknyája alól előcibált egy-egy bugyit, amit áhítatos pofával szagolgatni kezdett. 
Vajon jó az, hogy kultúra címén ilyen pornófilmes ízléstelenséget tolunk olyan arcokba, akik életükben először - és talán utoljára - nyúlnak hosszúra az opera nézőterén?
Még mindig a rendező úrról: érdekes lenne egyszer ráadni egy hosszú szoknyát és egy magassarkú cipőt, másszon létrára és közben énekeljen is, de nagyon szépen!
Nem tudtam mit kezdeni azzal az ötlettel sem, hogy Gilda plüssmacival érkezik a színpadra, majd unott mozdulattal letépi a fejét és máris szerelemre gyúl a templomban meglátott diák iránt.
Így ér  véget a kislányok gyermekkora Miskolcon?
Vagy a XVI. századi Itáliában?
Tragikomikus volt a herceg népszerű áriája alatt a tánckar alakítása, mint amikor egy munkaterápiás intézetben az ápoltak elő akarják adni Hófehérkét és a hét törpét, de az előadás előtt a törpék találnak egy kis novabort, hülyére isszák magukat, Hófehérke elmenekül, ők meg kézenfogva tántorogva keresik őt mindenfelé.
Vajon hogy jön ez ahhoz, hogy az asszony ingatag?
A férfi is, ha beszlopál?
És egyáltalán, miért pezsgőzik a titkos légyotton a szegény diák és a maci fejét épp az imént letépő kislány?

Határozottan tetszett: a kiváló ácsmunkával létrehozott kettős forgószínpad, bár nem tudtam mire vélni a közepére biggyesztett ipari műremeket, ami úgy nézett ki, mint egy helikopter, amit egy gigantikus szamovár átépítésével kezdtek megalkotni, aztán félbehagytak, de arra pont jó, hogy a frissiben elrabolt Gildát eldugják benne.
A két félkör a cselekményhez alkalmazkodó sebességgel és irányokba mozgott, de az is nagyon tetszett, hogy a viharjelenetet a férfikar a legfelső emeletről zümmögve tette félelmetessé és hátborzongatóvá.
Ami a zenét illeti: tetszett a Cser Ádám korrekt irányításával játszó zenekar, a közreműködő debreceni férfikórus, Kovács Éva Gilda, és Bódi Marianna Maddaléna szerepében.
Kovács Éván nyomát sem láttam az Erkel-beli kezdeti nehézségeknek, profi módon küzdötte le a szerep és a rendezés buktatóit, kezdve az első létrajárással, amikoris felakadt a díszletre a hosszú szoknyája és bizony ha a csodálatos hanggal nem viszi el egyedül az előadást, talán el sem jutok Maddalénáig és csendben megkeresem a kijáratot.
A többi főszereplőt inkább nem említeném, talán csak a legkínosabb jelenetet: a herceg a "Nincs e földön szebb lány nálad" kezdetű áriájának az elejét annyira nem tudta elkapni, hogy az első két sort félig prózában makogta el, a hangot keresve, pedig - úgy hallottam - Maddaléna súgott neki.
Szegény diákok, remélhetőleg nem riadtak el az operától végleg!

4. Erkel Színház, 2015 április
Primavera Fesztivál, a Miskolci Nemzeti Színház vendégjátéka
Nem a lappangó mazochizmus, hanem Kolonits Klára, László Boldizsár, Rácz István és Bódi Marianna fellépése vett rá, hogy újra megnézzem a februárban már látott előadást.
Meg különben is, hátha javult valamennyit.
Hát nem.
Áthozták a szép ácsmunkát a szamovár-helikopterrel, itt is volt bugyiszagolgatás doszt, itt is ingadoztak a mantuai herceg nagyáriája alatt a héttörpének öltözött munkaterápiások, itt is jól szólt a férfikórus - a zenekar már kevésbé, de igen fura volt a szakadék a fent említett négy szereplő és a többi magánénekes között.
Mint amikor három graffiti közé beraknak egy Munkácsyt és egy Boticellit.
Vagy egy háromemeletes menyasszonyi torta mellé felszolgálnak egy Snickerst és egy nugát nyulat.
Igazán emelkedett pillanat a trió volt, Kolonits Klára, Rácz István és Bódi Marianna, ahol - ez is ritkaság - a három énekes egyforma hangerővel szólt, a hang és az alakítás betöltötte a hatalmas nézőteret és egy pillanatra kiszakított a feszengő közegből.
A négy csodálatos énekes feledtetni tudta a produkció fogyatékosságait, de ennyi és nem több.
Bár nem igaz, feltétlen több volt ezek miatt:

  1. az előadás magyar nyelvű volt és a szöveget majdnem mindenki érthetően adta elő
  2. László Boldizsár ennek ellenére a herceg nagyáriájába olasz sorokat is beleszőtt
  3. Kolonits Klára nagyon jól alakította a tizenéves lányt, a fantasztikus hang mellett remek mimikával és gesztusokkal járult hozzá a történet elmeséléhez
  4. a művészeket egyáltalán nem zavarta meg az átlagosnál rosszabb közönség, a nézőtéren legalább nyolcszor szólalt meg a mobil és jelen volt a beletapsoló zombi is.





    Mindezek ellenére a katarzis - azt az egy bizonyos pillanatot leszámítva - elmaradt.

Benke Péter

 

az említett hármas másokkal

 

utószó:
ez nem kritika, hanem egy néző szubjektív benyomásai.
Az írás nem megrendelésre készült, nem fizet érte senki, szerzője független magánszemély, aki kizárólag a jó és még jobb élményekben érdekelt, ám produkciókban, kultúrklikkekben, zenei és/vagy újságíró karrierben még véletlenül sem!

 

 

+ egy másik néző véleménye (kritikája?)
http://mezeinezo.blog.hu/2015/04/25/erkel_szinhaz_primavera_fesztival

A bejegyzés trackback címe:

https://zene.blog.hu/api/trackback/id/tr37398158

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.