stravinsky.jpgMÜPA, 2015 február 7.
Idén sem maradhatott el a tiszteletre méltó, tudós emberek fanyalgása a Bartók rádióban, miszerint a zenei maratonok nem jók, mert túl tömények és követhetetlenek, megviselik a közönséget és nem adnak igazi élményt, viszont legalább azt bevallották, hogy még soha nem vettek részt elejétől végéig egyiken sem.
Én nem vagyok sem tudós, sem különösebb tiszteletre méltó és a véleményemre sem adnak annyian, mint az övékre, de legalább végigcsináltam néhány zenei maratont az elejétől a végéig: 2008 Csajkovszkij, 2009 Dvorák, 2010 Beethoven, 2011 Schubert, és 1-2 koncert kihagyásával vettem részt a  következő maratonokon: 2012 Mozart, 2013 Bartók, 2014 Bach.
A legváltozatosabb és egyben kellemes meglepetés volt a Bartók maraton, a legnehezebben a közel tíz órányi Bachot tudtam végigülni.
A zenei maraton számomra valami olyan élménybomba, ami után kissé kimerülten, szinte letaglózva megyek haza, napokig nem akarok zenét hallani, mert szól belül, aztán szép lassan elkezdenek megnyílni bennem a jobb produkciók, a Bartók rádió hangtárából szívesen idézek fel egy-egy pillanatot, olykor egész koncerteket. Új megvilágításba kerülnek zeneszerzők és alkotásaik. Kedvet kapok utána nézni életrajzi adatoknak, bemutatóknak, korabeli fogadtatásuknak, utóéletüknek, olykor átértékelek egy-egy remekművet. Hónapokig foglalkoztat a dolog, mert a töményen kapott zene esszencia lassan épül be, hatása sokáig tart.

Az idei Sztravinszkij maratonba személyesen csak késő délután tudtam, belekapcsolódni, de alkalmam volt a Bartók rádió egyenes adását élvezve és várni a pillanatot, amikor beléphetek a szentélybe.


Hegedűverseny
MÁV Szimfonikus Zenekar vez. Csaba Péter
hegedű: Kelemen Barnabás
Ha viccelődni akarnék, azt mondanám, hogy ezt a versenyt a szólista nyerte, ugyanis Kelemen Barnabás virtuóz játéka nemegyszer szárnyalt a partitúrába bújó karmester biztonságra törekvése fölé.

A két Perényi
Perényi Miklós évek óta Magyarország első számú csellistája, mindig nagy élmény őt látni és hallgatni. Gyerekként néma áhítattal figyeltem, ahogy Pablo Casals (1876-1973) remekel a hangszerén, akkoriban a televízióban több volt kultúra és a nagyközönséget is jobban meg tudta mozgatni egy-egy zenei esemény, pl. Szvjatoszlav Richter zeneakadémiai szereplései a Majakovszkij utcai trolik forgalmára is befolyással voltak, mert  a környék megtelt lelkes rajongókkal és az is látni akarta Richtert, aki nem jutott be a nagyterembe.
Amikor úgy 25-30 éve először láttam Perényi Miklóst a színpadon, a lélegzetem is elállt: mintha Casals mester reinkarnációja ragadott volna ki a környezetből - és ez a varázslat áthatja minden egyes találkozásomat vele.
A Sztravinszkij maratonon ez csak fokozódott, ugyanis a Mester itt a fiával, Perényi Benjáminnal lépett színpadra, hogy eljátsszák az Olasz szvitet. Az 1993-mas születésű zongoraművész háromévesen ült a hangszer elé, 11 éves korától a mai napig a Zeneakadémia növendéke és jónéhány rangos külföldi fellépésen túl elmondhatja, hogy Schiff Andrástól ajándékba kapott egy Steinway zongorát, ami nagyjából akkora elismerés, mintha Kimi Räikkönen hozna nekem egy Ferrarit, hogy használjam egészséggel.
A két Perényi áhítattal adta elő a szvitet, aminek az első tétele meglepetésemre inkább bachos volt, meg nem mondtam volna, hogy ki írta. Az idősebb művész háttal ült az ifjabbnak, behunyt szemmel játszott, de végig érződött, hogy minden idegszálával a fiára koncentrál. Az apa és fiú együttműködését, a csodás zenei élményt megkoronázta a tekintet, ahogy a taps felcsattanásakor felálltak és egymásra néztek, a szemvillanásban pedig benne volt, hogy "jó voltál, fiú! "  és hogy "köszönöm, apám!" Ezt máskor is szeretném, mindegy hogy mit játszanak!

A katona története
Biztos lehetek abban, hogy az idei maraton leginkább megosztó produkciója volt ez, hiszen a mai napig (2015 augusztus 28.) beszélnek róla. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Alföldi Róbert munkásságával kapcsolatban teljesen semleges vagyok, nem tartozom sem az elszánt hívei, sem a köpködői közé, egyes megmozdulásai nagyon tetszenek, mások meg nagyon nem. A katona története az utóbbi sorba tartozik. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadára félkörben felült egy kamarazenekar a BFZ művészeiből, a színészek és táncosok, Csákányi Eszter, Stohl András (vajon egy kevésbé megosztó, büntetlen előéletű színész nem tudta volna ugyanígy felolvasni ezt a szerepet?), Fodor Tamás, Gergye Krisztián és Hoffmann Adrienn pedig közöttük csalinkáztak, forgatókönyvvel a kezükben és a szövegüket papírról olvasva kellemetlen hangerővel kiabáltak. 
Olvasópróba?
Olyannak hatott.
Vajon zavarja-e a muzsikust, ha játék közben kajabáló emberek kerülgetik őket?
Valószínű.
Vajon eltereli-e a közönség figyelmét a zenéről ugyanez?
Nyilván.
A katona története amúgy nem egyszerű mű, ismerni kell, vagy nagyon odafigyelni, hogy áthatoljon a koponyacsonton, ám ebben a rendezésben nekem ez nem sikerült.
Elvonta a figyelmemet néhány váratlan dolog. Tetszett, hogy a rendező a zenészeket is bevonta a játékba. A koncertmester helyén ülő egy szem hegedűs, Bíró Ágnes - amellett, hogy nehéz futamokat kellett előadnia, olykor felállt, bejött középre és hozzászólt a cselekményhez, a marcona Szakszon Balázs harsonás pedig egyszer táncra is perdült. A profi táncosok produkcióját pedig a színészek szétkiabálták, ráadásul hozzáértők szerint olyan szöveggel, ami nincs is benne az eredeti librettóban.
A katona története egyesek szerint opera, mások speciális, kamarazenekarra írt hegedűversenynek tartják és talán nem is az a fontos, hogy melyik műfaji kategóriába szuszakoljuk bele, hanem az, hogy mi jön át a szerző múltbéli elképzeléseiből a jelenbe. Ha egy magamutogató rendező igyekszik ebben segíteni, akkor nem sok.
Kár érte!

Requiem canticles
Menyegző

Nem volt idő az elcseszett produkció miatti füstölgésre, a Fesztiválszínházban ugyanis Sztravinszkij két utolsó művét adta elő a Rácz Zoltán vezényelte Concerto Budapest, a Bubnó Tamás irányította Szent Efrém Férfikar és az Amadinda Ütőegyüttes. A mindössze negyedórás requiem nehéz zenei élmény, amit a Carmina Buranát idéző Menyegző oldott, ebben  négy zongora volt a színpadon (Bizják Dóra, Borbély László, Ránki Fülöp és Zentai Károly ültek mögöttük,) és a szólisták derekasan megbirkóztak az egyáltalán nem könnyű szerepükkel.

Tavaszi áldozat 
Budapesti Fesztiválzenekar
Fischer Iván
Ahogy a maratonokon lenni szokott, az est fénypontja a BFZ.
A tavaszi áldozatot már hallottam élőben másokkal és velük is, otthon CD-n a Fesztiválzenekar van meg, de ilyen pompás előadáshoz még nem volt szerencsém. Mintha a reflektorok is fényesebben világítottak volna. Fantasztikus élmény volt benne ülni a zenében, elakadt lélegzettel megélni egy újabb, valódi ünnepet, mert a BFZ szlogenje, hogy "minden koncert ünnep" - bizony nem csak üres reklámduma!

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://zene.blog.hu/api/trackback/id/tr87595176

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.