Rövid időn belül Verdi Rigolettóját négyszer, Mozart vígoperáját háromszor volt szerencsém látni.

 

1. 2015 március, MÜPA, Fischer Iván és a BFZ
Izgalmasan indult, három dimenzióban.
a. A színpadot uraló óriási vetítővásznon megjelenő mesekönyvben.
b. A zenekari árokban (jé, ilyen is van a MÜPÁ-ban?) helyet foglaló Fesztiválzenekar és a színpadon megjelenő énekesek tolmácsolásában
c. A mindenfelé felbukkanó, az énekesekkel azonos jelmezbe bújtatott prózai színészek előadásában.
Először tetszett a sok újdonság és a változatosság, a tízpercenként érkező újabb és újabb gegek sorozata, később azonban elvesztettem a fonalat és azon kezdtem gondolkodni, hogy milyen igazságtalan dolog ez: valaki megálmodja egy klasszikus mű újszerű színpadra állítását, hónapokig készül rá rengeteg embert és technikát megmozgatva, aztán beül a néző a kényelmes székbe és komolyan elhiszi, hogy ő itt most befogadja a művet.
Pedig nem.
Ennél a Varázsfuvolánál sokkal egyszerűbb előadásokat többször megnézve mindig tudok újabb és újabb, aprólékosan kidolgozott részleteket felfedezni és örülni nekik. Persze lehet, hogy én vagyok nagyon kevés és mások egyszerre befogadnak mindent, ám ezt némileg cáfolja, hogy egy-egy jól sikerült koncert utáni tapasztalatcsere során gyakran emlegetek olyan apró részleteket, amit a többiek észre sem vettek.
A BFZ-féle Varázsfuvolát azonban - hiába igyekeztem - nem tudtam követni.
Megállapítottam, hogy az énekesek sokkal jobbak, mint a prózát mondó színészek, utóbbiak csak azzal tudtak lekötni, hogy épp hol jelennek meg, az alakításuk nem fogott meg egy kicsit sem és a vége felé már csak a gegek szórakoztattak, pl a fekete lepel fölött csak a fejüket mutató kórus, aminek a többsége a Fesztiválzenekar tagja volt, meg hogy a zenészek az árokból szép lassan felszivárogtak a színpadra, közben Fischer Ivánt egy másik karmester helyettesítette.
Lehet hogy többet profitálnék az előadásból, ha megnézném másodszor és harmadszor is, ehhez azonban nem vagyok eléggé motivált.

 

varazsfuvola.jpg2. 2015 április, Győri Nemzeti Színház
Lehetőségem volt beülni a premierre.
Az előadás előtti várakozás során nem tudtam mire vélni, hogy a nézők alaposan megbámulnak mindenkit. Győr ennyire megőrizte volna a kisvárosi mentalitást, vagy a premierekre kötelezően kivonul a helyi intelligencia és azért vizslatják egymást, nehogy elmulasszanak valami obligát pofafürdőt?
Ahogy felgördült a függöny, biztos lettem abban, hogy nem hiába autóztam annyit: a zenekar és a helyiség jól szólt, a rendezés pedig meseszerűnek látszott. Ez a jó érzés végig is kísérte az egész előadást. Örültem László Boldizsár Taminójának, akit két hónapon belül láttam mantuai hercegnek a Rigolettóban és Pinkertonnak a Pillangókisasszonyban, talán ez az alakítása tetszett a legjobban.
Kovács Éva az elmúlt hónapokban Gildaként dobbantotta meg a szívemet, most egy látszólag jelentéktelen szerepet osztottak rá, Papagénát, aki csak az utolsó percekben jelenik meg, igaz, először prózával. A jelmeztervező igazán pöpec kis boszorkányt faragott belőle, hatalmas, kampós orral, ami pontosan illeszkedett a mű színre vitelének azzal a vonulatával, hogy nem kell mindent olyan véresen komolyan venni, ez viszont a vénasszonyként színpadra lépő Papagénát könnyen ripacskodásra csábíthatta volna, ám Kovács Éva valami hallatlan ügyes érzékkel találta el a középutat, ugyanis a komikus figurát kedvesen, rengeteg humorral, ugyanakkor vásári komédiás túlzások nélkül tette a nézők elé. Sarastro szerepében Rácz Istvánt hallottam már sokkal jobb formában és nagyon bízom abban, hogy lesz még rá lehetőségem.
Nagyon szeretném!
A képre kattintva galéria nyílik.

 

3. 2015 június 29.
Thália Színház
Amel Opera Fesztivál
Alföldi Róbert rendezése

Sajnos megint azzal kell kezdenem, hogy nem tartozom azok közé, akik Alföldi Róbert nevét meghallva azonnal harci görcsbe rándulnak, sem pedig azok közé, akik hasra esnek tőle. A Sztravinszkij maratonon volt egy olyan produkciója, amire azt mondtam, hogy bárcsak maradt volna otthon, mégis nagyon szerettem volna látni, mit kezdett Mozart vígoperájával.
Nos az első 10 perc után kedvem lett volna felállni és sétálni egyet a környéken.
Hagyján, hogy a cselekmény ezúttal egy diliházban játszódott, a három udvarhölgy három szörnyen (a mai valóságnak megfelelően) felöltöztetett nővér, Tamino egy hiányos öltözetű, őrjöngő ápolt, a kígyó meg egy slag, amivel a fene tudja, mit csinált Olga, Mása és Irina, nem bocsánat, az egy másik darab, tehát a három nővér, de szegény Taminó üvöltött, mint egy fába szorult féreg, én meg a második emeleti jobbszélről nem láttam semmit. Szerencsére. 
Hazamenni meg azért nem akartam, mert erre csak ott, csak akkor és csak önöknek előadott produkcióra már a meghirdetés előtt elfogyott az összes jegy és úgy jutottam be, hogy egy sebtiben firkantott papírral a kezemben kiálltam a bejárathoz, hogy JEGYET VESZEK - és kaptam is, két egyetemista kislánytól, akiknek a csoporttársa vizsga miatt nem tudott eljönni.
Nagyon nem találtam a helyemet a nézőtéren, mert a sztori tálalásán kívül igencsak szélsőséges dolgok jelentek meg előttem: egy nem túl összeszedetten szóló zenekar, helyenként bántó pontatlanságokkal, polgárpukkasztó idétlenkedések a színpadon, csak a brahi kedvéért egyszerre riszáló nővérek, nyelvüket nyújtogató kisfiúk, a feneküket mutogató énekesek, kufircolást imitáló ápoltak,  a nézőtéren, a sorok közé kikószáló Papageno (Szélpál Szilveszter), aztán kiváló Éj királynője (Marlène Assayag) és Pamina (Kovács Éva) ugyanakkor harmatgyenge Sarastro (Jekl László). Elhűlve figyeltem a közönséget, vajon csak egyedül érzem furán magam? És igen! Először azt hittem, mások kínjukban nevetnek egy-egy oda nem illő megnyilvánuláson, de nem, kiderült, hogy én vagyok a kakukktojás és a közönségnek tetszik, nagyon tetszik mindaz, ami a színpadon operaelőadás címén folyt. A szünetben találomra kiválasztottam néhány nézőtársat hogy megkérdezzem, hogy tetszik, amit látnak. Két idősebb hölgy biztosított, hogy egyedülálló produkcióban van részünk, hiszen Robi (!) így mondja el a nyilvánvalót, ti. hogy az egész világ egy nagy elmegyógyintézet, csak várjam ki a végét! Egy kissé túlöltözött házaspár szerint igencsak sajátos ez a látásmód, de olyan nagy baj nem lehet vele, hiszen alig kaptak jegyet. Apropó, a kis egyetemista lányok! Az egyikük először látott Varázsfuvolát, a másik már több rendezést is megtapasztalt. Megígérték, hogy a végén elmondják a benyomásaikat.
És eljött a vég, a szereplők idióta vigyorral integetve köszönték meg a tapsot, a közönség feldobva indult haza, ám az ifjú hölgyek pontosan bemutatták, mi lett ez a világ, ugyanis az ismételt érdeklődésemre kijelentették, hogy "na ne játsszunk már ilyet" - és szó nélkül faképnél hagytak - még integetni sem tudtam nekik, pedig akkor már tudtam, hogy kell.
A képre kattintva galéria nyílik.

 

 

utószó:
ez nem kritika, hanem egy néző szubjektív benyomásai.
Az írás nem megrendelésre készült, nem fizet érte senki, szerzője független magánszemély, aki kizárólag a jó és még jobb élményekben érdekelt, ám produkciókban, kultúrklikkekben, zenei és/vagy újságíró karrierben még véletlenül sem!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://zene.blog.hu/api/trackback/id/tr877595120

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.