Verdi: Don Carlos
2015 november 22
Erkel Színház

Nagyjából 50 éve járok operába, csak és kizárólag zenei élményekkel való töltődés céljából, az operába járással összefüggő dolgok - ki kivel jött el, melyik szereplő válik a szomszédasszony miatt, kivel tárgyaljuk ki az élményeinket - sosem érdekeltek.

Egészen eddig az előadásig, amiről először nem is nagyon akartam megemlékezni, mert a könnyen felejthető kategóriába tartozni látszott. Ami a színpadon történt, egyáltalán nem érintett meg, sőt, helyenként kifejezetten unatkoztam. Operabarát hölgyismerős cipelt magával, aki rajong Kálmándy Mihályért, én pedig rajongok Gál Erikáért és szeretem Palerdi Andrást, meg a Verdi operákat, közöttük a nem is kissé borongós Don Carlost. Ennyi elég volt, hogy elfogadjam a meghívást és két perccel a kezdés előtt bezuhanjak a nézőtérre.

Sajnos Ebolit Gál Erika helyett valaki más énekelte, nem volt túl átütő. Palerdi Andrást eddig kizárólag sokkal jobb formájában hallottam, Kálmándy Mihályt színtelennek és sokszor pontatlannak találtam, Kiss B. Attilát pedig gyengének, akinek először drukkoltam, hogy sikerüljenek a technikát igénylő megmozdulások, aztán egyre inkább  szenvedtem, mert nem sikerültek. Akkor kezdtem élvezni, amikor a vége felé megjelent az inkvizítor, mert végre rendesen megszólalt egy hang - és szégyellem, nem tudom, kié, mert készületlenül érkeztem, nem láttam a színlapot és ezt a hangot meg kellett volna ismernem.

Nagyjából ennyit az előadásról, ám ami a szünetben történt, az bőven kárpótolt mindazért, amit hiába vártam. Operabarát partneremnek köszönhetően hirtelen nagy társaságban találtam magam. Ő erősített meg abban, hogy a nagy kedvence, Kálmándy ma este csak árnyéka önmagának és hogy a felismerhetetlenre maszkírozott, de hatalmas hangú inkvizítor nem más, mint Szvétek László.
Személyesen megismerhettem azt az operaénekesünket, aki az elmúlt évtizedekben számtalan külföldi operaszínpadon öregbítette a magyar kultúra hírnevét és akit az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban látni az Operaház és az Erkel Színház nézőterén: ő Budai Lívia.
Hosszabb ideje létezik a facebookon egy operabarát csoport, amelyik rendszeresen megosztja a legjobb felvételeket és megírja, olykor igen élesen megvitatja a nézőtéri élményeit.
Innen ismerem Pocsai Istvánt és Járfás Beát, akikkel igen jó volt végre élőben is találkozni.
Beával kitárgyaltuk az előadás erényeit, elbeszélgettünk korábbi operákról és művészekről, egyszer csak muszáj volt hangot adnom egy érzésnek, ami a beszélgetés közben egyre erősödött bennem:
- Ne haragudjon, kedves Bea, de néha olyan érzésem van, mintha egyenesen Gertrudis királyné nézne rám abból az emlékezetes operafilmből.
- Talán azért, mert Komlóssy Erzsébet lánya vagyok.

Ez volt az a pillanat, amikor duplán kárpótolva éreztem magam. Igen, Komlóssy Erzsébet volt Gertrudis, talán őt láttam a legtöbbször Simándy József partnereként. Gál Erikát nem csak én tekintem az ő utódjának és főleg Gál Erika miatt jöttem el ma este. Sosem gondoltam volna, hogy ha őt nem is hallhatom, azért a nagy elődje szemével rámnéz valaki.

Léteznek az operalátogatásnak igencsak extra pillanatai is
Mint ez.

A bejegyzés trackback címe:

https://zene.blog.hu/api/trackback/id/tr7512428571

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.