Mozart: Figaró házassága
a Nemzeti Filharmonikusok ifjúsági sorozata
MÜPA Fesztiválszínház
2018 január 14.

Leonard Bernstein Hangverseny fiataloknak című sorozatán nőttem föl és rendszeresen jártam Lukin László tanár úr előadásaira, hogy minél többet megtudjak a zenéről - kiszínezendő a fehér foltokat, amiket alakuló személyiségemben az állami zeneoktatás hagyott.
Később jött Fenyő Gábor sorozata a MÁV Szimfonikusokkal, ahova a lányomat hordtam - és én legalább annyira élveztem az előadásokat, mint a gyerekek, akiknek szánták, aztán sokat lendített a zeneértésemen Fischer Iván munkássága, végül lelkes rajongója lettem Dinyés Dániel operabeavatóinak. Már nem emlékszem, hogy kerültünk a mostani sorozat első előadására, de akkor őszintén sajnáltam, hogy a délutánira nem volt jegyünk. Bőségesen kompenzálni szándékoztam magunkat, amikor bevásároltunk a további előadásokra, a Jézuska is ezt hozta szeretteink egy részének, így kisebb kommandó élén ültünk be a vasárnapi matinéra.

Az mindjárt feltűnt, hogy a decemberi teltházzal szemben a nézőtér most kissé foghíjas. Meg az is, hogy kevesebb a gyerek, több a felnőtt. Bevonul a zenekar, civilben, mint ha próbára érkeznének és nem hangolnak, majd érkezik Dinyés Dániel, Kolonits Klára, a számunkra eleddig ismeretlen Bordás Barbara, csőfarmerben és bakancsban Kálnay Zsófia, akit tavaly ebben és ebben a produkcióban azonnal a szívünkbe zártunk - végül a mi szeretett Cseh Antalunk, akit szerencsére mind sűrűbben látunk és hallunk.

Egy új információ: Mozart operája Rossini Sevillai borbélyának folytatása, jé, többször láttuk mindkét operát (utoljára a Mozart itt és a Rossini itt) és ez a lényeges apróság eddig nem tűnt föl. Az viszont igen, hogy a mai performansz főleg arra épül, hogy Kálnay Zsófia (csinos és kellemes hangú mezzo hölgy) ma fiút fog alakítani. A matiné első része nagyjából ezzel ment el és bár volt benne bajuszfestés, meg nyeglén szétdobált végtagok, valahogy nem volt túl szórakoztató. Jobban tetszett minden, ami a zenéről szólt, de sajnos a zenének jutott a kevesebb szerep. Két évaddal ezelőtt végignéztem vagy inkább végigélveztem a Dinyés-Göttinger páros által vitt opera-macera.jpgCosi fan tutte sorozatot, aminek talán legfőbb erénye a lendületes, vidám pergés mellett az egészséges mértéktartás és a zene-rendezés tökéletes aránya volt, ez sajnos mára teljesen felborult, Göttinger szétrendezte a műsort, sokkal többet beszélt, mint kellett volna és amit mutatott, az többször nem volt érdekes, mint ahányszor de.

Az opera talán legnépszerűbb áriája (Vége már a szép időnek) közben az volt az instrukció, hogy Figaro olykor érintse meg Cherubinót, ő pedig reagálja túl és essen hanyatt. Ez egyszer-kétszer még elment volna, de ezzel tönkrevágni egy közel négyperces áriát az először még csak unalmas, a második perc végétől már kínos. Cseh Antal éneklés közben meg-megérintette Kálnay Zsófiát, ő pedig idétlen rajzfilm-jelenetek ugrabugra mozdulatait idézve végighemperegte a színpadot - és valahogy nem nevetett senki, még az ifjúság is látványosan unatkozott, pedig mindez ugye nekik szólt volna. Mint ahogy a zenét magyarázó, olykor erősen tankönyvízű, idegen kifejezéseket felvonultató mondatok is, aminek egy részét a laikus felnőtt sem érti.
A szünetben sokan hazamentek.
Ők lemaradtak arról, hogy volt azért egy szép trió, Bordás Barbara megmutatta, hogy a hangja alapján ott a helye Kolonits Klára mellett, utóbbi pedig talán a show kedvéért ásványvízzel nyakon öntötte szegény Cseh Antalt, amire feltámadt a közönség maradék része. Épp elkezdődött volna valami önfeledt játék, de sajnos pont vége lett az előadásnak.

A második részt Dinyés Dániel azzal kezdte, hogy rákérdezett: kik voltak itt délelőtt is? Meglepően kevesen.
A műsor szinte ugyanúgy indult, ahogy az első részben, talán az volt nagyon helyénvaló, ahogy Dinyés rászólt a fiataluras alakítást ismét eltúlzó Kálnayra, hogy ez a hányaveti mozgás inkább emlékezteti egy gorillára, mint egy fiúra - és ezzel el is mondtam mindent, amit érdemes. Jobban unatkoztunk, mint délelőtt, ráadásul a második részben Kolonits Klára egy hangot sem énekelt, csak statisztaként mosolygott a színpadon. Az improvizációnak nem volt eleje, közepe és vége, karmester és rendező között nem látszott semmilyen összhang, előbbi még folytatta volna, utóbbi közölte, hogy vége. Az előadást nem befejezték, hanem félbehagyták.
Mellettünk apuka egy 11 és 12 éves csemetével, akik szép csendben belepusztultak az unalomba:
- Nem baj, gyerekek, ez még mindig kisebb macera, mint amikor a Nagyival mentek templomba.
Többszörös hiányérzettel jöttünk el a Művészetek Palotájából és elnézést kellett kérnünk azoktól, akik karácsonyra kapták tőlünk a jegyet. A műsor nem hozta meg a kedvüket az operához, hanem azt a keveset is elvette, ami volt. Szerencsére elhitték nekünk, hogy máskor ez százszor - ezerszer jobb volt.
Van jegyünk a májusi Don Pasqualékra,
Talán majd elajándékozzuk őket.
Valakiknek, akiket nem nagyon szeretünk...

 

Makk Zsuzsanna, a mezei néző blogban ugyanerről itt

A bejegyzés trackback címe:

https://zene.blog.hu/api/trackback/id/tr9713581989

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.