a Budafoki Dohnányi Zenekar koncertje 
km: Cser Krisztián, vez Cser Ádám
2018 február 11.

A hagyományoknak megfelelően Hollerung Gábor vezeti be az estét, megnevetteti a közönséget, amikor bevallja, hogy a Walkür bonyolult történetét ő sem érti, meg szerinte senki más, költői kérdést tesz föl, hogy az est karmestere, az ifjú Cser Ádám eddig 5 szimfóniát írt, vajh még mennyit fog? (miért, ez olyan rossz lesz?) - megemlíti, hogy a szimfónia egyik tételét a szerző a nemrég elhunyt operaénekes nagymamája, a másikat egy amerikai dzsessz zongorista emlékére írta - de a nevüket titkolja, majd alaposan meglep amikor kijelenti, hogy Csajkovszkij VI. szimfóniájának a végén gongütés jelzi a halált, ugyanis a kedvenc zeneművemet megszűnő szívdobogás zárja, gong nélkül, de sebaj. Megjegyzem én Cser Krisztián Wotanja miatt jöttem ma ide, a helyszínen értesültem a műsor harmadik pontjáról és az első gondolatom az volt, hogy a Patétikus szimfónia, talán túl nagy falat egy ifjú karmesternek, de ne döntsünk el előre semmit.

Wagner, Wotan és Cser Krisztián.
Csodás, lenyűgöző, felemelő, csak a zenekar kissé elnyomja az énekest és nem azért, mintha a basszusnak nem lenne hangja, hanem mert a zenekar bántóan hangosan játszik! Ejnye, karmester úr!

cseradam.jpgCser Ádám V. szimfóniája olyan hangokkal indul, amiket a turulmadárról a Dunába ugró ember hallhat. Másodszor amikor a Rákóczi híd pillérének vágja a sodrás, harmadszor amikor találkozik egy román uszállyal - és ettől az öngyilkos fílingtől a zenemű végéig nem tudok elszakadni. A Dunán lefelé sodródás közben megcsodálom Promontor lankáit, a Csepel-szigeti parton izzadt homlokú futókat látok, testem ellebeg a százhalombattai olajfinomító mellett, aztán amikor Bartók, Sosztákovics és Bruckner dallamait vélem fölfedezni, akkor nyilván a híres dunaújvárosi zeneiskola közelében visz az ár. Az  Adagietto tudom, hogy kerül a műbe, hiszen az elhunyt nagymama híres Mahler énekes volt. Aztán lehúz az örvény és megsemmisülök.

A szünet után egy olyan szimfónia jön, amit minden nagy karmesterrel meghallgattam, a legjobban Solti és Fischer Iván előadása tetszett, a legkevésbé Zubin Mehtáé, bár az ő értelmezésében is fölfedeztem sok finomságot. Ezzel szemben Cser Ádám olyan, mint nem is az elefánt, hanem egy lánctalpas traktor a porcelánboltban.
Az irtózatos hangerők már az elején felvetettek két kérdést:
1. ez most akkor hova és hogyan fog fokozódni?
2. Patétikus vagy Harsány szimfóniát hallgatunk?
Papíron az első, a gyakorlatban a második, ráadásul nélkülözve mindben olyan finom érzést, szláv melankóliát, hangulatváltásokat, színeket, amik Csajkovszkij művészetét egyedivé teszik.
Amikor a harmadik tétel után felcsattan a taps, az bizony nem csak a közönség hibája, márpedig itt ezt a részt a nézőtér nagyobb része megünnepelte, a pulpitus meg engedte.
Kínos.
A negyedik tétel komoly vívódásaiból, élet és halál nagy kérdéseiből, az életigenlés és feladás kontrasztjaiból semmi, de semmi nem jön át, mindent elnyom a harsogás.
Talán a hajdúsámsoni tűzoltózenekar a falunapon több érzéssel adja elő.

Valaki a közelemben azzal áll föl, hogy sajnálja azt a 4000 Ft-ot, amit a jegyért kifizetett.
Én nem sajnálom.
Wotanért érdemes volt idejönni, a Cser szimfónia sem volt rossz, hogy a Csajkovszkij igen, az meg néha belefér.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://zene.blog.hu/api/trackback/id/tr7113658472

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.