Premier volt november 9-én a megújulását ünneplő Erkel Színházban.
Vajda János Mario és a varázslóját és Bartók Bélától A Kékszakállú herceg várát mutatták be.

A Thomas Mann kisregényéből készült lélektani operadráma volt az első felvonás.
Huszon-egynéhány éve már láttam ezt a művet és jó emlékeim maradtak róla, mert a zene és a színielőadás tökéletesen hozta azt az érzést, ami a hajdani kötelező olvasmányból megmaradt bennem.
Most sajnos nem.
A zenével nem volt semmi bajom, sőt,  most sokkal jobban tetszett, mint régen, ám nem tudtam elvonatkoztatni a rendezéstől.

A kis olasz fürdőváros közönségében felvonult néhány fura szereplő, Michael Jackson, kerekes székben az idős Liz Taylor, Albert Einstein, mesefigurák pl. a Csillagok háborújából és más nélkülözhetetlen dekor-elemek, ám azon kívül, hogy fúde formabontók voltunk, nem nagyon akadt más funkciójuk, tekintve, hogy ennek az operának Cipolla az egyeduralkodó főszereplője, ő énekli végig az egészet, mások olykor egy-egy sor eléneklésével vagy elmondásával demonstrálják, hogy nem kukultak meg.

A Cipollát alakító Bretz Gábor hangját sokszor elnyomta a zene, szerencse hogy angol feliratokon keresztül azért lehetett követni a monológját. A figurája inkább emlékeztetett az időközben a süllyesztőbe került Gyurcsok Józsefre, a Budapest TV spirituális gyógyász-varázsló-jós-pojácájára, a Thomas Mann által megírt nyomorékságának és félelmetesen szuggesztív erejének nyomát sem találtam.
Az eredetileg csak a nyelvét megmutató giovanotto ezúttal egy vörös tarajos punk bőrébe bújt, aki a varázslattól tetániás görcsbe merevedve fetrengett is egy jót a színpadon.

Mariot Nagy Ervin alakította, mondott néhány mondatot, sajnos énekelt is egy sort, amit inkább nem kellett volna, de az ő fellépésében már sokkal több túlzás volt, a színpadra vitt szenvedése nem szerelmi bánat volt, hanem egy vesegörccsel súlyosbított gyökérkezelés, érzéstelenítő nélkül.
Rendező úr, esküszöm, élveztem a zenét, igazán semmi szükségem nem volt túlzásokra.
A következő markáns eltérés a kisregénytől és az opera szellemétől már túlment a jóízlés határán: az elvarázsolt Mario nem csak szájon csókolta a gnómot, hanem letolta a nadrágját és párzó mozdulatokat imitálva ráhasalt.
Ez enyhén szólva is ordenáré, gusztustalan - és ami a legrosszabb: teljesen öncélú, afféle rendezői exhibicionizmus. Meglettem volna nélküle, tessék nekem elhinni!
Eszembe jutott a tavalyi felemelő tüntetés a színházakban tapasztalható liberális buziság ellen, vajon mit szólnak az árpádsávosok, ha megtudják, hogy a nemzethy színjátszás sem riad vissza egy kis gyomorforgató altestiségtől?

A varázslat elmúltával előkerült a stukker, eldördültek a lövések, Cipolla összerogyott, hogy aztán megrázza magát és túlélje a kis ciriburit, Mariót pedig a felháborodott közönség meglincselte, hogy aztán azzal a slusszpoénnal érjen véget a varázslat, hogy mindez csak egy rossz álom volt, amiből Mario az utolsó percekben riad fel.
Nem, sajnos nem rossz álom, ez a szörnyűség megtörtént az Erkel Színház világot jelentő deszkáin és még meg is fog néhányszor.

Bartók Béla egyfelvonásos operája maga a tökély - már ha nem rendezik agyon.
Sajnos Galambos Péter itt sem fogta vissza magát.
Egy éven belül most láttam harmadszor A kékszakállú herceg várát..
Az első kettőt Fischer Iván rendezte, a Budapesti Fesztiválzenekar adta elő, néhány hónap különbséggel és más-más szólistákkal.
Az a felfogás nagyon emlékeztetett arra, amit 40 éve láttam az Erkelben: bejön a két szereplő, megáll a díszlet nélküli színpad két szélén és elénekli a szerepét anélkül, hogy bármit csinálna.
A zenében és a szövegben benne van minden, nagyon is.
Teljesen fölösleges keretbe foglalni és színházi kellékekkel agyonütni Bartók remekművét, már csak azért is, mert lehet, hogy a nézőt a saját fantáziája messzebb viszi, mint a rendező által ráerőltetett cucc.

Megjelenik a Kékszakállú egy idióta kalapban, kezében és a hóna alatt bőröndök és útitáskák, épp mint aki most talált haza Lasztminitből. Judit hegedűtokkal érkezik és úgy viselkedik, mint egy hisztis tyúk, akinek nem hogy kulcsot nem való a kezébe, hanem mindjárt be kellene zárni a WC-be, hogy csend és nyugalom legyen.
A kékszakállú sem adja elő magát herceghez méltóan, az meg egyenesen érthetetlen, hogy ezzel a félnótás mentalitással hogy tudta összehozni a várat, a könnyek tavát és mindazt a szép és nagy országot, aminek a bemutatásához még a nézőtéren is fel kellett kapcsolni a világítást.

Bretz Gábor hangját most sem mindig hallottam, a Juditot alakító Mester Viktóriáét igen, nagyon is jól.

Galambos rendező úr itt sem bírta ki, hogy ne az övé legyen az utolsó szó: ahogy Judit bekerül az exek közé és eltűnik, elméletben véget is érne a nagy mű, de a kékszakállú leül a karosszékbe, Judit meg mint afféle gondoskodó feleség, behoz neki valamit. Talán teát. Vagy csak a fejét simogatja meg? Ennek már úgyis mindegy!

Bartókra, Vajda Jánosra beülnék akár már holnap.
Galambos Péterből hosszabb időre elég volt, köszönöm szépen.

( Benke Péter )

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.