Művészetek Palotája
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
2014 január 27 és 28.

Igen, kétszer is elmentem erre a hangversenyre, mert az első olyan élmény volt, hogy repetázni akartam.

Borogyin Polovec táncai az Igor herceg című opera legtöbbet játszott része, mely operát az egyébként kémia professzor foglalkozású szerzője 18 évig írt, végül befejezetlenül hagyta.
Fischer Iván elmesélte a rövid sztorit: Igor herceg 1185-ben a Don-kanyart elfoglalni akaró polovecek (egyes források szerint a kunok, mások szerint palócok elődei) ellen viselt háborúban fogságba került, ami igencsak elrontotta a kedvét és Koncsak kán, hogy Igor ne szomorkodjon, bulit csinált a tiszteletére. A közönség jót derült, ahogy a mesélő karmester többször kimondta Igor herceg teljes, kissé nyelvtörő nevét, aztán azon is, ahogy a Cseh Filharmónia énekkarát bekonferálta: jöjjenek a polovecek, hogy felvidítsák önöket - amire megnyíltak az oldalajtók éls betódult a népes kórus, hogy ne a megszokott helyükre álljanak, hanem a zenészek közé szétszórva.
Fantasztikus hangzást produkáltak, ez volt az egyik dolog, ami miatt másodszor is meg kellett hallgatnom.

Prokofjev 3. zongoraversenyét a kiváló Alexander Toradze adta elő.
Virtuóz játéka megidézte egész Disneylandet. Először csak azt hittem, hogy a régi vurstli a tükrös körhintával, a mesecsónakkal, az elvarázsolt kastéllyal és a hajóhintákkal, de fokozta. Jött Foxi Maxi, a Gyalogkakukk, aztán a Cápa, Indiana Jones és további Spielberg filmek. Levegőt venni is elfelejtettem.

A szünet után következett a zeneirodalom számomra egyik legnagyobb ásza.
Csajkovszkij VI. patétikus szimfóniája.
Nagyon nem tudtam mit kezdeni a műsorfüzetben olvasottakkal.
A mai napig nem tisztázott, hogy pontosan mi okozta a Mester halálát, ám tény, hogy homoszexuális viszonyt folytatott a cári család egy ifjú tagjával, emiatt meg kellett halnia és a Pétervári kolerajárvány idején forralatlan vizet ivott. Hogy egy titkos etikai bíróság ítélete, vagy amerikai párbaj miatt lett öngyilkos, nem tudni, a források mondják ezt is, azt is.
Ugyanakkor az is tény, hogy készült az élete nagy művére, egyfajta összefoglalóra, ugyanis 1893 márciusában unokaöccsének, Vlagyimir Lvovics Davidovnak a következőket írta:
"Utazásaim során egy új szimfónia gondolata támadt bennem, egy programszimfóniáé, amelynek programja mindenki előtt titok marad, törjék csak rajta a fejüket. Ez a program teljesen szubjektív és miközben gondolatban komponáltam, nemegyszer keservesen sírtam. A finálé nem lármás allegro, hanem terjedelmes adagio lesz."
1893 októberében mutatta be a nagy művet és bár a korabeli kritika sikerről számolt be, a Mester úgy érezte, hogy csak udvariasságból tapsoltak neki. Kilenc nappal a bemutató után hunyt el.

Sokat vártam Fischer Ivántól és a Fesztiválzenekartól - és meg is kaptam.
A VI. szimfónia pontosan úgy szólt, ahogy hallani szeretem, orosz volt, Csajkovszkij volt, áradóan érzelmes volt és ugyanakkor mentes mindenféle fölösleges, giccsbe hajló érzelgősségtől, amit az elmúlt évszázad nagy előadói kötelezően ráaggattak.
Nem tudom, melyik zenemű ábrázolja szebben, hátborzongatóbban, tökéletesebben a halált.
Mahler a IX. szimfóniában?
Grieg a Peer Gyntben?
Vagy Csajkovszkij ebben a szimfóniájában?
Mindenesetre emelkedett pillanatnak lehettem tanúja.
Az utolsó hangokat a nyolc nagybőgő adta, gyengülő, elhaló szívdobbanásokat imitálva.
Négyen vonóval, négyen pizzicato.
Utána teljes csend.
Súlyos másodperceken keresztül kétezer ember ült a Bartók teremben, lélegzetvisszafojtva.
Csorogtak a könnyeim és nem érdekelt.
Attól kezdtem félni, hogy beletapsol valaki, ám nem ez történt.
Beleköhögtek, de igen randán.
Így ért véget a ritka befejezés.
Fischer Iván ezután megfordult és közölte: nem akarja ilyen szomorúan elengedni a közönségét, ezért kaptunk két ráadást, két Prokofjevet. A második a Három narancs szerelmese volt.

Másnap nem a megszokott helyemen, a jól kipróbált első emelet oldalerkély második sorban ültem, hanem ahova jegyet kaptam: földszint 16. sor.
Az első dolog ami feltűnt, hogy a polovec kórus megközelítőleg sem szólt olyan jól, mint előző nap egy másik helyről hallgatva.
A második, hogy Toradze valami rejtélyes okból eltűnt és egy fiatal orosz zongorista, Andrej Korobejnyikov ugrott be helyette, aki remekül megbirkózott a feladattal, de Toradze játékát meg sem közelítette.
A harmadik: a VI. szimfónia végén Fischer Iván azonnal leengedte a kezét, felcsattant a taps és elmaradt a katarzis, meg a ráadások is.

Kit tudja, miért?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.