Budapest, Terézváros, a 2015-ös tavaszi fesztivál első szombatja.
A város feltúrva, behal a közlekedés, nem érdemes békávézni sem, mert itt épp fonódik a villamos, ott a négyeshatos síneit szedték fel és a busz is a dugóban araszol, ennek ellenére turisták lepik el Budapestet, hisz itt a tavasz, jó hideg szél tépi a ruhánkat és szórja tele a szemünket az építkezések porával.
A Liszt Ferenc tér is nagyüzembe kapcsol, megtelnek az éttermek teraszai, megjelennek az import álrokkant egyenkéregetők, a Hooters sugárzó lányait egyre többen bámulják az utcáról, örömében is vijjog a troli a Király utcában, ha meg tud tenni egyben 100 métert - és aki be tud menni a Zeneakadémiára a Budapesti Fesztiválzenekar barokk koncertjére, az egyszerre tud hátat fordítani ennek a dilis felfordulásnak, meg a huszonegyedik századnak.

Händel, Bach, Corelli, Vivaldi és Telemann műveit adja elő a barokk kamarazenekar, ezúttal a fiatal brit Jonathan Cohen irányításával, aki nem pálcával integet, hanem a fejével és olykor a jobbjával a csembaló mögül. A néző a koncert harmadik percében elfelejt mindent, ami az elmúlt huszon-harminc évben történt és engedi, hogy a muzsika szárnyai visszarepítsék egy másik, bő háromszáz évvel ezelőtti világba.

Barokk.
Ünnepélyes, gazdagon díszített, monumentális, pompás, szabályozottan szélsőséges. Ráébred a létezés örömére, de még tartja magát az előző századok vasszigorához. Magával ragadó. Olykor kicsit szomorkás, de aztán felcsillan a megváltó remény és újból nekikezd fényeskedni valami, talán az örök világosság. (igen, mi már rég nem leszünk, de ezek a művek még mindig hirdetik a teremtő erő és zene nagyságát)

Nagyon tetszett Bach c-moll kettősversenye hegedűre és oboára, pontosan és szépen szóltak a korabeli hangszerek, hatalmas figura volt Alfredo Bernardini oboás és a koncertmester szerepét játszó Bojan Cicic sem volt rossz, de rám jobban hatott a második hegedű szólamvezetője, Lesták Bedő Eszter, akik olykor az elkalandozó vendégművész helyett tartotta egyben a kamarazenekart.

Férfialt.
Nem tudtam, hogy a kontratenort így is hívják.
Xavier Sabata katalán énekes adott elő két Vivaldi szólókantátát, csodálatos hangon, kosztümben - és valami igen fura koreográfiával. Bevallom, engem olykor zavart a komikus túlpózolás, ahogy kétségbeesett képpel, mint egy felül meggyötört, de alul még peckes kakas járt és kelt, a menetirány szerinti kezét a mellkasa előtt tartva, a másikat maga után úsztatva.

Szerencsém volt jelen lenni a szombat délelőtti főpróbán, ahol egy középkorú hölgy, Sigrid T'Hooft forgatókönyvvel a kezében instruálta a jobb sorsa érdemes atlétát, mikor mit kellene csinálnia. A hölgy a barokk gesztika prófétája, ebből él és ezért jött Budapestre!
Azt hiszem, pályát tévesztettem.
Lehetnék akár a paleolit táplálkozás, a viking evezőtárolás vagy a honfoglalás kori napozási szokások szakértője, hisz ezekről nagyjából ugyanannyi autentikus forrás áll a mai ember rendelkezésére, mint a barokk gesztikából. Persze nem kizárt, hogy Sigrid egy antikvárium  mélyén talált egy XVIII.századi DVD-t és abból tudja, milyen pofát kell vágni a színpadon. Mindenesetre a munkájának a végeredménye számomra olyan volt, mint egy hatodikos feminin fiú, aki látott két nőimitátort és otthon meg akarja mutatni, milyenek voltak. Engem zavart, enélkül jobb lett volna.

Nem tudom, mások hogy vélekedtek erről, de a közönség - velem együtt - nagyon szerette Xavier Sabatát, meg az egész barokk koncertet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.