Figaro házassága 2.0
Erkel Színház
2017 szeptember 30.

Miért is jut eszembe Baranyai Decsi János (1560-1601) az első magyar közmondásgyűjtő? Mert a Sallustius fordításainak előszavát ezzel kezdte: "Iol tvdom, hog lesnec, akik e mvnkamat meg utaliac auag meg czufollyak" - vagyis  lesznek, akik a fordítását megutálják, csúfolják, fikázzák.

Aki bármivel kiáll a nyilvánosság elé, annak ezt vállalnia kell. Nyilván a világot jelentő deszkákon dobogó művészek is bírják a kritikát és távol álljon tőlem, hogy összehasonlítsam a szerény beszámolóimat a magas művészettel, de én is a nyilvánosság elé tárom a gondolataimat és bátran tűröm, amit kapok értük.

Az OperaTV fészbúk csoportban már volt vita erről az előadásról, főleg olyanok vicsorogtak rá, aki bevallották, hogy nem nézték végig, hanem a szünetben, vagy még korábban otthagyták, velük maximálisan egyetértettek azok, akik be sem ültek a nézőtérre, csak sok rosszat olvastak róla,
Én voltam a kakukktojás, mert
1. láttam a Figaro 2.0 előadást, mégpedig elejétől végig és
2. tetszett

Nem kicsit, nagyon.

Tény hogy az előadás alaposan megosztotta a közönséget és sokan hazamentek, de életemben most először tapasztaltam olyat, hogy a színházteremben az átlag életkor néhány óra alatt a felére, vagy az alá csökken. Igen, az idősebbek egy része hazament, a fiatalok meg maradtak és élvezték.
Ott voltam, láttam!

Mindig félek az ifjúsági előadásoktól, ahol általában nehezen marad abba a taps, mert egy-egy csattanással válaszolgatnak egymásnak az unatkozó ifjak, aztán a sötétben beszélgetnek, eszegetnek, iszogatnak, újabban a telefon vagy más kütyü kékes fénye világítja meg az arcukat, ám itt ebből nem fordult elő semmi.
Meglepett, hogy a fiatal közönség mennyire képben van a napi politikai eseményeket illetően és harsány kacagással fogadják az aktuális áthallásokat és beszólásokat.
Abban meg nincs semmi különlegesség, hogy a kifejezetten az ő kedvükért készült és az ő ízlésük szerint  megkomponált gegeket mekkora ovációval fogadják.

A nyolcvanas évek elején jártam a Józsefvárosi Színházban és Ganz-Mávagos brigádok társaságában végignéztem egy teljesen érdektelen darabot, amiből annyira emlékszem, hogy Gobbi Hilda volt a főszereplője és amikor azt mondta, hogy szar, vagy azt mondta hogy kurva, akkor a cefreszagú szakik a térdüket csapkodták a röhögéstől. Ez tetszett nekik, meg a büfében a tömény, ami hamar el is fogyott. Akkor ott a szocialista kultúra terjesztődött éppen, alkalmazkodva a befogadó közeghez, bár fene tudja, egy ilyen színházlátogatás honnan hova emelte a munkásosztályt.

Hábetler András kezdeményezése ennél sokkal emelkedettebb és ügyesebb is.
Bizony ebben a Figaróban is elhangzanak vaskosabb kifejezések, pl.olyanok, hogy "ha most bejönne a Gróf, összeszarnám magam" - ám nem szabad ezen fennakadni, hanem túl kell lépni rajta. Úgy tapasztaltam, sokaknak ez nem sikerült. Ők azóta is egyetértenek egymással és épp olyan  lassan öregszenek, mint én, csak nem annyira szépen, mert morognak is hozzá, mint egy kopott, hiányos fogazatú házőrző - engem pedig leugatnak, hogy biztos a színház embere, vagy Hábetler haverja vagyok.
Jelentem, egyik sem, utóbbihoz még hozzáteszem, hogy sajnos. (pedig lennék ám szívesen!)

Tessék elképzelni egy olyan Figarót (Mozart VÍGopera) ahol némi rendezői bevezető után szétmegy a függöny, egy újgazdag enteriőrt látunk az ilyenkor szokásos kellékekkel, kondigép, úszómedence, választási plakát, L alakú kanapé, rajta Palerdi András ül ingben-gatyában és újságot olvas, a párja, Wierdl Eszter pedig joggingban épp a kötelező napi mozgást végzi.

Az operában megjelenik az összes emberi gyengeség, ahogy azt Mozart korában megírták és ahogy különösebb aktualizálás nélkül ma is létezik. Nem csak a színpadon, hanem a nézőtéren is, csakhogy a nézők és nemnézők többsége ezt bizony nem veszi észre!!!
Nem akarom leírni sem a sztorit (elolvasható itt) sem a Hábetler rendezés részleteit, csak - ahogy szoktam - a benyomásaim legfontosabbjait.

Meglepett a művészek fejére ragasztott mikroport.
A színpadra lépők nagy többsége rendelkezik akkora hanggal, hogy erre semmi szükség.
Meglepett az is, hogy szinte minden énekes  teljes szívből odatette magát, annak ellenére, hogy lazább előadáson lépett fel. Örültem, hogy komolyan veszik az ifjú közönséget.
annak csak örülni tudtam, hogy magyar nyelven ment az előadás, olaszul biztosan unta volna a fiatalság.

Káldi Kiss Andrást a napokban kétszer is hallgattuk Marulloként a Rigolettóban, az nem egy nagy szerep, ott meg sem említettem, itt viszont ő volt gróf, egyike a főszereplőknek és tetszett a játéka meg a hangja is.
Kun Ágnes Anna Cherubino szerepében kissé harmatosan indított, de végül nagyon jól belejött, méltó partnere lett a többieknek.
Rácz István Bartolónak is kiváló volt, ahogy eddig mindig, minden szerepében, remek basszushang, hozzá kiváló színészi képességek, amikor jó passzban van, feledhetetlen élményt nyújt a közönségének.
Szabóki Tünde volt a grófné, remekül bemutatta a befolyásos emberek nem túl tehetséges feleségeinek szokásos fogyatékait a kényszerevéstől kezdve a kisebb gurításokig, ám a legemlékezetesebb megnyilvánulása az volt, amikor egy hosszú ária harmadik percében rácsapott a kezében szorongatott egykilós, rózsaszín súlyzóra, mintha mikrofont kapcsolna be, a hangja a háromszorosára erősödött, a zenekari árokban megszólalt egy basszusgitár és egy igazi dobszerkó, az ária pedig rockosan folytatódott, beleértve az énekhangot és az mozgást is. No ez felrobbantotta a nézőteret, szabályos ováció fogadta az áriát.
Zavaros Esztert eddig csak kisebb szerepekben láthattam, most Barbarinaként is a szereposztás végén volt, de nem tudtam nem észrevenni a szépsége mellett azt is, hogy kiváló komika. Nagyon szeretném őt komolyabb szerepekben is látni, hogy ne csak a szép arca és a formás virgácsai miatt emlékezzek rá.

Hábetler András igyekezett interaktívvá tenni az előadást, konferált, kérdezett, szórakoztatott, amikor a lakodalomra került a sor, az önként vállalkozókat felhívta a színpadra, akik táncolhattak a művészekkel, ez is jó ötlet volt. Meg a többi is, azzal együtt, hogy a szereplők transznemű jelmezekbe öltöztetése már az ökörködés határát súrolta, bár ide is jutott egy nagyon életszagú poén: az egyik férfi szereplő lerúgta a magassarkúját és mint egy igazi nő felsóhajtott: "megöl ez a kurva cipő". (akiket ez a trágárság zavart volna, már rég otthon dohogtak)

Dénes István karmester végig jól kézben tartott mindent, a csökkentett létszámú, olykor modernebb hangszerekkel kiegészített zenekar jól szólt, a karmester rugalmasságára pedig többször is szükség volt, ugyanis valamit kellett kezdenie a partitúrában nem jelzett nyíltszíni tapsokkal, amikből volt nem is egy. Amikor Marcellina ráismer a rég elveszettnek hitt fiára és felkiált, hogy Jenőke! - akkor percekre leállt az előadás, a közönség ugyanis fetrengett a röhögéstől és boldogan tapsolt, igazi kihívás volt a rózsafa pálcával a kézben innen folytatni.

Ha csak minden huszadik ifjú nézőt sikerül visszacsalni más előadásokra, már akkor feltétlenül megérte és akkor nem említettem a magamfajta vén kripliket, akik ugyancsak jól szórakoztak. Mozart sem forgott a sírjában, sőt, szerintem ő is élvezte.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.