Gioachino Rossini A sevillai borbély
Szegedi Nemzeti Színház
2017 november 23.

Ha választhatnék, melyik zeneszerzővel vacsorázzak együtt, egészen biztosan Rossini lenne az. A Tolvaj szarkát már gyerekkoromban is szerettem, az meg csak rátett egy lapáttal, amikor ez volt a kísérőzenéje a Medve és a baba című filmnek, de szívesen emlékezem az Alexandrov együttes egyik élő koncertjére is, amikor a szovjet katonatisztek gigantikus tányérsapkába csomagolt hősi műmosollyal a fejükön énekelték, hogy Figaro itt, Figaro ott...Szóval Rossini érdekes figura lehetett a könnyed, vidám, ám mégis tartalmas vígoperáival, a méltóságteljes egyházi zenéivel és a hatalmas zabáival. Amikor sátoros ünnepeken a róla elnevezett bélszínételt készítem, mindig eszembe jut, vajon ő mit szólna hozzá, ha megkóstolná?

Híre jött, hogy a tavalyi Simándy énekverseny két győztese, Kovács Éva és Hanczár György ismét együtt áll a Szegedi Nemzeti Színház színpadára, szerencsére főszerepben, ami azért nagy dolog, mert egy egyik győztes az idei  Primavera Fesztiválon a kórusban (!) énekelt, ami számomra olyan, mint a tabletet vágódeszkának használni.

Ködös-borongós novemberi délutánon irány Szeged.
Rémület az előcsarnokban  tornacipős, bazmegelő fiatalok serege.
Huhh, velük nézzük az előadást?
Igen, sajnos igen. :-(
Azok az idők már szerencsére rég elmúltak, amikor az Operában vagy az Erkelben a kötelező ifjúsági előadásokat szívből gyűlölő diákok ordenáré viselkedéssel bosszulták meg, hogy oda kellett menniük. Az elmúlt hónapokban több előadást néztem végig középiskolásokkal és általában rendesen viselkedtek, amelyik unta, az a telefonját nyomkodta, vagy aludt, de balhét nem csinált. Külön üdítő volt a Xántus János Gimnázium elegáns formaruhájába öltözött tanulóival operát nézni, mert őket nyilván nem csak arra készítették föl, hogy hogyan viselkedünk a színházban, hanem arra is, hogy mit fogunk látni-hallani. Nemegyszer találkoztam velük és igen felemelő  élmény volt elcsípni egy-egy mondatot a beszélgetéseikből a szünetekben, vagy az előadás után.

Nem így Szegeden, ahol az ifjúság előadás közben hangosan beszélgetett a tanáraik, az iskolájuk és a város szégyenére. A közöttük ülő csúnya, 140 kilós bácsi a második felvonás közepéig rendet tartott de aztán megunta és felvonult a harmadik emeletre, ahol csend és nyugalom honolt.
(Szegedi pedagógus uraim és hölgyeim, szíveskedjenek szégyellni magukat!)

Annyi előnyöm azért származott ebből a helyváltoztatásból, hogy megállapíthattam: ez az opera épp oly szépen hallatszott az első sorból, mint a harmadik emeleten, szemben a korábbi Don Pasqualéval, ahol zenét odafönn alig lehetett hallani, a földszinten viszont bántóan hangosan szólt, olykor elnyomva az énekeseket.

Eltekintve a csürhére hajazó nézőtársak okozta kellemetlenségektől: remek előadásban volt részünk.
Hallottuk hírét a nyári szentendrei bemutatónak és láttunk abból részleteket is: itt sokkal összeszedettebb volt minden, ráadásul - talán a közben kitört kultúrbotránynak köszönhetően - kimaradt egy jelenet, amiben elfenekelnek egy tolvaj kiskölköt. No igen, Kero rendező úr alkotása, még jó hogy nem vették le a műsorról...

Bejön a karmester - és elmarad az ilyenkor szokásos taps.
Kínos. Még sosem tapasztaltam ilyet.
Megszólal a nyitány és felvonul az összes szereplő, jönnek mindenhonnan, hatalmas a kavarodás, kicsit idétlen is. Jesszum, túlrendezték a vidámkodást,  átmegyünk Tom és Jerrybe?
Szerencsére nem.
Ahogy az énekesek kinyitják a szájukat, elmúlik minden.
Két szereplőről tudtunk, a többi rejtély hogy a dupla, olykor tripla szereposztásból ki jut nekünk ma estére?
A karmestert leszámítva (Pál Tamásnak sokkal jobban tudtunk volna örülni) minden jelmezbe az általunk ismert/kedvelt/szeretett művész bújt. Cseh Antal, akit az Operabeavatókon  ismertünk meg, Altorjay Tamás, akit azóta rajongunk, mióta törött bordával énekelte Ferrandót, és Frankó Tünde, aki feledhetetlen Pamina, Cso-cso-szan és Mimi alakításaival szerepel az operalátogatói előéletünkben.
Őket ismertük.
Figarót, Kendi Lajost eddig nem, de a belépőjének a harmadik sorától tudtuk: egy újabb név, amit megtanulunk.

A színpadot főleg vasrácsokból álló építmény teszi négyszintessé, de a rendezés belakja az egész nézőteret, a szereplők jönnek-mennek minden irányba, lépcsőn fel és lépcsőn le, közben persze hibátlanul énekelnek, de olykor megborotválják némelyik nézőt, vagy a rágalomária közben szórólapot osztanak, miszerint Figaro lop csal és hazudik és persze plakátokat is kiraknak, ami nagyon nagyon emlékeztet valamire, amit itt és most nem említek meg, nehogy jóbarátoktól megint letolást kapjak a kéretlen politizálásért. Azt sem említem épp ezért, hogy az egyik szereplő a finesz helyett a középső hangot dére cserélve egy jól ismert közéleti tényező elnevezését csempészi a librettóba.
Lehet hogy ezek miatt jár rá a rúd a fenekelés élharcosára?
No mindegy, tényleg nem akarom kihúzni a gyufát, ez zenei blog és szigorúan operáról írok!

Énekben kifogásolni való nem akadt, remélem a hangszórókból jövő csembalózene nem konzerv volt, hanem valahol a kulisszák mögött valóban szólt egy ilyen hangszer, mert a playbacket nem szeretem,

Altorjay Tamás gyönyörűen énekelt, ezúttal felszabadultan mókázott is (nem olyan visszafogottan mint legutóbb a Don Pasqualéban) nagyon kitett magáért Hanczár György is, nem zavartatva magát attól, hogy az áriák végén a hosszú kitartásokat nem értékelik a középiskolások (értő közönség szétszedte volna a házat).

A modernkedni akaró szöveg nem mindig tetszett. Ahogy Figarót át tudták írni a fiatalok nyelvére, A sevillai borbély szövege csak goromba, helyenként indokolatlanul trágár volt és ahogy elnéztem, a célba vett fiatalokat nem találta meg, mert a vaskosabb beszólásokat ugyanúgy unták, mint a többit.

Az opera vége felé beugrott egy 2-3 évvel ezelőtti Operabeavató, Kolonits Klárával, Cseh Antallal és Horváth Istvánnal, ami harsány röhögésbe fulladt és ahol megtudhattuk, hogy a két úr Miskolcon miért nem állhat egyszerre színpadra. Ezért. (9:38-tól) Vagy amit én csináltam csak erről a 2 percről.

Sok magyar szoprán énekesnőt szeretek, közöttük azonban csupán egy van, akinek a hangja nem csak a teret tölti be, hanem azok után, hogy elfelejteti a környezetemet, engem, a hallgatót is kiiktat,kikapcsol, megszüntet. Ő Kolonits Klára. Azért említem ismét, mert ma este Rosinának, azaz Kovács Évának is voltak ilyen pillanatai. A törékeny alkatú szopránból akkora hang jön, mint Gyurkovics Máriából és Montserrat Caballéból együttvéve, a nehéz, átlagon felüli felkészültséget igénylő áriákat helyenként még meg is variálta, feldíszítette és könnyedén megugrotta a saját maga által magasított akadályokat.
Egy valami hiányzott a végén: az ováció.
Gyöngy volt a színpadon, a nézőtér nagyobb része pedig röfögött.

Szívesen megnézném ugyanezt ugyanígy, de méltó közönség előtt.
Mondjuk a Primavera Fesztivál 2018 alkalmával?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.