A Budapesti Filharmóniai Társaság zenekarát egy japán karmesterhölgy, Tomomi Nishimoto dirigálta.
Csajkovszkijtól a Rómeó és Júlia- nyitányfantázia és az Olasz capriccio, Dvořáktól pedig a IX. szimfónia volt műsoron, meg a meglepetések sora.
A kellemetleneké.
A vendégművész pedigréjéből kiderül, hogy Oroszországban dolgozott és tanult, az előadásmódjából ugyanakkor hiányzott az orosz lélek, hiányzott Csajkovszkij, a romantika, az érzés, a fantázia.

Egy valami volt benne: a hallatlan precizitás, ezzel azonban szerintem romantikus zeneművet nem lehet hitelesen interpretálni.
A Rómeó és Júlia olyan volt mint egy zsák fűrészpor, száraz és unalmas, az Olasz Capriccio pedig nagyjából olyan, mintha én mutatnám be kisebb publikum előtt, hogyan figurázta ki egy dán parodista a japán szamurájtanulók harci dalát.

Dvořák Új Világ szimfóniája szerintem egy nagyon hálás darab, boldog lehet az a karmester, aki előadhatja egy jó zenekarral. Nos a japán hölgy egyáltalán nem volt boldog, de a közönség sem, merthogy jó zenekar sem jutott aznap estére.
Nemrég Vásáry Tamás születésnapi koncertje kapcsán rosszmájúskodtam, hogy a Nemzeti Filharmonikusok rossz napját fogtam ki, nos kezdem azt hinni, hogy a filharmonikusaink átmenetileg felvehetnék a diszharmonikus nevet, úgy közelebb állnának a valósághoz.
A fúvósok nagyon sokat hibáztak, bosszantóan gyakran fújkáltak mellé, a sok fals hang pedig engem kizökkent a zenemű befogadásából és technikai dolgokra kezdek figyelni - pedig nem ezért járok hangversenyre.
Épp leosztályoztam magamban a fúvósokat, amikor egy olyan rész következett, amikor csak a karmester körüli vonósok - feltételezhetően a legjobbak - húzták, nos, ők is ölég gyatrán!
Gyors pillantás a közönségre: sokan nézelődtek, forgolódtak, unatkoztak, sőt, a négytételes szimfónia második tétele után itt-ott tapsolni kezdtek, talán azért, hogy ébresztő!
A harmadik és a negyedik tétel között már nem volt egy pici szünet sem és ez talán a karmesterre is visszahatott: a remekmű igen lendületesen fejeződött be.
A mérsékelten udvarias taps ellenére volt egy ráadás is, Brahms első magyar tánca.
Ez sokkal jobban hangzott, bár annyira volt magyaros, mint az a gulyás, amit Londonban főztem ott kapható alapanyagokból, édes hagymából, vízízű paprikából, India ízeit idéző (nem római) köménnyel.
A japán hölgyre a jövőben nemigen leszek kíváncsi, nem is értem, miért kellett őt idehívni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.