Pszichológiai kísérletnek sem utolsó: hogy hat az emberi szervezetre 12 órányi nonstop koncerttermi élmény. Este hat óra óra körül a tűrőképességemben, itthon, éjféltájban pedig a saját épelméjűségemben kezdtem kételkedni, utóbbit azért, mert a hazautat dermedt csendben tettük meg, még a rádióhíreket sem akartuk hallani, a családi fészekbe belépve viszont rázendítettem, hogy "bum, bum, bum, bum, bum, kana halo naj, kuc, kuc, eh ja, kalasnyikov, kalasnyikov!" - ugyanis egy hete ugyanott Goran Bregoviccal (vigyázat, a link azonnal muzsikálni kezd!) volt fontos találkoznivalónk és a maraton után kifacsart aggyal meg már úgyis mindegy.

A kemény tél végét jelző verőfény kísérte utunkat, ahogy a MÜPA felé haladtunk. Hozni kellett volna a gépet és menet közben tudósítani, de talán jobb hogy otthon maradt: abban a rohanásban bekapcsolni sincs idő és csak cipeljem volna, hiába. Majd jegyzetelünk.
De nem jegyzeteltünk.

10:30, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (a továbbiakban nagyterem)
Hegedűverseny.
Részemről előítéletekkel.
Még mindig nem tudom elfelejteni, ahogy ugyanezt Janine Janssen 2008 októberében a Fesztiválzenekarral a Zeneakadémián játszotta. Olyan úgysem lesz, de közel olyan sem.
Aztán Keller András.
Mindig büszke vagyok, amikor a Keller-vonósnégyest látom a Mezzo tv-n, ez elismerés nem csak neki, hanem Magyarországnak, a hazai zenei életnek is, Keller Andrást kiváló hegedűsnek, de szerényebb képességű karmesternek tartom, feszengtem már néhány koncertjén.
Általában nem szeretem, amikor tehetséges szólisták megragadják a karmesteri pálcát, mert a hangszerrel bizonyított kompetencia egyáltalán nem biztos, hogy a zenekar vezetésére is érvényes.
Sőt.
Láttam-hallottam vezényelni többek között Kocsis Zoltánt, Domingót, Berkes Kálmánt, Gerard Korstent és mindről ugyanazt gondolom: inkább maradtak volna abban a körben, amiben megszerezték a tekintélyt.
A Hegedűversenyre, a maraton nyitányára visszatérve: tavaly Dvorák talán legnépszerűbb művének rém gyenge előadásával indult a nap, ilyesmire számítottam ezúttal is, de szerencsére csalódtam.
Kellemesen.
A nap egyik meglepetése volt Kelemen Barnabás, aki virtuóz hegedűjátékkal kápráztatta el a közönséget és szinte egymaga elvitte az egész zenekart. Keller Andrást kiváló embernek tartom, kellő művészi alázattal engedte át az irányítás az ifjú titánnak, vette a jelzéseit és továbbította a Concerto Budapest - leánykori nevén MATÁV, majd Telecom zenekarnak. Kelemen pedig hallatlan magabiztossággal és mesteri pontossággal vette a versenymű legnehezebb akadályait is, ahogy némelyik műkorcsolyázón látszik, hogy nagy ugrásra készül és a feszült összpontosításban mutatkozik némi drukk is, az ifjú hegedűművész szinte alig várt egy-egy ujjtörő futamot, hogy mindenkinek megmutassa: megy ez neki, mégpedig tökéletesen.
Az első tétel után felharsanó taps jelezte, hogy sikerült elbűvölnie a közönséget és hogy a maratonok természetéből következően szép számmal vannak jelen olyanok is, akik egyébként nem nagyon járnak koncertre.
A hegedűverseny után úgy álltunk fel, hogy akár haza is mehetnénk, annyit kaptunk, de még előttünk volt a nap és Fenyő László.

11:30, Fesztiválszínház
Az első kamarakoncert a Beethoven belterjességet hivatott enyhíteni, hiszen Händel és Mozart témáira írt variációkat adott elő a Kovalszki Márta által kísért Fenyő László, kiváló gordonkaművész, akit élőben először két éve, a Csajkovszkij maratonon hallottam és biztos voltam benne, hogy még fogok neki örülni. Tavaly Dvorák gordonkaversenyét adta elő jobban mint Rosztropovics a jutyúbon és majdnem úgy, mint néhány héttel korábban Perényi Miklós a Zeneakadémián. Bár a nagyzenekari remekelés után a zongora-gordonka duó kissé vérszegénynak hatott, Fenyő most is csodásat alkotott. A rövid óra vége felé aggódni kezdtünk érte, egyre furcsábban kapkodta a levegőt és szakadt róla a víz, ami a szó szoros értelmében végigcsorgott a hangszerén, remélem azóta jól van!

12:30 nagyterem
Eroica Szimfónia, Héja Domokos és az Óbudai Danubia Zenekar.
Tavaly is ők voltak a leggyengébb láncszem, idén is sikerült nekik, bár tavaly a zenekar is rosszul szólt, idén csak a karmester volt harmatgyenge.
Beethoven komoly dolog és a III. szimfónia méginkább az.
Mit csinált Héja Domokos?
Nem tudom.
Koncepciótlanul, erőtlenül vagy inkább súlytalanul, lelketlenül eldarálták a hősi zeneművet, untuk már 10 perc után, de lehet hogy előbb.
Én azt hiszem, ezt a zenekart, de különösen a karmestert ezentúl kerülni fogom. Szép dolog amikor valaki fiatalon versenyeket nyer, jó családból származik és jóképű is, de ez egy idő után kevés.
Szerintem.

13.30 fesztiválszínház
Meakulpázással indul: ahol hatszáz művész lép fel, ott bármi előfordulhat, sajnos Lendvay József hegedűművész lekéste a gépet, helyette - a gyűrött civilben, sportcipőben beugró - Baráti Kristóf játszotta kiválóan a Tavaszi szonátát Würtz Klára kíséretével, majd a Kakadu-változatokat Kádár István hegedűn, Mahdi Kousay gordonkán és Nagy Péter zongorán. Profi előadás volt mindkettő, az elsőt az tette érdekesebbé, hogy a zongoristának lapozó bácsi mikor alszik el (egyszer sikerült neki), a másodikat pedig a gordonkás sistergése, ő ugyanis mindig szelelt, amikor épp játszott és ez érdekesnek érdekes, de nem biztos hogy jó.

A maratonok történetében először szünet következett, mégpedig majdnem félórányi, ami azért jó, mert néhány perverz alak elmegy az összes koncertre, amelyek között 5-10 perc van az egyik teremből a másikba átrohanásra és a biológiai szükségletekre. Végülis ezért maraton, nem?

15.00 nagyterem
Egmont - kísérőzene Goethe szomorújátékához
A Filharmóniai Társaság Zenekarát Kovács János vezényelte.
A mi kedvenc Kovács Jánosunk, a hazai karmesterek krémjének, mondjuk a legjobb háromnak egyike, akit élmény nézni, vezényeljen az opera zenekari árkában, vagy a pódiumon, akinél nincs kecmec, nincs cicó, határozott mozdulatokkal tartja kézben még az ütősök légzését is.
Belibeg Kulka János, ezúttal ő a narrátor - és elámulok, hogy az általam ismert szerepeiben milyen meggyőzően alakította a macsó férfiakat. Bocs, ez egy kicsit ízetlennek is tűnhet, de valóban az őszinte elismerés mondatta velem, álliberálisok, kéretik nem reklamálni!
A nyitányt a piros sáljában olyan arckifejezéssel ülte végig, mintha ő lenne a Szovjetunió Hőse. Amikor Klárika halála került szóba, akkor elszomorodott, megtörten kezdett kuporogni a székén. (pókerrajongók, még nem AZ a Klárika!) Néha Kovácsnak kétszer is rá kellett néznie, hogy mi lesz már, narrátorúr?
Az előadás gyönyörű volt, Wierdl Eszter szopránja csengően szép és tiszta, a narrátor hangosítása pedig problémás, visszhangos, de Kulka szépen beszél, ha odafigyeltünk, akkor értettük.
Ezt a kísérőzenét ritkán játsszák, megértjük.
Csodás volt, de nemigen venném meg CD-n.

16.00 Fesztiválszínház
Pivon Gabriella és Jóföldi Anett fuvoladuója üde színfolt a fekete és levegőtlen kisteremben, a G-dúr Allegro és Menüett kicsi jókedvet hozott nekünk, amire szükség volt az Esz-dúr kvintetthez. Az előadással nemigen volt baj, talán mi kezdtünk egy kicsit fásulni - és nagyon nem szerettük Jandó Jenőt, aki végigdudorászta a zongorázást. A mögöttem ülő idős hölgyet megkérhettem, hogy ne morzsolgassa a műsorfüzet lapjait, mert zavaró, a művészúrnak csak innen tudom üzenni: Glenn Gouldnak jól állt, ahogy szelíden maga elé énekelte a dallamot, Jenő bátyámnak nagyon nem áll jól a duruzsolás.

17.00 nagyterem
Máv Szimfonikusok.
Takács-Nagy Gábor vezetésével, aki eddig hol volt?
Tudom hogy az én hibám, de most volt hozzá először szerencsém.
Igazi szerencse volt.
Az István király nyitányt olyan kirobbanó dinamizmussal adatta elő, ami a legmerészebb olasz maestrók sajátja. Jó lett volna a G-dúr zongoraverseny is, de a görög vendégművész - Dimitris Sgouros - nagyon furcsán muzsikált. Az első öt percben elkövetett három durva hibát, később az eredeti szólamot helyenként leegyszerűsítette, több egyszerű futam közben megbotlott, inkább aggódtunk érte, semmint élveztük a játékát.

18.00 Fesztivál Színház
Razumovszkij vonósnégyes az Eckhardt-vonósnégyes előadásában.
Itt határoztam el, hogy a következő maratont nem csinálom végig.
Fárasztó.
Különösen amikor a kamaraszínházban gyengébb produkciók is bekerülnek a sorba.
Az Eckhardt-vonósnégyes kiváló zenészekből áll, hiszen a Fesztiválzenekar tagjai és ott akárki nem játszhat. Bodolai Cecília brácsaművészt személyes érintettség okán is szeretem, hiszen a bátyja kiváló barátom volt, ráadásul amikor mi kölökként a téren kutyálkodtunk, akkor Cili a hangszerrel a kezében zeneórára ment.
A vonósnégyes mai teljesítménye egy kicsit elmaradt a reményeinktől, elsősorban a névadó indiszponáltsága miatt.
Ő produkálta a legtöbb fals hangot. Kár.

19.00 nagyterem
C-dúr mise
A pécsi Pannon Filharmonikusokat és a Budapesti Akadémiai Kórustársaságot Peskó Zoltán vezényelte, szólót énekelt Váradi Zita és Megyesi Schwartz Lucia, ők csodálatosak voltak, Alessandro Codelupi tenort és Szvétek László basszust nem hallottuk. Az olaszt azért, mert nem nagyon volt hangja, a basszust meg azért, mert ő nem volt jelen. Csak a műsorfüzetben szerepelt a neve, de szerintem nem ő énekelt.
Talán valaki majd beírja, ki ugrott be helyette, én a hangjáról nem ismertem meg, annyira meg nem látok jól.

20.00 kisterem
Várjon Dénes.
Komoly dilemma előzte meg az utolsó kamarakoncertet, menjünk, vagy maradjunk? Végül a sógor úgy döntött, ő pihen. Mi a többiek bementünk, ne várjon hiába a művész.
Nem bántuk meg, a legjobb kamarakoncert volt.
Az az eset, amikor a művész egyesül a hangszerrel, a hallgató pedig elfelejt mindent és megszűnik a külvilág, csak a muzsika marad. Nincs fáradtság, nincsenek kókadt virágkompozíciók, nincsenek zacskóval zörgő, púderszagú öregasszonyok, nincs porckorongsérv és dagadó láb, csak a Beethoven-szonáták és egy zongorember van. Esetleg kettő, mert a másik befogadja, de már ez sem biztos.
Belül szól.
Talán hallanák mások is, de mások nincsenek ott.
Akkor mégis ki tört ki tapsviharban?

21:00 nagyterem
Fesztiválzenekar, Fischer Iván,
VII. szimfónia
Minden eddiginél érdekesebb, újszerűbb, lendületesebb, nagyszerűbb, magával ragadó előadás. Egy kicsit elfelejtem Karajant és Klemperert, Abbado és Kobajashi is csak az Eroica kapcsán merült fel néhány órája - és megint ugyanaz az ember jut eszembe, aki Fischer Ivánt látva-hallva már nem először: Arturo Toscanini.
Aki képes volt a legrövidebb idő előtt bármit előadatni anélkül, hogy hadarásnak vagy darálásnak tűnne.
Az egésznapos sorozat ritkán hallható ovációval ért véget.
Tavaly ilyenkor Fischer Iván valami álmos toronyzenével altatta el a feltüzelt közönséget, az idei maraton Beethoven egyik legvidámabb zenéjével, a IV. szimfónia zárótételével ért véget.
Azzal, amit két hete ugyanitt, ugyanettől a zenekartól teljes egészében hallottunk és amihez nemsokára Athénban is szerencsénk lesz.
Mert megyünk velük.
Fesztiválzenekarfüggők lettünk ugyanis.

Nehéz idők jönnek, vagy már vannak is, de a zene megvéd minket.

Kezdenek lecsengeni az egész napos koncert részletei, másfél héttel utána még a Bartókot is bekapcsoltam egy órára.

Bevillannak még részletek, pillanatok, élménytöredékek, fel-felcsendül egy-egy dallam, de a monstre rendezvény egyre inkább a múlt egy lassan, de biztosan zsugorodó részletévé válik.

Tegnap este meghallom Dr. House hangját - a család egy része rendszeresen nézi a tévésorozatot - és elmosolyodom: eszembe jut, ahogy Kulka János piros sállal a nyakán és fura vigyorral a fején végigfeszíti az Egmont szomorújáték egy részét.

Egmont.
Igen, a nyitány.

Az első darab, ami vezényeltem.
Ötévesen, kötőtűvel a kezemben, a Supraphon lemezjátszó mellett.
A tízévesen írt zeneművem elejét Jenő tisztelendő úr, a Szent Tádé Kápolna papja és kántora a kottámból becsületesen szolmizálva elénekelte és huncutul kacsintott, amikor felismerte az áthallásokat. Medwe első zongoraversenyéből (Op.1 Nr.1) is az Egmont részletei köszöntek vissza, pedig Csajkovszkijt akkor is jobban szerettem, mint Beethovent.

A kilencvenes évek elején megutáltam ezt a zenét.
Nem kicsit, nagyon.

A lyukas zászló és az Egmont nyitány sokáig nem egy kis nép szabadság iránti vágyát, hanem az addig csendben lapító, vagy külföldön bujkáló vénemberek közönséges kofalármás követelőzését, civakodását, sajtópereit, vádaskodásait, Fónay Jenő agresszív bajtársainak fenyegetőzését, a rendőrt elsodró Pongrácz Gergelyt, a nyilvános gyalázkodásairól elhíresült Wittner Máriát és a történelmi hősökhöz méltatlan összes többi negatívumot idézte.
Nem akartam többet ötvenhatot és nem akartam az Egmont nyitányt.

Kevéssel a februári koncert előtt megtudtam, hogy a szüleimnek ugyanez a zene a megismerkedésük pillanatait és az első közös zenei élményt jelenti.

Amikor a MÜPÁ-ban felcsendültek a nyitány első taktusai, véletlenül megláttam, hogy apám megfogja anyám kezét. Ott ültek mellettem.

Máshogy, másképp szólt az a szívettépő zene akkor és onnantól.
A szomorújáték részleteit megismerve ráadásul megértettem azt is, hogy miért pont ez a nyitány kísérte a nehéz napokat a rádióban. A Brüsszel főterén 1568 júniusában a II. Fülöp spanyol király utasítására kivégzett Lamoraal van Egmont németalföldi szabadságharcos reménytelen küzdelme és a nagy Szovjetunióval szemben magára maradt kis Magyarország akkori helyzete nagyon hasonlított.

De félre eltaposott forradalmak, félre kivégzett és életben hagyott, ezután önmagukat lejárató forradalmárok, félre történelem!

Az Egmont nyitányt újból szeretem.
Most többet jelent, mint bármikor.
AZT a kézfogást.
Meg még annál is sokkal többet!

Két résztvevő beszélget az öt napja volt sorozatról.
Egyik sem tudja fejből elmondani a koncerteket.
Arra próbálnak visszaemlékezni, hogy melyik volt az a zongorista, amelyik nem is kicsit átrendezte Beethovent és modern, helyenként dzsesszes sorokat csempészett a játékába.
Egyiknek sem megy.
Szerencsére a művész formában volt!
És nagyon jó most beszélgetni róla.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.