2017 január 26
Erkel Színház

- Olvastam, amit a gyagyás rendezésről írtál. Ha ennyire irritál, hogyhogy megint itt? - kérdi az előcsarnokban operabarátunk (pontosabban operabarát ismerősünk)
- Nem a rendezés miatt jöttünk, hanem mert imádjuk Fokanovot, Gál Erikát és Sümegi Esztert, de a zene sem utolsó. Viszont te is morogtál a bemutató után, akkor hogyhogy mégis itt találkozunk?
- Én csak a szereplőkre és a zenére figyelek, a körülményeket régen megtanultam kirekeszteni.

Aha, a körülmények. Soha ennyire nem éltük át az Erkel népszínház jellegét. Az elektronikus jegyrendszer teljes teltházat mutatott és csak a leghátsó - vagy inkább legfelső - sorba kaptunk jegyet, de ott akkora vircsaft volt, ami a Limoges-i piacot is lepipálta. Már elkezdődött az előadás, de még mindig tódultak befelé a későnjövők és nem zavarta őket, hogy ott sötét van és csend, továbbá többen azért mentek oda, hogy a kivilágított színpadra figyeljenek: ők vidám karattyoltak, járkáltak, mobiloztak, eszegettek, rötyögtek tovább. Két ifjú hölgy is leült a fal tövében a földre és nyomkodta a mobilját. Más nézők veszekedni kezdtek ezekkel, de ezek külföldiek voltak és nem is sejtették, mit akarnak tőlük a mérges hazaiak.
Úgy döntöttünk, 500 forintos jeggyel nem bosszantjuk föl magunkat, befogadjuk, ami eljut hozzánk.

Kiss B. Attila betegsége miatt a bolgár Kamen Chanev ugrott be Radamest énekelni, a híres románcot szépen adta elő és már szinte alig zavart minket, hogy a zajos külföldi hölgyek jókat derültek a királyi trónra áhító ifjú vezér tépelődésén.
Később kerestünk magunknak békésebb helyet, ahonnan jobban élveztük Verdit és az előadókat. Gál Erika és Sümegi Eszter csodálatosan énekelt és nagyon örültünk Fokanov Anatolijnak, aki mesterien építette fel a színpadi jelenlétét a hadifogolyként való belépéstől addig, amíg végül kijelentette: ő Etiópia királya! Akkor és ott valóban egy király állt, az összes méltóságával.
Legutóbb Palerdi András volt a főpap, most Gábor Géza, szerettük!
Lenyűgöző volt Gál Erika játéka is: egyszer a fáraó büszke leánya állt a színpadon, máskor egy szenvedő szerelmes, később a tévedését belátó, önmarcangoló nő.

A Mohácsi-féle rendezésből harmadszorra már csak az bosszantott, hogy ráhúzzák a függönyt Gál Erikára, miközben az operairodalom legszebb fináléjának az utolsó hangjai énekli, azt hogy pácse (béke), ám hiába függöny, hiába felcsattanó taps, végig hallottuk!

 verdi-aida-btf-original-60555.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://zene.blog.hu/api/trackback/id/tr4812162713

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása