Daniel Harding brit karmester 1975-ben született, de máris sztárnak számít, hiszen Sir Simon Rattle és Claudio Abbado asszisztense volt és talán ezért vezényelt már mindenütt, ami a világ zenei életében jelentős.
A Londoni Szimfonikusokkal járt tegnap a Művészetek Palotájában és ahogy a keze alatt megszólalt Schubert befejezetlen szimfóniája, mindjárt az jutott eszembe, hogy a MÜPA ajánlója szerint Harding állítólag soha nem tanulta a karmesterséget.
Remekül bemutatta ugyanis, hogyan lehet egy romantikus remekművet kiherélni és fáradt enerváltsággal előadatni.

Nem tudok elszakadni a korábbi Schubert élményeimtől, a 2011-es maratonon Takács-Nagy Gábor irányításával a MÁV Szimfonikusok adták elő a VIII. szimfóniát, CD-n pedig természetesen Fischer Ivánnal és a Fesztiválzenekarral hallgatom a leggyakrabban, de szívesen előveszek régebbi felvételeket, Karajannal, Carlos Kleiberrel.
Harding irányításával Schubert VIII. szimfóniája bántóan lassú, helyenként darabos és vontatott, máshol meg fölöslegesen finomkodó volt. Az első tétel alatt egy XVIII. századi grófi teadélután jutott eszembe, csipkével, fodrokkal, selyemcipellőkkel, rizsporos parókák alatt viszketést gerjesztő parazitákkal, nehéz pacsulival elfedni próbált szagokkal. A második tétel elején pedig egy rozzant, öreg mosómedve, amelyik elindul a víz felé, de maga se tudja, hogy van értelme odaérni, vagy inkább dobja fel a pacskert azonnal.
Semmi feszültség, semmi izgalom, semmi érzelem, csak komótos bandukolás a partitúra utolsó lapja felé.
Egyszóval az ifjú karmester úr úgy játszatta el Schubertet az egyébként kiváló zenekarral, hogy a muzsika minden volt, csak romantikus nem.
Jó kis folytatásnak nézünk elébe - mondtam a partnereimnek a szünetben, ám szerencsére Hardingot mintha kicserélték volna.
Mahler I. szimfóniája következett.
Tele szenvedéllyel, geggel, játékkal, a nyolc kürtös egyszerre emelte fel a hangszerét és játszotta a szólamát, a vége felé a fúvósok egy része is fel-felpattant, mint valami vidám esztrádzenekarban.
A közönség is jól reagált, az első részt követő udvarias tapssal szemben itt a záróhangok után ováció kezdődött.
Elgar egy finomabb műve, a Nimrod az Enigma variációkból volt a ráadás, ami lecsitította a kedélyeket és békében indulhattunk haza.

Még egy szó a közönségről és a zenekarról.
Mindig ég kicsit az arcom, amikor külföldi előadók vendégeskednek nálunk és felcsattan a taps a tételek között. Most is volt rá alkalmam.
Ami pedig a zenekart illeti: tudnak.
Nem kicsit, nagyon!
Egyedül a hárfás zavart.
Szépen játszott, de én talán túl konzervatív vagyok és ahogy nem kedvelem a nőnemű nagybőgősöket, karmestereket, tubásokat (szakácsokat, buszvezetőket, pilótákat), ugyanígy fura látványnak tartom a hárfa mögött a szemüveges, messziről marconának látszó hímet.
Kicsit olyan érzésem támadt tőle, mint az Eurovíziós fesztivál idei győztesétől.
Bocs.

 

(valamikor rajongtam Andreas Vollenweider zenéjéért, de őt munka közben még sosem láttam és mióta van internet és youtube, most yout először eszembe!)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.