Erkel Ferenc Bánk bán
Erkel Színház, 2017 szeptember 14.

Nem szeretnék ismétlésekbe bocsátkozni, bő két éve a Bánk bánról írtakban megemlékeztem a nemzeti operánkhoz fűződő legfontosabb emlékeimről, ezek közül csak annyit ismételek: hálás vagyok a szüleimnek, akik már gyerekként is elvittek az évadnyitókra.

A mostani felújításról sokkal több rosszat olvastam, mint amennyi jót, ráadásul a jókat nem tartottam igazán hitelesnek, mert amolyan kötelező propaganda illatuk volt, különös tekintettel az Operaház egyik dolgozójára, aki az Opera TV fészbúkos csoportban jól megmondta a magáét mindenkinek, akik kétségbe ,merték vonni a Vidnyánszky-rendezés egetverőségét. Ezek miatt félretettem az összes prekoncepciót és elhatároztam: nem fogom összehasonlítani a korábbi élményeimmel, nem fogok Simándyra, Melisre, Ágayra, Komlóssy Erzsébetre gondolni, hanem befogadom azt, amit az opera 2017-ben ad.

Az első ami feltűnt: a teltház, ráadásul főleg fiatalokkal teli.
A második: ehhez képest, sőt, amúgy is: a remek közönség.
Ma SEMMIT nem tapasztaltunk az Erkel színház népszínház jellegéből, nem voltak szakadt (=nagyon nem megfelelően öltözött) nézők, nem volt az előadás közben beszélgetés, táplálkozás, jövésmenés, telefonnyomkodás (egyszer azért megszólalt egy mobil, de csak egyet csöngetett).
A harmadik: az első (két?) sort eltüntetve került egy palló a zenekari árok és a közönség közé. Őszintén remélem, hogy a rendezés nem Palló Imre emlékét akarta megidézni ezzel, bár ahogy egynémely húzását később elnéztem, nem lettem volna meglepve. (Később érkezők kedvéért: először Palló Imre baritonjára dolgozták át ezt az operát jó sok évvel ezelőtt, másodszor most. Akik többet szeretnének tudni a Bánk bán variációiról, azoknak szeretettel ajánlom ezt a cikket, remek!)
A negyedik is a közönség javára írható: a hatalmas ováció, ahogy a Hazám, hazámat, meg a végén a valóban jól teljesítő szereplőket fogadták. Az előző évadban figyeltem meg, hogy amikor a tapsrend alatt először összecsukódik a függöny, azonnal felpattan mindenki és a kijárat felé nyomul, megpróbálva utolérni azokat a kultúrlényeket,  akik már a taps felcsattanásakor rohannak kifelé és vége mindennek, mint a moziban.
Itt és most percekig ünnepelték Szemere Zitát és Molnár Leventét, majd a sorrendben alkalmazkodva az ovációhoz: Geiger Lajost és Kováts Kolost. Pont.

Ez a Bánk bán nagyon nem az a Bánk bán, amit megszerettünk, de majdnem olyan, meg még lehet egészen olyan, ha beérik a produkció és túltesszük magunkat a rendezési furcsaságokon.
Kezdem ezekkel a teljesség igénye nélkül.

Nem tudom, miért kell a bordal közben dobbantani, nem is egyszer, hanem sokszor. A keserű bordal attól még az marad, ami, ha közben amolyan néptánci elemként lábbal szigorúan dobogunk is.
Nem tudom, miért kell olyan sűrűn sikítozni? Oké hogy egy modern rendezésben fel kell vonultatni a kifejezésmód egész tárházát, de egyiket sem szabad túlzásba vinni, a sikonyálást meg pláne nem, mert nem horrorfilmre, nem thrillerre és nem is katasztrófafilmre fizettünk be.
Nem tudom, a kiúttalanságot jelképező útjelző-döntést miért akkora robajjal kell abszolválni, ami megzavarja a zenét és amitől összerezzen, aki belefeledkezett?
Nem tudom, hogy kerül a színpadra egy nemzeti trikolor, ráadásul horgászbotra erősítve? Bánk bán idején még nem ez volt a zászlónk. Katona József és Erkel idejében sem. A mostani színpadra állítás szerencsére nélkülözi az aktuálpolitikát. akkor mégis miért?
Nem tudom, Bánk bán miért valami félnótásként jelenik meg a színen, aki kicsit sem hasonlít az országjárásról hazahívott, öntudatos nagyúrra, sokkal inkább valami tétova muksóra, aki maga sem tudja, hogy előbb pisilni menjen vagy inkább szellőztetni?
Nem tudom, a merániak által felzabált, vérző szemű magyar csodaszarvast miért kell többször is behozni! Megértettem elsőre is.
Nem tudom, hogy amikor Bánk bán felfedezi Tiborc homlokán a sebhelyet, a bús paraszt miért pont háttal áll neki?
Nem tudom, Ottó miért nézi tétlenül végig királyné foglalkozású nénje meggyilkolását és ha már végignézte, akkor utóbb miért lepődik meg, hogy meghalt és miért nem tudja, ki volt a gyilkos?
Nem tudom, miért dobja el Bánk a Gertrudis kezéből kikapott tőrt és miért a kétszemélyes hintaszék formájú trónust borítja rá, azt meg végképp nem, hogy ettől hogyan lehet izibe megboldogulni? Ráadásul a fölfordított trón úgy néz ki, mint egy dupla budi.
Nem tudom, miért nem viszik ki a fenébe a csengőt, amivel a még kapálózó királyné segítséget akart hívni. Hogy aztán később mindenki belerúgjon, akinek dolga támadt a színpadon?
Nem tudom, Soma miért kalamol összevissza, amikor szülei épp az alvó kisfiukról énekelnek.
Nem tudom, Tiborc miért vet állandóan keresztet?
Nem tudom, kik gyújtottak gyertyát a díszpáholyban, miért álltak föl és ültek le ők hárman egyszerre és mit akart jelenteni, hogy a Tiszába fúlt Melinda és Soma is megjelent közöttük. Netán ideiglenesen ott volt a túlvilág? És akkor mi van?
Nem tudom, a zárókép miért egy virágos kosárral megjelenő kisleány volt, de nem is szeretném Vidnyánszky úr rejtvényeit megfejteni, mert nem ezekért mentem oda.

Bánkot, azaz Molnár Leventét nemrég hallottuk a Margitszigeten, ott is tetszett meg itt is. Amikor nem épp gőzös rendezői utasításokat hajtott végre, el tudta velem hitetni, hogy ő egy magyar főúr, aki épp a királyt helyettesíti. A hangja is nagyon rendben volt és nem lehetett nem észrevenni, mennyire meglepte őt a hatalmas ováció, ahogy a közönség fogadta. Kicsit engem is meglepett, hogy a Melindáért kesergő, amúgy finom áriát miért harsogja szét, de mást akkor sem tudnék felróni neki, ha nagyon akarnék, de nem akarok!
Szemere Zita nekünk utoljára Norina volt, most nagyon drukkoltam neki, hogy sikerrel vegye azt az akadályt, amit Melinda nehéz szerepe jelent és nem hiába, mert sikerült. Voltak pillanatok, amikor zavaróan melléénekelt, vagy amikor kissé bántóan éles volt a hangja, de az összhatás, a végeredmény mindenért kárpótolt.

Kellemes meglepetés volt Biberach, aki ebben a változatban sokkal többet szerepel és az őt alakító Geiger Lajost nagyon jó volt hallani. A figura gonoszságát egy néző honorálta, amikor a végén a díszpáholyból a Melindának szánt csokorral jól fejbedobta a lézengő rittert, aki ezután féltérdre ereszkedve, igazi lovagként kézbesítette a virágot, majd félrevonult kitörölgetni a szeméből a zöld foszlányokat.

Érdekes volt Kováts Kolos Tiborc szerepében. Ha a Bánk-Tiborc kettős eredetileg tenorra és baritonra készült, akkor ha a tenort átírják  baritonra, a baritont is lejjebb kell vinni, legyen basszus. Jó volt a 70. évében járó művészt újra színpadon látni és hozta, amit vártunk tőle, meg még egy kicsit többet is.

Nagy csalódás volt Komlósi Ildikó. Talán egy hónapja, hogy Azucenaként ájultam el tőle, most Gertrudisként csak aggódtam érte. Nem azért, mert legyilkolják, ez kijárt neki, hanem mert nekem is légszomjam lett, amikor énekelt. Remélem, jól van és nem valami betegen hősies helytállását kárpálom. Azt a dominába oltott New York-i szabadságszobor gúnyát, amit a jelmeztervező ráadott, nehéz lesz elfelejteni.

Balczó Péter miatt szűk baráti körben már voltak nézeteltérések, nekem a Lammermoori Luciában Edgarként egyáltalán nem tetszett,  a Pillangókisasszonyban Pinkertonként sokkal inkább, most Ottó hálátlan szerepében megint nem, ráadásul a rendező haragudhatott is rá Melinda elcsábítása miatt, mert amolyan zakkantnak állította be, aki hol bejön, hol kimegy, hol csak bekukkant, de hogy mikor miért, az nem derült ki.

Haja Zsoltról csupán annyit: nála gyengébb Peturral nem találkoztam. Fiatal még, fejlődhet. Van hova. Vagy inkább honnan.

Bakonyi Marcell ugyancsak az ifjú korosztály, először a Bohémélet 2.0-ban találkoztunk, ott remek volt, II. Endreként voltak nagyon jó pillanatai és felejthetőek is, most megnéztem az opera honlapján, szép repeortárja van, nemsoká megint halljuk, kíváncsiak várom, más szerepekben - és főleg más rendezésben! - mit mutat.

Elmegyünk majd még egyszer erre a Bánk bánra, mert a másik szereposztásból nagyon szeretjük Kelemen Zoltánt, Cseh Antalt, Rácz Istvánt és Horváth Istvánt, a többieket pedig szívesen megismernénk.

Ez volt tehát a Bánk bán 2017-ben. Elgondolkodtam azon, hogy ez lenne a nemzeti operánk, tele fájdalommal, keserűséggel, igazságtalansággal, elnyomatással? Vajon van olyan magyar opera, amelyik emeli és lelkesíti a népet, fokozza az öntudatot és a nemzeti büszkeséget? Hirtelen egyet sem tudok. Volt olyan időszak a történelmünkben, amire jó emlékezni? Talán ha az Aranycsapatról ír valaki egyszer egyet, de mondjuk az ég óvjon mindenkit attól, hogy a szurkoló urak becsődüljenek a nézőtérre, mert akkor ott kő kövön nem marad...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.