Csík
2015 augusztus 15, szombat
Szabadtéri Színpad, Tihany

A Kaposfesztről hazafelé kicsit elbizonytalanított az egyre szürkülő égbolt.
Amikor Szántódra értem, már dörgött is.
Mindegy, lesz ami lesz, érvényes meghívásom van, kompozzunk.

A szabadtéri színpadon többszörös teltház, valami nagy szerencsével mégis sikerült az első sorban leülnünk.  A közönség igen vegyes, kimosakodva, illatozva megjelent a helyi intelligencia, van itt egy csomó nyaraló és sok külföldi turista, ahogy a beachről épp feljöttek. Rengeteg a gyerek.
Különösebb sztárkodás nélkül megjelenik a zenekar a színpadon, mosollyal nyugtázzák a felcsattanó tapsot és belekezdenek. Nagy belelendülésre sincs szükség, már az első szám maga a pörgés és a közönség is veszi a lapot, jó a hangulat, csak azok a felhők ne gyűlnének olyan vészjóslóan.

Vidám talpalávaló a koncert első felében, hol a teljes zenekar, hol csak egy része:

Aztán elered az eső.
Először csak úgy finoman, de később mintha a csapot nyitották volna ki: és a közönség nem mozdul. Jót is tesz talán, mert a nyűgösködni kezdő gyerekek megszeppennek. Aztán eláll az eső, a közönség ázott, de vidám, a zenészek pedig élvezik tovább:

Amikor újból eláll az eső, akkor átváltunk magyar könnyűzenére.
Hobo Blues Band.
Szeretem, jó a zene is, bár mindig mosolyognom kell, amikor Hobo durva, recsegős hangja után Csík János mosolyogva, nyüszöge orrhangon beénekli, hogy viharban született, de ő sem haragszik. Vajon mit csinálna, ha megharagudna? Azt mondaná jó hangosan, hogy a macska rúgja meg?
Illéséktőj jön a Kugli dal, meg a színpad oldalán egy egyre idegesebben telefonáló csóka, akire olykor a zenészek is bizonytalanul sandítanak kifelé. Ő szól be, hogy szünetet kell tartani, mert a színpad nem maradhat így, Révfülöpön már fák dőlnek ki és semmi szükség arra, hogy ráboruljon a díszlet az egybegyűltekre.
Csíkék levonulnak, a közönség fütyül, a kulisszák mögött alku, majd visszajönnek és folytatódik a koncert.
Egy szám erejéig.
Akkor megint kényszerszünet.
Elindulunk kifelé, mert rosszat sejtünk.
Többen követik a példánkat, de a közönség zöme marad.
Épp elérjük az autót, amikor kitör a vihar.
És a koncert sem folytatódott.
Talán majd legközelebb.

kattintson a galériához:

MÜPA, 2015 február 7.
Idén sem maradhatott el a tiszteletre méltó, tudós emberek fanyalgása a Bartók rádióban, miszerint a zenei maratonok nem jók, mert túl tömények és követhetetlenek, megviselik a közönséget és nem adnak igazi élményt, viszont legalább azt bevallották, hogy még soha nem vettek részt elejétől végéig egyiken sem.
Én nem vagyok sem tudós, sem különösebb tiszteletre méltó és a véleményemre sem adnak annyian, mint az övékre, de legalább végigcsináltam néhány zenei maratont az elejétől a végéig: 2008 Csajkovszkij, 2009 Dvorák, 2010 Beethoven, 2011 Schubert, és 1-2 koncert kihagyásával vettem részt a  következő maratonokon: 2012 Mozart, 2013 Bartók, 2014 Bach.
A legváltozatosabb és egyben kellemes meglepetés volt a Bartók maraton, a legnehezebben a közel tíz órányi Bachot tudtam végigülni.
A zenei maraton számomra valami olyan élménybomba, ami után kissé kimerülten, szinte letaglózva megyek haza, napokig nem akarok zenét hallani, mert szól belül, aztán szép lassan elkezdenek megnyílni bennem a jobb produkciók, a Bartók rádió hangtárából szívesen idézek fel egy-egy pillanatot, olykor egész koncerteket. Új megvilágításba kerülnek zeneszerzők és alkotásaik. Kedvet kapok utána nézni életrajzi adatoknak, bemutatóknak, korabeli fogadtatásuknak, utóéletüknek, olykor átértékelek egy-egy remekművet. Hónapokig foglalkoztat a dolog, mert a töményen kapott zene esszencia lassan épül be, hatása sokáig tart.

Az idei Sztravinszkij maratonba személyesen csak késő délután tudtam, belekapcsolódni, de alkalmam volt a Bartók rádió egyenes adását élvezve és várni a pillanatot, amikor beléphetek a szentélybe.

Hegedűverseny
MÁV Szimfonikus Zenekar vez. Csaba Péter
hegedű: Kelemen Barnabás
Ha viccelődni akarnék, azt mondanám, hogy ezt a versenyt a szólista nyerte, ugyanis Kelemen Barnabás virtuóz játéka nemegyszer szárnyalt a partitúrába bújó karmester biztonságra törekvése fölé.

A két Perényi
Perényi Miklós évek óta Magyarország első számú csellistája, mindig nagy élmény őt látni és hallgatni. Gyerekként néma áhítattal figyeltem, ahogy Pablo Casals (1876-1973) remekel a hangszerén, akkoriban a televízióban több volt kultúra és a nagyközönséget is jobban meg tudta mozgatni egy-egy zenei esemény, pl. Szvjatoszlav Richter zeneakadémiai szereplései a Majakovszkij utcai trolik forgalmára is befolyással voltak, mert  a környék megtelt lelkes rajongókkal és az is látni akarta Richtert, aki nem jutott be a nagyterembe.
Amikor úgy 25-30 éve először láttam Perényi Miklóst a színpadon, a lélegzetem is elállt: mintha Casals mester reinkarnációja ragadott volna ki a környezetből - és ez a varázslat áthatja minden egyes találkozásomat vele.
A Sztravinszkij maratonon ez csak fokozódott, ugyanis a Mester itt a fiával, Perényi Benjáminnal lépett színpadra, hogy eljátsszák az Olasz szvitet. Az 1993-mas születésű zongoraművész háromévesen ült a hangszer elé, 11 éves korától a mai napig a Zeneakadémia növendéke és jónéhány rangos külföldi fellépésen túl elmondhatja, hogy Schiff Andrástól ajándékba kapott egy Steinway zongorát, ami nagyjából akkora elismerés, mintha Kimi Räikkönen hozna nekem egy Ferrarit, hogy használjam egészséggel.
A két Perényi áhítattal adta elő a szvitet, aminek az első tétele meglepetésemre inkább bachos volt, meg nem mondtam volna, hogy ki írta. Az idősebb művész háttal ült az ifjabbnak, behunyt szemmel játszott, de végig érződött, hogy minden idegszálával a fiára koncentrál. Az apa és fiú együttműködését, a csodás zenei élményt megkoronázta a tekintet, ahogy a taps felcsattanásakor felálltak és egymásra néztek, a szemvillanásban pedig benne volt, hogy "jó voltál, fiú! "  és hogy "köszönöm, apám!" Ezt máskor is szeretném, mindegy hogy mit játszanak!

A katona története
Biztos lehetek abban, hogy az idei maraton leginkább megosztó produkciója volt ez, hiszen a mai napig (2015 augusztus 28.) beszélnek róla. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Alföldi Róbert munkásságával kapcsolatban teljesen semleges vagyok, nem tartozom sem az elszánt hívei, sem a köpködői közé, egyes megmozdulásai nagyon tetszenek, mások meg nagyon nem. A katona története az utóbbi sorba tartozik. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadára félkörben felült egy kamarazenekar a BFZ művészeiből, a színészek és táncosok, Csákányi Eszter, Stohl András (vajon egy kevésbé megosztó, büntetlen előéletű színész nem tudta volna ugyanígy felolvasni ezt a szerepet?), Fodor Tamás, Gergye Krisztián és Hoffmann Adrienn pedig közöttük csalinkáztak, forgatókönyvvel a kezükben és a szövegüket papírról olvasva kellemetlen hangerővel kiabáltak. 
Olvasópróba?
Olyannak hatott.
Vajon zavarja-e a muzsikust, ha játék közben kajabáló emberek kerülgetik őket?
Valószínű.
Vajon eltereli-e a közönség figyelmét a zenéről ugyanez?
Nyilván.
A katona története amúgy nem egyszerű mű, ismerni kell, vagy nagyon odafigyelni, hogy áthatoljon a koponyacsonton, ám ebben a rendezésben nekem ez nem sikerült.
Elvonta a figyelmemet néhány váratlan dolog. Tetszett, hogy a rendező a zenészeket is bevonta a játékba. A koncertmester helyén ülő egy szem hegedűs, Bíró Ágnes - amellett, hogy nehéz futamokat kellett előadnia, olykor felállt, bejött középre és hozzászólt a cselekményhez, a marcona Szakszon Balázs harsonás pedig egyszer táncra is perdült. A profi táncosok produkcióját pedig a színészek szétkiabálták, ráadásul hozzáértők szerint olyan szöveggel, ami nincs is benne az eredeti librettóban.
A katona története egyesek szerint opera, mások speciális, kamarazenekarra írt hegedűversenynek tartják és talán nem is az a fontos, hogy melyik műfaji kategóriába szuszakoljuk bele, hanem az, hogy mi jön át a szerző múltbéli elképzeléseiből a jelenbe. Ha egy magamutogató rendező igyekszik ebben segíteni, akkor nem sok.
Kár érte!

Requiem canticles
Menyegző
Nem volt idő az elcseszett produkció miatti füstölgésre, a Fesztiválszínházban ugyanis Sztravinszkij két utolsó művét adta elő a Rácz Zoltán vezényelte Concerto Budapest, a Bubnó Tamás irányította Szent Efrém Férfikar és az Amadinda Ütőegyüttes. A mindössze negyedórás requiem nehéz zenei élmény, amit a Carmina Buranát idéző Menyegző oldott, ebben  négy zongora volt a színpadon (Bizják Dóra, Borbély László, Ránki Fülöp és Zentai Károly ültek mögöttük,) és a szólisták derekasan megbirkóztak az egyáltalán nem könnyű szerepükkel.

Tavaszi áldozat 
Budapesti Fesztiválzenekar
Fischer Iván
Ahogy a maratonokon lenni szokott, az est fénypontja a BFZ.
A tavaszi áldozatot már hallottam élőben másokkal és velük is, otthon CD-n a Fesztiválzenekar van meg, de ilyen pompás előadáshoz még nem volt szerencsém. Mintha a reflektorok is fényesebben világítottak volna. Fantasztikus élmény volt benne ülni a zenében, elakadt lélegzettel megélni egy újabb, valódi ünnepet, mert a BFZ szlogenje, hogy "minden koncert ünnep" - bizony nem csak üres reklámduma!

2015 július 17.
Nemrég alakítottak ki a fertőrákosi kőfejtőben - uniós támogatással - egy színháztermet. Korábban is volt ott ilyesmi, de ami most elkészült, az egészen korszerű. Már a nézőközönség murvás parkolóba terelés is valami ritka szervezettségre utal, ami a belépés alatt és után is megmarad.
Kifejezetten jólesik a barlang 18 fokos hőmérséklete a kinti hőguta után, ám egy sor ücsörgés után kellemetlenné tud válni. Érdemes pulóvert vinni, de az ülések fűthetők, méghozzá egyenként és fokozat-kapcsolóval.

A Benkó Dixieland Band 1957 óta öregbíti hazánk hírnevét a világnak azon a részén, ahol fontos a dixielandmuzsika, vezetője, Benkó Sándor pedig 2015 augusztusában lett 75 éves. Isten éltesse őt és a zenekarát sokáig!
A csapat 58 éve alatt volt néhány tagcsere és két haláleset, Zoltán Béla trombitás (+2008 március) és Halmos Vilmos zongorista (+2015 június) ami pótolhatatlan veszteséget okozott, de a Tanár úr az életkorát meghazudtoló energiával viszi tovább a zenekart.

Itt pl. erősítés nélkül játssza Turner Layton 1918-ban írt, örökzölddé vált számát, az After You've Gone címűt:

Emlékezetes koncerteket adott a zenekar neves vendégművészekkel is, Kenny Ballt volt szerencsém hallani a Kongresszusi Központban, talán 1993-ban, az ő egyik népszerű száma  a So do I. Énekel Nagy Iván pozanos,  Benkó tanár úr mellett az utolsó alakítója és tanúja a legendás évtizedeknek.

Megemlékeztünk két kiváló vendég klarinétosról, mindkettő nemrég hunyt el, Acker Bilk (+2014) és Joe Murányi (+2012), előbbitől a Stranger on the Shore című örökzöld ment, Murányit pedig gyakran hallottuk emlegetni, hiszen Louis Armstrong egyetlen fehérbőrű (és magyar)  zenésztársa az utolsó éveiben sokszor játszott itthon. Számomra ez a legkedvesebb alakítása (Louis Armstrong emlékkoncert  Budapest, Körcsarnok, 1996 1:38-nál azért kiabál be, hogy "következő", mert a konferálása közben jött rá, hogy milyen nehezen mondaná ki ezt a szót egy külföldi)

Hiányzott a kiváló egészségnek örvendő, de a zenekarból kiszorult Nagy Jenő bendzsós - rá is emlékeztünk a Chewing gum c. számával - ám a helyére bevett Gáspár Pál, akit a Hot Jazz Bandből ismertem, továbbviszi, sőt, helyenként meg is haladja a nagy előd hagyományait. Trombitált Szalóky Béla, a dobok mögött Kovacsevics Gábor, a bőgőnél Csikós Miklós, Halmos Vilmost pedig Pintér Péter igyekezett pótolni, aki tehetséges, kiváló zongorista, de más, mint Vili bácsi.

A kétrészes koncerten a nagyérdemű keresztmetszetet kapott a zenekar 58 évéből és feldobva indult haza, mert aki eltölt Benkóékkal egy estét, az egy időre garantáltan meg is fiatalodik!

Pilisborosjenői Tájház
2015 augusztus 10.

Selmeczi György zeneszerző, karmester, zongoraművész a lelke az évről évre ismétlődő, családias rendezvénynek. Családias, mert a fellépők többsége a Selmeczi család tagja és mert - ahogy engem előre figyelmeztettek - gyerekek éktelenkedése fogja majd zavarni a zenei áhítatot.
Így is lett, ahogy elkezdődött a műsor, a színpad mögé felment néhány kisgyerek, futkostak, kiabáltak, énekeltek, verték a taktust a berendezési tárgyakon - és mindez úgy látszik egyedül a szüleiket nem zavarta. Egészen addig, amíg Selmeczi György kedvesen de határozottan rendet nem tett közöttük, onnantól minden a zenéről szólt.

Az első szám egy látássérült, ifjú zongoraművész, Csányi Márton volt, aki Bachot játszott, átszellemülve. Fellépése a már befutott kollégát, Érdi Tamást juttatta eszembe. Szívesen hallgattam volna tovább, de a zeneszámokat konferáló házigazda megszólalásai azt sugallták: hosszú lesz még az este!

Szó esett az iskolákba tervezett kötelező napi éneklésről, de sajnos nem ennek az előnyeiről, szépségéről, a zenei nevelésben játszott szerepéről, hanem a negatív oldaláról, arról, hogy ezt bizony sokan ellenzik.  Ugyanakkor a magával ragadó lelkesedés, ahogy Selmeczi György a zenéről és zeneszerzőkről beszélt, ezredszer juttatta eszembe, milyen fontos küldetése van neki és más, a zenét szavakkal is népszerűsítő művésznek a zenei nevelés majdnem teljes hiánya miatti fehér foltok csökkentésében.

Ezután Selmeczi Borbála - a házigazda lánya - Dinyés Dániel zeneszerző-karmester-zongoraművésszel játszott Mozart négykezest:

Az est egyik emelkedett szakaszában már három Selmeczi volt a színpadon: Selmeczi Gábor hegedűművész, a Lanner Kvartett alapítója, a Bécsi Operaház és a Wiener Philharmoniker vendégművésze, a házigazda unokaöccse, a zongoránál maga a házigazda ült és a lánya, Borbála lapozott.

Ezután Selmeczi Borbála édesanyjával adott elő egy újabb négykezest, majd következett a két Matuz, Matuz István fuvolaművész, akit Selmeczi György Párizsban ismert meg és aki szólóban játszotta saját műveit, bemutatva, hogy mire képes a fuvola. Vagy az azt megszólaltató művész.
Tud például játszani, a szó szoros értelmében.
Van a zeneirodalomban jónéhány darab, amit két fuvolára írtak, olyan viszont nem sok lehet, amit két fuvolista egy hangszeren ad elő. Az valami ilyesmi, Matuz Istvánt és a fiát, Matuz Gergelyt látjuk-halljuk.:

 ez még nem volt elég, jött egy másfajta játék.

Világszínvonalú produkció következett, Kolonits Klára két Rossini áriát énekelt, zongorán Dinyés Dániel kísérte.

Nem maradhatott el a közönség megénekeltetése, Selmeczi György ült a zongorához és felidéztük a Varázsfuvolából azt a jelenetet, amikor a csengettyű megtáncoltatta a katonákat.
A zene ma este is megtette a hatását, sikerült kiszakítani a közönséget a napi taposómalomból és önfeledt mosolyt varázsolni az arcára.
Köszönet érte az előadóknak és főleg a rendezvény megálmodójának: Selmeczi Györgynek!

Fesztivál
Az elmúlt években alaposan elértéktelenedett kifejezés, divat lett rendezvényeket szervezni, amire meghívnak néhány kocsmárost, pecsenyesütőt, kirakodó vásározót és egy tehénlepényes sportpályán felállított alkalmi színpadra rendelik az ügyeletes haknimestereket, kikopott megasztárokat, túlhájpolt, unalmas  celebeket, akik éppen ráérnek felvenni a gázsit. ezeket a rendezvényeket aztán meghirdetik, hogy Libacsüd Fesztivál, vagy Hörcsögtosznádi Kacor Fesztivál, aki meg véletlenül odatéved, legyen vásározó, fellépő vagy néző, megfogadja, hogy többet soha, mert a vásározó forgalom hiányában ráfizet a kitelepülésre, a fellépő nem, vagy csak késő kapja meg a gázsiját, a néző meg ha nem éri be azzal, hogy papírpohárból részegre vedelheti magát, unalmasnak találja az egészet.

Mád
Csodás fekvésű település a zempléni hegyek között, a tokaji borvidék része jobbnál jobb pincékkel. Akkor is ide tartozik a híres-neves Sárga Borház, ha Tokaj és Mezőzombor is szeretné a sajátjának a 37-es főút melletti vendéglátó objektumot.
Mádon is eszébe jutott valakinek egy többnapos kultúrrendezvényt csinálni és nagy szerencsére nem beállni a fesztivál kifejezést lejáratók sorába.

2015 június 27
Jó éjszakát, Mád - ez lett a zenés éjszakai program elnevezése.
Sokan mentünk, ezért egyáltalán nem lepődtünk meg, hogy szállást az innen 18 km-re levő Tokajban találunk. Mád viszont alighanem meglepődött a megjelentek számán, mert kissé alulméreteztek mindent, amit a nagyközönség kiszolgálására létrehoztak. Kevés volt az információ, kevés volt a helyszíneken a beengedő személyzet, kevés volt a váltópénz, a harsányan behirdetett ordás bukta már este nyolcra elfogyott, helyette egyszerű túrós rétest kapott, akinek volt türelme sorban állni, kevés volt a környéken bolyongó egy szem taxi, amire a főtéren ücsörögve bő egy órát vártunk és amelyik Tokajba visszafelé húsz megrendelést vett föl, némelyiket már hajnali fél ötre.  A taxira várva kínunkban megettük a gyerek gumicukrát és közkút vagy a sötét éjszakában nyitva tartó akármi híján egy pince előtt pakolászó embertől kértünk vizet. Végül igazán jó bort nem ittunk, talán a tömegrendezvényen akarták a borosgazdák elsózni a gyengébbre sikerült alkotásaikat. Nem voltak rosszak a kóstolt borok - csupán egy uborkalé-szerűt hagytunk ott egy barátságos pincében - de jobbat, markánsabbakat vártunk.

Ezek persze eltörpülnek a program-sorozat mellett, amiért érdemes volt annyit utazni.
Sokan voltunk és hogy mely programokon vettünk részt, azt többszörös kompromisszumok következménye lett, én szívesen meghallgattam volna a Gregorián és Jazz produkciót Dés Lászlóval, Érdi Tamás zongoraművészt, de a csapat ifjú tagjai miatt engedtem leszavazni magam - a sajtudvart pedig egyszerűen nem találtuk meg és elegünk lett a sötét utcákon bolyongásból.

Viszont.
Magna Cum Laude akusztik volt a Szent Tamás Pincészetben.
Ha csak ennyi lett volna a mádi buli, akkor is elégedetten távozunk, ugyanis a bor itt volt a legjobb, kiváló pálinkákat is kóstolhattunk bevezetésképp, Mező Misiék pedig igazán kitettek magukért. Mindenféle sztárkodó allűrök nélkül és olyan lelkesedéssel játszottak 70-80 embernek, mintha egy teltházas Aréna, vagy Syma-csarnok beli koncerten lettünk volna. A technikusok profi módon behangosították a borászat udvarán lévő színpadot, mint valami hangversenytermet. Még az sem volt zavaró, hogy Demeter Ervin és L. Simon László politikus uraim két öltönyös figurával a színpadnak háttal, fennhangon tárgyalta ki az aktuális világeseményeket. Koncert közben persze. Ha lefényképezem őket, akkor rám is bárki mondhatja, hogy illetlenül viselkedem és ezt semmiképp nem akarnám!  A Pálinka-dal  olyan befejezés volt, amit emlékbe magunkkal vihettünk és bizony kis csapatunk többsége azóta gyakran énekelgeti.

Mádi egyéjszakás kalandunk következő állomása a Maszkura és a Tücsökraj volt a Zsirai Pincészet udvarán. Az előző helyszín profiságával szemben  ez inkább egy nagyobb családi háznak tűnt, ahol a teraszon muzsika, a füvön meg ivászat megy, kis pavilonban rendkívül kedves és aranyos leánykák közreműködésével mért gyengécske borokkal. A helyzetból adódóan amúgy is jó hangulatot az önmagát kísérletező zenekarnak aposztrofáló csapat a végletekig fokozta. Igényes zenét játszottak, alternatív szövegekkel. Egész jól viseltem annak ellenére, hogy egynémely zenei stílussal a világból ki lehet üldözni és Maszkuráék helyenként rapes és hip-hop-os hangzásokat villantottak, de zenei és szöveges poénokkal javították. A műsor vége felé többen táncra perdültek a füvön és ezt olyan jó volt nézni.

Némi bolyongást követően kikötöttünk egy faluszéli portán, ahol Odett énekelt. Be kell valljam, először találkoztam a nevével is - a fiatalok ragaszkodtak a Ferdinánd Pincészet felkereséséhez, végül mi, öregek ragadtunk ott, az ifjak pedig elmentek ismerkedni.

Ha jól tudom, ez volt a második ilyen éjszaka.
A harmadikon is szeretnék ott lenni, remélem, addigra Más is felkészül a sok ember fogadására!

Vas Zoli.
1982-ben volt szerencsém részt venni a X. Fiatal Dalosok Találkozóján, Székesfehérváron, ahol megismertem kiváló zenészeket és értékes embereket, szerencsés esetben a kettőt egyben. Vas Zoltán volt az egyik, aki akkor a Városi Blues Művek névre hallgató egyszemélyes zenekarban rombolt, izgalmas gitárjátékkal, figyelemre méltó, érdekes énekhanggal és sajátos, fanyar humorral. Néhány jellegzetes, szállóigévé vált sorát a mai napig ismételgetem. Ő valamikor az MTI-nél külpolitikai szerkesztőként dolgozott, hogy aztán az MTVA-tól menjen nyugdíjba és amikor kevésnek találja a bagoly- és gitárfotók fészbúkos megosztásában manifesztálódó önkifejezést, akkor odaül a közönség elé és elmondja, hogy az élet tényleg szar,  mi viszont mégsem akarjuk azonnal a sárga földig leinni, vagy felkötni magunkat, mint egy Viszockij-est után, hanem valami halovány reménnyel álljunk a pulthoz a következő sörért. Aki még csak könyvben olvasott a szarkazmusról, az Vaszoli közelében megtapasztalhatja az említett stílus kvintesszenciáját és irodalom szakos diákoknak kötelezővé tenném, hátha jobb belátásra térnek! :-)

Zöld Macska Diákpince
Sajátos hangulatú hely az Üllői úton, egy temetkezési iroda és egy foghíjtelek között, afféle igazi diáktörzshely, agyonnyúzott, de kényelmes bútorokkal, széthugyozott budival, megfizethető kézműves sörökkel, palacsintákkal, szenyóval - és egy a kocsmától teljesen szeparált színházteremmel. Mondjuk az hogy terem, az túlzás, a feketére pingált falú egykori szenespince fekete függönyökkel és levegő nélkül önmagában azoknak ajánlott, akik rettegnek az elmúlástól: ha nincs ott semmi program, nagyszerűen lehet gyúrni a koporsóban való hosszabb tartózkodásra, az örök világosság fényeskedését kínai reflektorokkal lehet imitálni.
Ehelyt szoknak lenni mindenféle prózai és zenés programok, évente többször látni és hallani itt az előző bekezdésben emlegetett Vaszolit, aki egyszer szólóban, másszor a címben említett urakkal, harmadszor Halper Lászlóval, negyedszer másokkal ül a nagyérdemű elé.

Özséb és Baffia.
Amikor először találkoztam a nagy trióval, Vaszolival, Bakos Özsébbel és Baffia Tamással, azt gondoltam, hogy a Mester segítségül hívott két ifjat, hogy kísérőként színesítsék a programot.
Hát nem.
Zoli mesélte el, hogy véletlenül tévedt a Zöld Macskába és hallotta meg Özsébet, aki akkor egyedül, egy szál gitárral vidította a közönségét és annyira megtetszett neki a világlátása, hogy muszáj lett közösen is fellépni. Baffia Tamás pedig pedagógus, egészen pontosan általános iskolai tanár,  aki több hangszeren játszik kiválóan, és szívesen zenél szólóban, de másokkal közösen is.
Triójuk fellépése mindig meghatározó élmény, amolyan igazi öngyilkosság előtti dalokat játszanak, mégis tudunk nevetni magunkon és a katarzis sem marad el. Tanúsíthatom, ez utóbbiban a kézműves söröknek semmi szerepe, autós megjelenés miatt többször is zéró alkoholt fogyasztottam és a dolog működött úgy is.

Azt hiszem, létezik valami nézői művészi felelőssége, abban mindenképp, hogy milyen produkcióknak szavaz bizalmat és ezekből mit fogad be. Van úgy, hogy vaskos pénzekből, hatalmas csinnadrattával, ezer ember előtt folyik valami vérszegény erőlködés, amit már a parkolóban elfelejtünk, az igazi művészet viszont olykor egy szakadt pincében, húsz ember előtt szerénykedik, de úgy, hogy hónapokig él a közönségben - aki maga tehet arról, hogy hova vált jegyet.

Az alábbi galéria a júniusi évadzárón készült.
Többen kérdezték, hogy a vajon medve mit csinált a háttérben?
Megfigyelt minket, de nem tudtam szóra bírni!

2015 június 6.
Budapest VIII. Palotanegyed.

Szinte véletlenül csöppenünk bele, mert a híre csak aznap délután jut el hozzánk, ráadásul este más a program, de körülnézünk a helyszínen.
A Palotanegyedben Krúdy Gyula utca  Mikszáth Kálmán tér és Lőrinc pap tér közötti szakasza már évek óta sétálóutca, éttermekkel, kávézókkal, teraszokkal és nagyon vegyes közönséggel: járnak ide egyetemisták, nagyon alternatívok, még alternatívabbak, klosárok, jólsziutált, idősebb polgárok, olykor turisták is.

A Lőrinc pap téren információs stand, mosolygós, de totál tájékozatlan fiatalokkal, aki el tudják mondani, mennyibe  kerül a karszalag és hova lehet vele bejutni, de hogy az utcán mikor ki lép fel, azt nem. Titokzatosan elárulják, hogy nemsoká kezdődik egy flashmob, de hogy pontosan hol, azt nem mondhatják meg. Kavircolunk egyet a környéken és fülelünk, rövid időn belül szerencsénk van elcsípni három kórus alkalmi fellépését.

Íme egy egy nagyon alkalmi és nagyon amatőr felvétel, ízelítőül:

A kórusok kedvesek, aranyosak, lelkesek és szépen szólnak, biztosan sokáig készültek a nagy napra, ám a közönség igen vegyes. Sajnos sokan nem tudják, nyilván mert nem mondta nekik senki, hogy amikor az utcán, mindenféle hangosítás nélkül megszólal egy kórus, akkor az a félkörben álló sok ember őket szeretné hallgatni, nem az odavetődő bumburnyákok beszélgetését, vagy a gyerekeik randalírozását. Annyira egyszerű lenne a beszélgetőknek arrébb fáradni, a gyerekeket lecsitítani, vagy elvinni onnan, horribile dictu a tömegben nem rágyújtani, de akkor az már egy boldogabb ország lenne, nem a miénk.

A legjobban a Bajza Hang-kör flashmobja tetszett, ők a Lőrinc pap téren egy zenei tréfát adtak elő, Schubert Pisztrángját, több klasszikus zeneszerző stílusában. Isten éltesse a Bajza utcai általános iskola zenetagozatos öregdiákjait és vezetőjüket, Háray Ferencnét, amiért létrehozták ezt a kezdeményezést és amellett, hogy kiválóan elszórakozt5atják saját magukat, sok ember életébe hoznak egy kis derűt.

Énekelni jó.
A szép éneket hallgatni is.
A Budapesti Fesztiválzenekar az előző évadban bevezette, hogy a koncert végén a zenészek hangszereiket letéve, alkalmi kórussá alakulva köszönik meg a közönség részvételét és tapsát.
Valakinek nemrég eszébe jutott, hogy az iskolákban kötelezővé kellene tenni a napi éneklést.
Hosszú idő óta az első olyan hír, ami nem a szokásos módon osztja meg a zembereket.

Beszélgettem néhányukkal és gyűjtöm a véleményeket, pro és kontra, nemsoká szépen sorban elkezdem közzétenni itt a zeneblogban.

Gratulálok Csemer Boglárka Boggie-nak, mert sikerrel képviselte Magyarországot az 60. Eurovíziós Dalfesztiválon, mert bejutott a döntőbe és mert bejutott az első húszba is, a kapott 19 pontjával megelőzve a 0 pontos házigazdát, Ausztriát, továbbá  Németországot (0), Franciaországot (4), az Egyesület Királyságot (5), Lengyelországot (10), Ciprust (11), Spanyolországot (15) és az elődöntőn kiesett 16 országot.

Az elődöntön és a tegnap esti döntőn a drukkolás miatt tökéletesnek tartottam a magyar produkciót, most újból végignéztem és azt gondolom, Boggie szépen énekelt, jól szólt a vokál és remek volt a színpadkép is, csak kérdés, hogy a pókerarccal előadott békedal megszólítja-e azokat az ifjú leánygyermekeket, akik Európa-szerte a győzelmet jelentő sms-ek zömét küldik.
Mint a mellékelt ábra mutatja, nem szólította meg.
Nem is olyan nagy baj, szerepeltünk ezen a fesztiválon kifejezetten gyenge tucatprodukciókkal (Csézy, Ádok Zoltán, Compact Disco) és olyanokkal is, amikor a maguk nemében jól voltak, csak a nemüket előzte meg sok minden más. (Wolf Kati, Nox)

Nem tudtam nem észrevenni, hogy a ciprusi versenyző ByeAlex két évvel ezelőtti nyerő produkcióját másolta, szerintem volt neki egy olyan hülye sapkája is, csak azt már nem merte föltenni, és több más versenyző is felhasznált olyan elemeket, amik régebben másoknak bejöttek - most nekik nem.

Szeretem ezt a versenyt, jó látni, mikor melyik ország mit tart érdemes arra, hogy képviselje őt Európa színe előtt és érdekesek a reakciók.  Olykor nagyon meglepő eredmények is születnek, de ha a popiparosok előre tudnák, hogy a közönség mikor mire a vevő, sőt, hogy mikor épp ki a közönség, akkor sokkal szürkébb lenne ez az egész ciriburi.

Évről évre visszatérő dolgok, hogy megjelenik egy kiöregedett bájgúnár, valamelyik balkáni országból, a legtöbbször Montenegróból, hogy Franciaország és az Egyesült királyság nem vesz tudomást az idő múlásáról és avítt, múltszázadi produkcióval képviselik magukat, hogy bizonyos országok általában akkor is egymásra szavaznak, ha gyenge a teljesítményük, hogy valaki mindig megpróbálkozik a szánalomra építkezni és ez nem jön be neki (a fogyatékos előadók általában a döntőbe sem jutnak be), hogy mindig akad valami magyarázat az alacsony pontszámra, de soha nem az, hogy elcsesztük és hogy még mindig nem szól senki a résztvevő országokból bejelentkező pontszámközlőknek, hogy ha nem köszönik meg a csodálatos műsort és nem húzzák az időt valami kis magamutogató pózolással, akkor a pontbegyűjtés lemenne egészséges 20-25 perc alatt és nem húzódna bő egy óránál is tovább.

Persze lehet, hogy akkor egy másik műsor lenne :-)

After Crying
MÜPA, 2015 május 21.

Sokkal könnyebb dolga volt azoknak, akik ismerték ezt a 28 éves zenekart.
Engem egy kedves ismerős vitt magával a koncertre, aki ronggyá hallgatta az After Crying dupla CD-jét, tehát ő is felkészültebb volt nálam. Sokat hallottam erről zenekarról, főleg azt, hogy külföldön nagyobb a respectjük, mint itthon, de talán nekik sem fontos az érdeklődők informálása, hiszen a fészbúkos lapjunkon megjelölt aftercrying.com weboldal pillanatnyilag nem létezik, a wikipédián megkezdett történetük 1994 júniusánál elakad, a koncert beharangozójából kimaradt, hogy melyik szimfonikus zenekarral és melyik fúvószenekarral állnak színpadra és hogy ki az a hölgy, aki frontemberként jelent meg többször is a színpadon.

Öt perccel kezdés előtt lépünk a Bartók terembe és meglepődünk azon a 30-40 emberen, aki a közönség lenne az 1600 fős szentélyben. Ráadásul kellemetlen hűvös van.
Néhány perccel nyolc után a földszint hirtelen majdnem megtelik és bevonul előbb egy szimfonikus zenekar, aztán egy fúvós, majd egy 17 tagú, fiatal kórus - őket a programból tudjuk, hogy Voice Station névre hallgatnak - majd maga az After Crying.

Itt kezdődhetne a varázslat, de sajnos nem az kezdődik, hanem valami más.
Rendszeres látogatója vagyok a Bartók teremnek, főleg szimfonikus zenéket hallgatva és jól tudom, hogy egy szál hegedű hangját is lehet élvezni a harmadik emeletről - már ha nem rontja el a technika. Az After Crying zenéjét gazdagító zenekar hangját totál tönkrevágta az alulméretezett hangosítás, ami Sokol rádió minőségűre silányította a vonósok hangzását és más hangszereket olykor alaposan eldugott a zajban. Nemegyszer LÁTTAM, hogy a fúvósok a szájukhoz emelik a rezet és nem hallottam, mit csinálnak, de az is előfordult, hogy a billentyűs hangszereknél ülő Erős Csaba keze járt, mint a motolla és úgy kellett kihámoznom a termet betöltő zajból, hogy mely hangok származnak tőle. A kórus szépen szólt, őket majdnem mindig lehetett hallani.
Melengeti a lelkem, amikor klasszikus örökzöldek, Dvorák Újvilág szimfóniája vagy Ravel Bolerója köszönnek vissza a muzsikában, de megjelennek magyar népzenei motívumok is, korszerű feldolgozásban.

A két frontember számomra sokat rontott az összképen. Énekeltek, de sajnos nem ez maradt meg belőlük.
Az eltitkolt nevű hölgynek nyilván nem mondta senki, hogy ebben a súlycsoportban a miniruha már  felejtős, sokkal inkább a minden bájt elfedő malaclopó a nyerő, Bátky Zoltán pedig akkora éntudattal tolta a pocakját jobbra és balra, mintha Pavarotti és Demis Roussos lenne egy személyben, bár a néhai urak sokkal szerényebben viselkedtek a színpadon, fejből tudták és nem olvasták a dalok szövegét, volt hangjuk és többnyire érteni is lehetett őket.

Már épp feszengeni kezdtem volna, amikor egyszer csak csoda történt, sajnos rövid időre.
Zene kezdett szólni a színpadon, túlszárnyalva a technika adta korlátokat - és azt vettem észre, hogy közeli nézőtársaimmal együtt önfeledt vigyorral a fejünkön ülőtáncot folytatunk. Pejtsik Péter, aki addig basszusgitározott, csellózott, vokálozott és vezényelt, egy hegedűt tartott a lába között, mintha cselló lenne - és varázsolt, a varázslatban pedig szárnyalt  utána minden, zenészektől kezdve a közönségen át a hostessekig. Néhány percig az addig egykedvűen játszó zenekar is szétfeslett az örömtől.

Ezután a közönség több részre oszlott.
Volt, aki a szünetben lelépett.
Mások fegyelmezetten üldögéltek tovább és várták a katarzist.
Akik pedig kívülről tudták az After Crying repertoárt, azok önfeledten sodródtak az eseményekkel. Magam a középső csoportban voltam, elkezdtem fájlalni a derekamat, végiguntam egy terjengős monológot a korrupcióról, ezt hátul, a keverőpultnál ülő Egervári Gábor adta elő, két alkalommal megint elragadott a zene, de abban maradtam magammal, hogy inkább a CD, az többek szerint élvezhető minőségű

Ez a koncert nekem nem volt az.
Sajnos.

Benke Péter

utószó:
ez nem kritika, hanem egy néző szubjektív benyomásai.
Az írás nem megrendelésre készült, nem fizet érte senki, szerzője független magánszemély, aki kizárólag a jó és még jobb élményekben érdekelt, ám produkciókban, kultúrklikkekben, zenei és/vagy újságíró karrierben még véletlenül sem!