Idén májusban tettem egy bejegyzést a fészbúkon: a Bartók rádión Berlioz Fantasztikus szimfóniája megy, Hámori Máté vezényel, a nevét először hallom, de szeretném mielőbb máskor is!
Ilyen gyorsan teljesüljön minden kívánságom, nem sokkal később meghívást kaptam egy kedves ismerőstől a Zeneakadémiára: szeptember 22-én a Danubia Ifjúsági Zenekar Hámori Máté irányításával Richard Strauss Till Eulenspiegel vidám csínytevéseit és Beethoven III. Eroica szimfóniáját adja elő.
A közönség kellemes meglepetésben részesült, a koncert előtti várakozást a Waldorf Diákkórus flashmobja tette élvezetessé, Bencze László a kórus alapítójának irányításával. A fiatalok a zsongó közönség között kezdtek bordalokat énekelni, majd szépen odaálltak a falikút elé, ahol addig a karnagy úr integetett és elbűvölték a nagyérdeműt.

A koncert is igen jól sikerült, először a polgárpukkasztó Till Eulenspiegelt idézték meg nekünk:

majd Beethoven III. Eroica Szimfóniája következett

1967 - a hippikorszak és a vietnámi háború közepén megjelenik a Broadway-n a musical
1979 - ezek elmúltával Milos Forman filmre viszi az egészet
1981 - a film megjelenik Magyarországon és könnyes szemmel jövök ki a moziból, nem mert Bukowski helyett meghalt Berger, hanem mert úgy érzem, végérvényesen kimaradt valami az életemből: az ifjúkori lázadás.
2015 augusztus - A Belvárosi Színházban az Orlai Produkció jóvoltából ismét találkozom a darabbal.

Az első meglepetés: alig több mint félház. Lemegy a szokásos figyelmeztetés: ne tessenek mobilozni, fotózni, kecskét fejni az előadás alatt, közben beeszi a fene a szereplőket a színpadra és az egyikük közli, hogy mindez hülyeség, ne foglalkozzunk vele, itt (az amerikai zászló ölelésében) szabadság van, üljön midenki ahova akar, tessenek közelebb jönni, hogy jobban sikerüljön a fotó és a videó, amit az előadásról csinálnak. Mert itten előadás lesz kérem, nem az ami a filmen volt és nemsoká úgyis meghal a Bukowski.

Jön aztán valami igen fura katyvasz.
Az elején mintha egy Monty Python adaptációt látnék, napi politikával fűszerezve: bejönnek jegyszedők, elviszik az egyik szereplőt, mert nincs jegye, aztán közlik: ha Magyarországra jössz, nem foglalhatod el a helyünket. A közönség kedélyesen heherészik, ja, ez már az előadás lenne.

Aztán elkezdenek énekelni, táncolni és játszani, ahogy egy musicalben szokás.
A színpad hátsó részén, mintha üvegfal mögött lennének, egy zenekar élőben nyomja, kifogástalanul.
Még mindig jók a poénok, bár ritkulnak és elkezdjük komolyan venni a dolgot.

Az amerikai zászló a fő díszlet és rakás olajoshordó, rengeteg ötletes funkcióval, asztal, szék, emelvény, bárpult, dob, hogy csak néhányat említsek, meg azt, amit én kihagytam volna: szegény Bukowski úgy énekelt végig egy dalt a tök sötétben, hogy egy reflektor a szemébe világított, ő meg danászás közben hordóról hordóra lépkedett (mindezt bő 120 cm magasan!) és a lábával tapogatta ki a következő lépést. A rendező jól megszívatta szegény Mátyássy Bencét, de állta a sarat, egyszer sem lépett mellé, ráadásul szépen énekelt.

A félig angolul, félig magyarul eladott Lets the sunshine nem csak a nézőtéren, hanem a színpadon is előcsalt néhány könnyet. Oké hogy színészek, akik nyilván sokadszor csinálják ugyanezt, de hárman is sírva énekelték az utolsó sorokat.

 2015 nyarán röppentette föl a média, hogy kötelező lesz az iskolákban a mindennapos éneklés. Mindjárt kis vita is gerjedt, hogy most akkor énekóra lesz mindennap vagy csak éneklés, de egy ideje mindennapos az effajta terelés is.
Nagyon meglepett, hogy hosszú ideje ez az első kérdés, ami nem az obligát pártpreferenciák mentén osztotta meg a nagyérdeműt, ugyanis legalább annyi ellenzéki támogatóval beszéltem, mint ahány kormánypárti ellenzővel. Megkértem néhány jó ismerőst, fejtse ki a véleményét és névvel vagy név nélkül tegye közzé a zeneblogban.
Ma, amikor megalakult az állami Mindennapos Éneklés Bizottsága, időszerű elkezdeni a sorozatot.
Még bárki csatlakozhat a saját véleményével!

Az elsőt, az eddig leghosszabbat egy kétgyerekes anyukától kaptam.
Vitaindítónak szánom!

Vajon szükség van-e a mindennapi éneklésre?

Semmiképpen.
Fajsúlyosabbá kellene-e tenni az ének-zenei nevelést az iskolákban?
Nem. És mielőtt bárki is felhördülne, hogyan képes ezt valaki kategorikusan kijelenteni Kodály és Bartók országában, vegyük sorba az érveket. És hogy ne légből kapott mondvacsinált okokat hozzunk fel, vegyük alapul a NAT 9-10. osztályos diákok számára készített tankönyvét (Lukin László-Ugrin Gábor, Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó, Budapest).

1. Szeressük a zenét vagy inkább tanuljuk meg megérteni?

A gyerekek szeretik a zenét, ahogy a felnőttek többsége is – de ahogy mi sem rajongunk minden műfajért, nagy eséllyel ők sem fogják ének órán csillogó szemmel és átszellemülten hallgatni Josquin Des Prés egyik motettáját sem. Öreg hiba, a NAT 15 évesen ugyanis ezt várja el tőlük. Egyszer egy énektanár ismerősöm koncertre ment, én pedig botorul megkérdeztem, mi lesz műsoron. A válasza annyi volt, barokk zene, ő már megtanulta megérteni. Neki mondjuk erre volt pár éve a főiskolán meg el is múlt már 25. De miért várjuk el ugyanezt a gyerekektől, azaz hogy megtanulják érteni a zenét? Nem lehetne inkább azt hallgattatni velük, ami tetszik nekik, ami megragadja őket, aminek már a kezdő taktusa odaszögezi őket a padba? Vajon hány gyerek zajongana, mobilozna a pad alatt Orff Carmina Buranája alatt, amikor még a két zongora is ütőhangszerként üzemel?

2. Sokkal több gyerek szereti a zenét, mint ahány hajlandó tevőlegesen foglalkozni vele.

Ne feledjük el, a zenével aktív foglalkozás azért megkíván bizonyos tehetséget – így azok, akiknek nincs ritmusérzékük meg botfülűek, kész szenvedés a szólóéneklés annak ellenére, hogy még a tömegközlekedésen is ott a fülükön a zene. Mert valljuk be, mi felnőttek is élvezettel röhögünk a tehetségtelen, önkritika nélküli tehetségkutatósokon, akkor ők mire számítsanak az osztálytársaiktól? És senki se jöjjön azzal, hogy ott vannak a népdalok, azok egyszerűek – a NAT még olyan népdalokat is ajánl (Hajtsd ki, rózsám), ami hajlításokkal és olyan ritmusképletekkel van tele, aminek elénekléséhez bizony még a tanár is felkötheti a gatyáját. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy a szövege nem igazán szívderítő, különösen egy kamasz számára. Vajon ilyen dalokra gondolnak odafent, amikor azt mondják, kell a gyermekek lélkének a zene? Vagy azért biztos, ami biztos, tanuljon olyan dalt is a gyerek, amit közvetlen kútbaugrás előtt még el tud énekelni?

A mindennapi énekóra/éneklés kötelezővé tétele a gyerekek egy részénél a kudarcélmények kimeríthetetlen tárházát jelentené – ráadásul nagy nyilvánosság előtt, napi megaláztatások formájában.

3. Az énekórák a mai formájukban kínszenvedés a diákoknak.

Ajánlom figyelmébe mindenkinek, aki a NAT mellett kardoskodik, olvasson bele a fent említett hivatalos énekkönyvbe. Vajon hány 15-16 éves gyereket érdekel, mi az a dodekafónia, az orgonapont, a maggiore-minore, vagy épp a korál? És vajon hány gimnazista képes Beethoven hegedűversenyének Rondó-témáját d-mollban lekottázni? És ember legyen a talpán az a tanár, aki rendet tud tartani a következő tankönyvi feladat végrehajtásánál:

„Hallgassátok meg egymás után többször J.S.Bach: II. Brandenburgi verseny I. tételét.

1. a tétel során kövessétek végig a concertáló hangszerek (hegedű – oboa – blockflöte – natúrtrombita) belépéseit.
2. a pergős, gyors tétel utolsó harmadában a zenei feszültség tetőpontján Bach hirtelen elnémítja a zenét. A kottába beírja a G.P. (generálapusa = általános szünet) jelzését. A zenekar egy pillanatra elhallgat, s azt követően unisono (egy szólamban) idézi fel a már ismert témát. Figyeljétek meg azt a pillanatot is!

Tegye fel a kezét, aki úgy gondolja, a saját kamasz gyereke tuti értékeli a zenei feszültség tetőpontját és nem inkább a tanár feszültségének tetőpontját keresgélné szívesen. Részemről egyáltalán nem irigyelem az énektanárokat, akik Sziszifuszként óráról órára követik egy, a zene megszerettetésére képtelen tankönyv utasításait. Talán csak azok ússzák meg könnyebben, akik „komoly” tárgyat, például magyart is tanítanak az adott osztályban – akkor a diákok tudják, amit adnak, azt majd kamatostul visszakapják ott, ahol számít is, azaz nem éri meg rendbontani.

4. Vajon miért kell a gyerekeknek teljesen hasznavehetetlen zeneelméletet a fejükbe erőltetni?

A tankönyv zeneelméleti összefoglalója például részletesen foglalkozik a kvintkör/kvintoszlop dúr és mól hangnemeivel. Kérdem, minek? Vajon a gimnazisták hány százaléka tud egyáltalán kottát olvasni nyolc-kilencévnyi iskolai énekóra után? És ha a ritmust-ütemet felismeri ugyan, a zeneiskolában hangszeres zenét tanulókon kívül ki merészkedik el vajon az összes előjegyzés és hangnem világába? Vajon józan paraszti ésszel elvárható tőlük, hogy tudják, mi a különbség a Fisz-dúr és a Cisz-dúr között?

Most képzeljük el, mi lenne, ha heti egy-két óra helyett a jövőben mindezekkel naponta kellene szembesülni a gyerekeknek. Hát jobb kedvűek nem lennének, az biztos.

De vajon hogyan lehetne megszerettetni a felnövekvő nemzedékkel a zenét és az éneklést?

Ha klasszikus, az legyen népszerű – ki ne emlékezne Hacsaturján Spartacusára, ha egyszer is hallotta már, vagy a Dongóra? De magával ragadó a Kis éji zene, a Török induló, a Für Elise, a Bolero, hogy Csajkovszki b-moll zongoraversenyéről vagy a Sorsszimfónia kezdő taktusairól már ne is beszéljünk. De akár visszafelé is haladhatunk, a ma műveiből – hogyan fogalmazza át például a mai zenész, például a Jethro Trull Bach Bourreéját? Vagy hozzátett, esetleg elvett Vanessa Mae a szintén Bach remekmű d-moll Toccata és Fugájához? És hogyan szól a klasszikusok popritmusban? Jobb lett? Rosszabb lett? Ne értelmezni tanítsák meg a gyerekeknek a zenét, hanem élvezni és a jót értékelni. És mit szeret az átlagember, azaz az átlagdiák? Ha a youtube nézettségi adatai alapján választunk, esetleg a különböző „legnépszerűbb 100 klasszikus” CD-kiadványokat mazsolázzuk, valószínűleg eltaláljuk, mivel érdemes próbálkozni.

A hangszerek világa hihetetlenül izgalmas, csak olyan számokat kell mutatni a gyerekeknek. Ott van a nagy klasszikus, a Péter és a farkas, de ha már a feldolgozásoknál tartunk, jöhetnek a mai népszerű előadó művészek, mint például a 2 Cellos, Lindsey Striling, Ian Anderson, illetve mai népszerű zene hangszeres áldolgozásai („cover”-ek). Mire lenne az internet, ha nem erre, hogy maguk a gyerekek keressenek különböző verziókat, olyanokat, amelyek megragadják őket?

Az emberi hang is lehet hangszer – gondoljunk csak az acapella műfajára, népszerű hollywoodi filmek is szólnak erről a témáról és a fiatalok énekversenyeiről, vajon miért nem kalandozhatnának el erre is a gyerekek? A Voca People formációnak például komplett rövid zenetörténeti összeállításai vannak, már csak be kell mutatni az eredetiket. (https://www.youtube.com/watch?v=rJIJdYk1x98&list=PLE5kGuNOHbbuwUzts6I0K_V8m62bzDeuH&index=3)

Azt is tudomásul kellene venni, hogy már nem a fonóban töltjük az estéket és szombatonként nem a táncházban ropjuk. Ez a világ elmúlt, és bárhogy is erőlködnek egyesek, nem tudják visszahozni, a XXI. század szelleme már régen kiszabadult a palackból, hogy a sokszor átkozott multikultit ne is említsük. A gyerekeink nem dunántúli ugrósra meg gyimesi héjszára kelnek meg fekszenek, ahogy csürdöngölőt sem kell járni kalákában. Ez van, ideje megbékélni vele. És azzal is, bizony az oktatott népdalokat is aszerint kellene összeválogatni, hogy kiváltsa a gyerekek érdeklődését – lehetne például kiindulási alap, melyeket dolgozták fel olyan együttesek, mint a Republik, a Nox vagy épp a Kowalsky meg a Vega.

Nem kellene megijedni a feldolgozásoktól – gondoljunk csak Vujicsics Tihamér örökérvényű „Az árgyélus kismadár” paródiájára (https://www.youtube.com/watch?v=qw7btyFQVto), ahol meghallgathatjuk a népszerű népdalt tűzoltó zenekar meg latin ritmusban is.

Feltehetjük a kérdést, miből mi lett, mi mivé alakult? Mit merített a népzenéből annak idején az Illés és az István a király? És hogyan néptáncolnak ma falubulin a Quimby Most múlik pontosan című számának Trianon dallá átszövegezett variációjára? A zene él, a zene változik, épp ez benne a szép.

És nemcsak a magyar népzene feldolgozásai lehetnek érdekesek – gondoljunk csak a Macskajajj balkáni cigányzenéjére vagy akár a Gyűrűk urában és Hobbitban megjelenő kelta muzsikára. A zeneszerzők visszanyúlnak, ihletet kapnak a régiből, leporolják, újraértelmezik. Miért ne élvezhetnék a gyerekek ezt az újat?

Biztos nagyon érdekes az ókor zenéje, de vajon leköt egy iskolást? Nem. Akkor miért ne lehetne olyanokat nézetni-hallgattatni velük, ami megragadja őket? És igen, a hangsúly a „nézetni”-n is ott van – hiszen számtalan film klasszikus zenével operál, kezdve a Sivatagi Show Csajkovszkijától egészen a Mission Imposible éppen most bemutatott részének Turandotjáig. Miért ne lehetne bemutatni a gyerekeknek, figyeljétek a jó főszereplőt, ahogy épp a Puccini opera Nessun Dorma áriája alatt aprítja a rossz bácsit, aztán később a lírai jelenetekben az aláfestő filmzenében vissza-visszatér a komolyzene, immáron könnyűzenévé alakítva? És ha már a Nessun Dormánál tartunk, a Rettegés arénájában is erre törlesztnek a jók minden elszenvedett rosszért. (https://www.youtube.com/watch?v=JuRBU8UVhDU) De Wagner is nagyszerűen beleillik az Apokalipszis most ba (https://www.youtube.com/watch?v=TqtehtSB0LI), ahogy a 2001: A Space Odyssey is klasszikussal, azaz Richard Straussal hengerel le minket https://www.youtube.com/watch?v=ypEaGQb6dJk).

Ma már a számítógépes játékok is professzionális zenével készülnek – lehet, hogy nem az eredeti dalok csendülnek fel bennük, de a hangulatuk már jól megalapozzák az adott korszakot, ráadásul a gyerekek, és főleg a fiúk ismerik és igen gyakran szeretik is ezeket. Tipikus példa erre a Stronghold zenéje (https://www.youtube.com/watch?v=v6otXDTS0KU), ha pedig ezt már befogadják a diákok, lehetne tovább menni az eredeti felé, valószínűleg nem lenne radírdobálás és rendbontás azok alatt sem.

Miért ördögtől való az, ami Bartók meg Kodály után történt a zenében? Hát nem kortársunk Webber vagy épp Nino Rota, Mancini vagy Ennio Morricone? Vajon meg tudja szerettetni a komolyabb könnyűzenét a Jézus Krisztus Szupersztár rockopera vagy épp a Hair? Felkeltheti a Biblia utáni érdeklődést a József és a színes szélesvásznú álomkabát musical? Hát biztos jobban, mint bármelyik középkori vallásos zenemű.

Az sem lenne ördögtől való, hogy az énekórák segítenének eligazodni a mai zenei irányzatokban – metal, beat, pop, rock, jazz, house, dubstep és a többi, necsak az épp divatos irányzatokat ismerje a gyerek, azaz azokat a számokat, amelyek épp dömpingjüket élik a médiában. Miért ne hallgathatnák és szerethetnék meg nagyapáik-apáik zenéjét is, Frank Sinatrát, a Beatlest, Elvis Presleyt, a Queent, a Twisted Sisterst, Tom Jonest, Leonard Cohent, hogy csak egy párat említsünk a sok száz különböző stílust képviselő nagy művészből. Ráadásul tovább lehet menni a sima ismertetésnél, hiszen egy-egy műnek rengeteg könnyűzenei feldolgozása és újraértelmezése van, gondoljunk csak például a Hallelújára vagy a My Way-re, lehet válogatni, kinek melyik verzió jön be.

A XXI. században élünk, felgyorsult a világ, sokfajta inger éri a diákokat is rövid idő alatt, a gyerekeket pedig valószínűleg sokkal jobban leköti a zene, ha kép is társul hozzá. Vajon nem lenne egyszerűbb a barokk zenét a barokk királyi udvarokkal, palotákkal, ruhákkal együtt bemutatni, megszerettetni? De hatásos képi világ csatlakoztatható a gregoriánhoz, Bach orgonamuzsikájához, hogy Vivaldi Négy évszakjáról már ne is beszéljünk. Igaz, az ilyen módszer alkalmazásához nem lenne elegendő egy 328 oldalas lexikon-szerű énektankönyv két évre, ehhez fantázia és sok-sok pénz kellene, arra pedig csak sejtésünk lehet, melyikből van kevesebb a mai diákok tananyagának összeállítása során.

A legnagyobb kihívás pedig a közös éneklés megszerettetése, bárhogy is nézzük. A népdalok jó része már elavult és nem is trendi a mai gyerekeknek. A magyar nóták jó része soha nem is volt elég színvonalas, maximum a félig részeg lakodalmas közönségnek, a lakodalmas rock vadhajtásairól pedig már ne is beszéljünk. Vajon mi magyarok milyen közösségi zenéhez tudnánk visszanyúlni, mit énekelnének szívesen a mai gyerekek is? Ráadásul a közösségi zenében az a jó, még a leghamisabban éneklő is bátran kieresztheti a hangját, nem számít, az élmény a lényeg. A mozgalmi daloknak vége, ma már senki sem énekli a Mint a mókus fenn a fán-t sem. De akkor mit helyette? Ehhez az idézett tankönyv sem ad segítséget, legalábbis én egyetlen olyan dalt sem találtam benne, amit tábortűz mellett vagy osztálykiránduláson a buszon szívesen zengenének a diákok. Mert valljuk be, azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy majd a Kormos Pistát Simontornyán megfogták című népdalból lesz az osztály slágere. És ha az oktatási kormányzat az éneklés szeretetét, a pozitív közösségi élményt szeretné erősíteni a gyerekekben, elősegítve azok jobb közérzetét, itt az ideje erre a problémára gyors megoldást találni.

Mindenesetre a kormányzat képviselői így értelmezik a lelket melengető közösségi éneklést:

Az itt közölt vélemények a szerzőik álláspontját tükrözik, a megjelentetésükkel nem az egyetértésemet fejezem ki!
Benke Péter

Gulyás Emese a Budapesti Fesztiválzenekarban hegedül, általában a színpadnak a nézőtér felőli bal szélén ül az első sorban, ám ebben az évadban nem fogjuk őt ott látni, mert a nyáron édesanya lett és azóta más dolga van.
2006-ban szerzett diplomát a Zeneakadémián, két évvel később került a Fesztiválzenekarba.

Egy szép szeptemberi este emlékezetes hangversenyt adott a Pesti Vigadóban.
Doktori tanulmányai lezárása volt ez, afféle vizsgahangverseny.
Az elsősorban a BFZ művészeiből álló kamarazenekar háromfős bírálóbizottság és a Vigadó közönsége előtt muzsikált, elhangzott Tarquinio Merula: Ciaccona, Dario Castello: Sonata Quarta a 2 Soprani, Vivaldi: La Folia Szonáta - ezek barokk hegedűn, aztán Wolfgang Amadeus Mozart: Esz-dúr Sinfonia Concertante hegedűre, brácsára és zenekarra, (vezényelt Vashegyi György), majd Mendelssohn Esz-dúr oktettje - ezek már modern hangszeren.

Az esemény épp olyan volt, mint egy teltházas koncert, senki meg nem mondta volna, hogy vizsgaelőadás, ráadásul igen családias, hiszen a nézőtéren nagyon sok kolléga foglalt helyet a Fesztiválzenekarból, ami számomra azért nagy dolog, mert úgy tudom, a művészek egymásra ritkán kíváncsiak. Páratlan hangulat volt a sínpadon is, Kertész György csellóst soha az életben nem láttam ilyen felszabadultan és jókedvvel játszani, de nem csak ezért.

Emese boldog és gyönyörű volt, mint egy menyasszony, a vizsga pedig - mint utóbb kiderült - sikeres volt. Másmilyen nem is lehetett.
Mintha ma lett volna.
Pedig épp ma egy éve volt!
Emese, gratulálok és nagyon köszönöm, hogy ott lehettem.

A képre kattintva galéria nyílik.

Az eseményt Gulyás Emese édesanyja, Zákány Etelka Rebeka festőművész is megörökítette:

Szent Efrém Férfikar.
Először a 2008-as Csajkovszkij-maratonon találkoztam velük és először a tavalyelőtti Zemplénfesztes fellépésüket örökítettem meg itt a blogban.
A Pozsonyi Pikniket az induláskor nagyon szerettem, de az ezzel járó vonzódást legyőzte az évről évre sűrűbb tömeg.
Idén először a fesztivál helyszínnek szűk Pozsonyi útról kikerült az Újpesti rakpartra, viszont ennek ellenére csak a Szent Efrém miatt mentem ki. Pláne hogy light!
Ez volt a kedvcsináló, rövid beszélgetés Bubnó Tamással, nekem bejött!

Vittem magammal mindent, hogy készíthessek kis illusztrációs klipeket, állványt, lámpát, a kezelésükhöz szükséges szemüveget, egy valami maradt csak otthon: a félarasznyi kamera, így csak néhány fotóval - meg a youtube-on lelt videóval - tudom köríteni a kis beszámolómat.

Igen, ez a Skorpiótól a Dédapám című szám 1974-ből, amit még olykor ma is hallani a rádióban, de ilyen feldolgozáshoz még nem volt szerencsém! :-)  Volt Erkel Bánk bánjából a Keserű Bordal, Laborfalvi Sós Béla szólójával, jé, őt Rigolettó szerepében hallottam az idén kétszer is, nem tudtam, hogy ő is ennek a nagyszerű kórosnak a tagja. Az is új volt, hogy Bubnó Tamás két fia is itt énekel, Bubnó Márk bariton és ma este kiváló műsorvezető, Bubnó Lőrinc pedig tenor és ma este gitáros is. Az Efrém Light meglepte a közönséget Lennon-McCartney és Cseh Tamás dalokkal, dél-afrikai sutu zenével, a Poljuskával.
Apropó, Poljuska.
A nagyérdemű megtudhatta, hogy a dal szerepel az Alexandrov együttes szeptember 19-i budapesti fellépésén, meg azt is, hogy amikor a Szent Efrém Férfikar énekelt Moszkvában, a koncert után a szívélyes háziak a két kiváló basszus énekest ott akarták tartani, a többieknek azt mondták: mehetnek bármikor. :-)
Kiváló produkciót állított színpadra a csapat, valami remek érzékkel, képesek voltak az utolsó percig lekötni a színpad elé gyűlt százakat, akik egy része lelkesen a kórussal énekelt.
Szerettem volna előre tudni a műsort, de úgy vettem észre, a szervezők és az előadók versenyeztek, ki titkolja jobban, nyilván a meglepetés érdekében és ez így rendben is van.
Amit egyáltalán nem értek.
A Szent Efrém Férfikar akkor is kuriózum, amikor a tőlük megszokott magas színvonalú bizánci egyházi zenét és kortárs kórusműveket adják elő, egy ilyen könnyed kirándulás más zenei műfajokba igazi kultúrcsemege.
Nos ezt a ritka műsorszámot a hazai kulturális sajtó teljes egyetértésben hallgatta agyon.
Hiába kerestem beszámolót, kritikát, bármit, sehol semmi, még a Pozsonyi Piknik oldalán sem emlékeztek meg részletesen a remek műsorról, csupán a kórus facebook-oldalán találtam egy köszönetnyilvánítást Koncz Dezsőnek, aki a Nagylátószög c. online kulturális magazinban fényképes tudósítást adott a hetedik Piknikről, megemlítve a Szent Efrém Férfikar fellépését és ígéretet tett egy bővebb beszámolóra (ami azóta elkészült, hurrá! ).
Ugyancsak a kórus oldalán olvastam, hogy a Coldplay Paradise c. szám feldolgozását szeretnék ők is visszahallgatni, ezért kérik a közönséget, hogy aki videóra vette, juttassa el nekik.
Kérem, az olvasóimat, ha esetleg valakinek meglenne, ha már én ilyen ügyes voltam - igaz így legalább lencsevégre tudtam kapni a koncertet néhány ember számára méginkább feldobó, közeli rúdtáncost...

A képre kattintva galéria nyílik.

Be kell valljam, igazából nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar az elmúlt évig az évadnyitó koncertjeit Mahler-ünnepnek nevezte és most e poszt miatt kerestem volna valami anyagot, de sem a BFZ honlapra belinkelt Fidelio-cikkek, sem a Magyar Gustav Mahler Társaság honlapja nem járult hozzá az okosodásomhoz, így békében vettem tudomásul, hogy a tavaly szeptemberi Brahms szimfóniák után az idén megint Mahlerrel kezd a kedvenc zenekarom. Sokat köszönhetek nekik, ugyanis Fischer Iván és ők vittek végig azon úton, ami Mahler megismerését, elfogadását és megszeretését eredményezte, enélkül pedig szegényebb lennék.

Az öt évtizedes koncertközönségi múltam legrövidebb, mindössze 18 perces első felvonásban Roman Trekel német bariton énekelt öt Hugo Wolf dalt. Innen is tudhattam, hogy ez már nem a Mahler-ünnep, hiszen ott a szokásos Mahler alkotás mellett egy vagy két kortárs mű szerepelt a műsoron, Hugo Wolf (1860-1903) nem a mi kortársunk, hanem Mahleré, pályájuk együtt indult, de Wolfé egy merő kudarc volt, még fiatalabban halt meg, mint a pályatársa.
Dalai borongósak, elégikusak, ennyi elég is volt belőlük. Négy évvel ezelőtt egy másik bariton, Wolfgang Holzmair énekelte őket, nekem  Roman Trekel meggyőzőbb volt, emlékezetes marad, Holzmair szereplését az alábbi felvétel segített felidézni:

Mint a felvételen látható, A hárfás című dalhoz négy éve Polónyi Ágnes hárfás bekerült középre, idén a bariton ment ki hozzá jobbszélre, ez is sokkal jobban szólt így. Annak is örültem, hogy a dalok szövegei németül és nyersfordításban is követhetőek voltak a műsorfüzetben, így pontosan tudhatta, akit érdekelt, hogy miről szól a zene.

Nagyon vártam Mahler VII. szimfóniáját, mert élőben először találkoztam vele. Azt tudtam, hogy a szerző sokkal többre értékelte, mint a közönség és az utókor, azt is tudtam, hogy egy békés evezés ihlette a bevezetőt - ám hogy rövid pár perc alatt mivé fokozódott az az idilli hangulat, az annak ellenére meglepett, hogy két karmester felvételét is hallottam már: Abbadóét és Rattle-ét.
A mi Fischer Ivánunk rajtuk is túltett, annak ellenére, hogy szemmel láthatóan fizikai problémákkal küszködött, ülve vezényelt és nagyon lassan lépkedett, ám az a lelkes és önfeledt JÁTÉK, ami az öt tétel alatt a színpadon folyt, meghazudtolta és elfeledtette mindezt, remélhetőleg vele is.
Többször kaptam magam azon, hogy tele szájjal vigyorgok.
Amikor a fúvósok felelgettek egymásnak, akkor egy alpesi legelőn sétáltam, egyáltalán nem lepett meg, hogy egyszer csak tehenek kolompoltak a közelben és Herboly László ütős két vesszőnyalábbal zörgette a nagydob corpusát.
Jók voltak a zenei kitekintések, Berlioz Fantasztikus szimfóniája, Wagner, Lehár és Mozart is megjelent egy-egy taktus vagy sor erejéig, ismerős hangok köszöntek vissza az I. szimfóniából, de fel-felcsendültek németes, olaszos és klezmeres táncok is.
A mű kissé hosszúra sikeredett, pár perccel a befejezés előtt úgy éreztem, kész, vége, többet képtelen vagyok befogadni, most már csak fizikailag vagyok jelen, ám a záróhangok újból magukkal ragadtak. Szegény bőgősök, mit kellett kiállniuk a fülüktől fél méternyire kongó harangoktól!
A siker kirobbanó volt, az évad igen jól indult, ráadást nem kaptunk, de egy ekkora előadás után talán nem is hiányzott.
Két álló napig nem kapcsoltam be semmit, Mahler VII szimfóniája élt bennem, hallottam akkor is, amikor nem akartam, de szerencsére inkább akartam!

Úgy tudom, a három előadást követően lemezfelvétel készül, alig várom a megjelenését, addig álljon itt ez a csodás zene Claudio Abbadoval.

Ki gondolná, hogy a Margit körutat a XVIII. században bécsi Landstrassénak nevezték és Mária Terézia korában, 1752-ben kezdték felépíteni azt a templomot, ami ma a budai ferenceseké. (A templom történetéről bővebben itt)

Ki gondolná, hogy ebben a templomban egy szép szeptemberi vasárnap délután orgonaest hallható? Aki az itt látható plakáttal találkozott, az biztosan.

Bartl Erzsébet rangos orgonaművész lehet, hiszen a hangversenyén nem más lapozott neki, mint a Budapesti Fesztiválzenekar orgonistája, Nagy László Adrián.
Egyszer a pápa gépkocsivezetője fejfájásra panaszkodott, de a feszített program megkívánta a tempót, így az utasa ült a volánhoz, ő pedig hátra. Az őket igazoltatni akaró rendőrt meglepetten kérdezte a  kollégája:
- Miért engedted el ezt a kocsit?
- Mert az Isten ült benne.
- Megbuggyantál?
- Dehogy! Ki másnak lehet a pápa a sofőrje?

Bartl Erzsébet orgonaművész-tanárról megtudtam, hogy az Aelia Sabina Alapfokú Művészeti Iskola igazgatóhelyettese és mily kicsi a világ, ezt az intézményt Kenessey László vezeti, aki valamikor régen az esztergomi ferenceseknél egy rövid ideig énektanárom volt.

Műsoron César Franck négy műve volt, igazi mennyei muzsika, elmélkedésre, magunkba szállásra ösztönző. A ferences templomban kis létszámú, ám annál kellemesebb közönség volt, köhögés, telefoncsörgés, beszélgetés és cukorkázás nélkül, akik békésen szunyókáltak egy kicsit a vasárnapi ebéd után, azok sem zavartak senkit.

Több kedves ismerősöm kérte, hogy ha lehet, előre szóljak, mikor hova megyek, mert jönnének ők is.  Most szólok, hogy a következő országúti orgonaest szeptember 27-én lesz, amikor Nagy László Adrián szólaltja meg a ferences templom csodálatos orgonáját.

Rövid időn belül Verdi Rigolettóját négyszer, Mozart vígoperáját háromszor volt szerencsém látni.

1. 2015 március, MÜPA, Fischer Iván és a BFZ
Izgalmasan indult, három dimenzióban.
a. A színpadot uraló óriási vetítővásznon megjelenő mesekönyvben.
b. A zenekari árokban (jé, ilyen is van a MÜPÁ-ban?) helyet foglaló Fesztiválzenekar és a színpadon megjelenő énekesek tolmácsolásában
c. A mindenfelé felbukkanó, az énekesekkel azonos jelmezbe bújtatott prózai színészek előadásában.
Először tetszett a sok újdonság és a változatosság, a tízpercenként érkező újabb és újabb gegek sorozata, később azonban elvesztettem a fonalat és azon kezdtem gondolkodni, hogy milyen igazságtalan dolog ez: valaki megálmodja egy klasszikus mű újszerű színpadra állítását, hónapokig készül rá rengeteg embert és technikát megmozgatva, aztán beül a néző a kényelmes székbe és komolyan elhiszi, hogy ő itt most befogadja a művet.
Pedig nem.
Ennél a Varázsfuvolánál sokkal egyszerűbb előadásokat többször megnézve mindig tudok újabb és újabb, aprólékosan kidolgozott részleteket felfedezni és örülni nekik. Persze lehet, hogy én vagyok nagyon kevés és mások egyszerre befogadnak mindent, ám ezt némileg cáfolja, hogy egy-egy jól sikerült koncert utáni tapasztalatcsere során gyakran emlegetek olyan apró részleteket, amit a többiek észre sem vettek.
A BFZ-féle Varázsfuvolát azonban - hiába igyekeztem - nem tudtam követni.
Megállapítottam, hogy az énekesek sokkal jobbak, mint a prózát mondó színészek, utóbbiak csak azzal tudtak lekötni, hogy épp hol jelennek meg, az alakításuk nem fogott meg egy kicsit sem és a vége felé már csak a gegek szórakoztattak, pl a fekete lepel fölött csak a fejüket mutató kórus, aminek a többsége a Fesztiválzenekar tagja volt, meg hogy a zenészek az árokból szép lassan felszivárogtak a színpadra, közben Fischer Ivánt egy másik karmester helyettesítette.
Lehet hogy többet profitálnék az előadásból, ha megnézném másodszor és harmadszor is, ehhez azonban nem vagyok eléggé motivált.

2. 2015 április, Győri Nemzeti Színház
Lehetőségem volt beülni a premierre.
Az előadás előtti várakozás során nem tudtam mire vélni, hogy a nézők alaposan megbámulnak mindenkit. Győr ennyire megőrizte volna a kisvárosi mentalitást, vagy a premierekre kötelezően kivonul a helyi intelligencia és azért vizslatják egymást, nehogy elmulasszanak valami obligát pofafürdőt?
Ahogy felgördült a függöny, biztos lettem abban, hogy nem hiába autóztam annyit: a zenekar és a helyiség jól szólt, a rendezés pedig meseszerűnek látszott. Ez a jó érzés végig is kísérte az egész előadást. Örültem László Boldizsár Taminójának, akit két hónapon belül láttam mantuai hercegnek a Rigolettóban és Pinkertonnak a Pillangókisasszonyban, talán ez az alakítása tetszett a legjobban.
Kovács Éva az elmúlt hónapokban Gildaként dobbantotta meg a szívemet, most egy látszólag jelentéktelen szerepet osztottak rá, Papagénát, aki csak az utolsó percekben jelenik meg, igaz, először prózával. A jelmeztervező igazán pöpec kis boszorkányt faragott belőle, hatalmas, kampós orral, ami pontosan illeszkedett a mű színre vitelének azzal a vonulatával, hogy nem kell mindent olyan véresen komolyan venni, ez viszont a vénasszonyként színpadra lépő Papagénát könnyen ripacskodásra csábíthatta volna, ám Kovács Éva valami hallatlan ügyes érzékkel találta el a középutat, ugyanis a komikus figurát kedvesen, rengeteg humorral, ugyanakkor vásári komédiás túlzások nélkül tette a nézők elé. Sarastro szerepében Rácz Istvánt hallottam már sokkal jobb formában és nagyon bízom abban, hogy lesz még rá lehetőségem.
Nagyon szeretném!
A képre kattintva galéria nyílik.

3. 2015 június 29.
Thália Színház
Amel Opera Fesztivál
Alföldi Róbert rendezése

Sajnos megint azzal kell kezdenem, hogy nem tartozom azok közé, akik Alföldi Róbert nevét meghallva azonnal harci görcsbe rándulnak, sem pedig azok közé, akik hasra esnek tőle. A Sztravinszkij maratonon volt egy olyan produkciója, amire azt mondtam, hogy bárcsak maradt volna otthon, mégis nagyon szerettem volna látni, mit kezdett Mozart vígoperájával.
Nos az első 10 perc után kedvem lett volna felállni és sétálni egyet a környéken.
Hagyján, hogy a cselekmény ezúttal egy diliházban játszódott, a három udvarhölgy három szörnyen (a mai valóságnak megfelelően) felöltöztetett nővér, Tamino egy hiányos öltözetű, őrjöngő ápolt, a kígyó meg egy slag, amivel a fene tudja, mit csinált Olga, Mása és Irina, nem bocsánat, az egy másik darab, tehát a három nővér, de szegény Taminó üvöltött, mint egy fába szorult féreg, én meg a második emeleti jobbszélről nem láttam semmit. Szerencsére. 
Hazamenni meg azért nem akartam, mert erre csak ott, csak akkor és csak önöknek előadott produkcióra már a meghirdetés előtt elfogyott az összes jegy és úgy jutottam be, hogy egy sebtiben firkantott papírral a kezemben kiálltam a bejárathoz, hogy JEGYET VESZEK - és kaptam is, két egyetemista kislánytól, akiknek a csoporttársa vizsga miatt nem tudott eljönni.
Nagyon nem találtam a helyemet a nézőtéren, mert a sztori tálalásán kívül igencsak szélsőséges dolgok jelentek meg előttem: egy nem túl összeszedetten szóló zenekar, helyenként bántó pontatlanságokkal, polgárpukkasztó idétlenkedések a színpadon, csak a brahi kedvéért egyszerre riszáló nővérek, nyelvüket nyújtogató kisfiúk, a feneküket mutogató énekesek, kufircolást imitáló ápoltak,  a nézőtéren, a sorok közé kikószáló Papageno (Szélpál Szilveszter), aztán kiváló Éj királynője (Marlène Assayag) és Pamina (Kovács Éva) ugyanakkor harmatgyenge Sarastro (Jekl László). Elhűlve figyeltem a közönséget, vajon csak egyedül érzem furán magam? És igen! Először azt hittem, mások kínjukban nevetnek egy-egy oda nem illő megnyilvánuláson, de nem, kiderült, hogy én vagyok a kakukktojás és a közönségnek tetszik, nagyon tetszik mindaz, ami a színpadon operaelőadás címén folyt. A szünetben találomra kiválasztottam néhány nézőtársat hogy megkérdezzem, hogy tetszik, amit látnak. Két idősebb hölgy biztosított, hogy egyedülálló produkcióban van részünk, hiszen Robi (!) így mondja el a nyilvánvalót, ti. hogy az egész világ egy nagy elmegyógyintézet, csak várjam ki a végét! Egy kissé túlöltözött házaspár szerint igencsak sajátos ez a látásmód, de olyan nagy baj nem lehet vele, hiszen alig kaptak jegyet. Apropó, a kis egyetemista lányok! Az egyikük először látott Varázsfuvolát, a másik már több rendezést is megtapasztalt. Megígérték, hogy a végén elmondják a benyomásaikat.
És eljött a vég, a szereplők idióta vigyorral integetve köszönték meg a tapsot, a közönség feldobva indult haza, ám az ifjú hölgyek pontosan bemutatták, mi lett ez a világ, ugyanis az ismételt érdeklődésemre kijelentették, hogy "na ne játsszunk már ilyet" - és szó nélkül faképnél hagytak - még integetni sem tudtam nekik, pedig akkor már tudtam, hogy kell.
A képre kattintva galéria nyílik.

utószó:
ez nem kritika, hanem egy néző szubjektív benyomásai.
Az írás nem megrendelésre készült, nem fizet érte senki, szerzője független magánszemély, aki kizárólag a jó és még jobb élményekben érdekelt, ám produkciókban, kultúrklikkekben, zenei és/vagy újságíró karrierben még véletlenül sem!

Roxérum, tánc és illemzenekar.
Városligeti Sörsátor, 2015 szeptember 1.
Időutazás.
Rock és blueszene, ahogy azt a nagy időkben boldogabb országokban művelték és amihez olykor a Luxi (luxembourgi rádió) és agyonmásolt felvételek jóvoltából hozzájutottunk.

Bari Lajos - gitár, Berkes Charlie  - basszusgitár, Bernáth Tibor - dob, Kalmus József - ének, Szász Ferenc – gitár

Hiányzott az ilyen eseményes állandó fotós tudósítója, Kövecses Rocker Miki,  ezért bátorkodtam elkövetni ezt a kis galériát:

Kisharsány, Nagyharsány és Palkonya
2013-2014-2015 augusztus

Kedves ismerősnek köszönhetem, hogy legyűrve a fesztiválok tömegjeleneteivel szembeni averziómat belekóstoltam Dinyés Dániel operabeavatóiba, és szerelmese lettem az előadásainak, meg az egyhetes rendezvénynek.
Valamennyi beavatón Kolonits Klára énekelt szopránt, Szolnoki Apollónia mezzót, az elsőn és a harmadikon Horváth István tenort és Cseh Antal baritont, a második Varga Donát tenort és Gábor Géza basszust.

Egy beavató három előadásból áll, Dinyés Dániel zeneszerző és karmester a zongoránál ül és beszél, olykor szóló játékkal illusztrálja az elmondottakat, másszor pedig kíséri a négy énekest, a közönség pedig sír és nevet, olykor pedig gurul a röhögéstől, miközben megismeri az operák világának titkait.

Aki azt hiszi, mindent tud egy ismert operáról csak azért, mert huszonhétszer látta és mindent elolvasott róla, az is tátott szájjal hallgatja Dinyés Dánielt, mert a zene és szöveg, a szöveg és előadás, az előadás és a történelmi háttér, a történelem és zenei ábrázolás összefüggései számtalan elméleti és gyakorlati titkot tartogatnak.

A közönség a három előadást két vagy három nap alatt, három helyszínen hallgathatja meg, a kisharsányi, a nagyharsányi és az érdekes megjelenésű, ám  borzalmas akusztikájú palkonyai református templomban.

Az első alkalommal majdnem teltház volt, de aki közben érkezett, még az is helyet tudott foglalni. Szerencsém volt Kolonits Klárát karnyújtásnyi közelségből látni-hallani, az alábbi videón mindketten látszunk.
Egy évvel később már a földön is ültek emberek, harmadszorra már a csilláron is lógtak, mi például bár 20 perccel a kezdés előtt érkeztünk, csak az emeleti ablakmélyedés porába tudtuk bepakolni a hátsóinkat.

Nem véletlenül.
Ízelítő az ideiből.

és a tavalyelőttiből (2013).

Egy nagy, egyoldalú  szerelem kezdődött ezen a napon, beleestem az Operabeavatókba, az Ördögkatlan Fesztiválba és a környékbe. Utóbbit 1978 óta szerettem, az elmúlt évtizedben sűrűbben látogattam, de innentől sokkal több lett a számomra, mint egy csodás táj remek borokkal.