Hasse: Siroe, Perzsia királya
Vígszínház
2015 április 18

A Budapesti Tavaszi Fesztivál alkalmából kalandozott a Vígszínház az opera vizeire, ami remek kezdeményezésnek bizonyult. Johann Adolph Hasse  német barokk zeneszerzőt (1699-1783) az utókor méltatlanul elfelejtette, Max Emanuel Cencic, a néhány éve a budapesti fellépését váratlan megbetegedés miatt lemondó Philippe Jaroussky helyére beugró kontratenor porolta le Hasse 56 operájának egyikét és hozta Budapestre a görög Armonia Atenea zenekarral (vezényelt George Petrou)

A további szereposztás:   
Laodice: Júlia Lezsnyeva
Medarse: Mary-Ellen Nesi
Cosroe: Juan Sancho (hangban kissé elmaradt a többiektől)
Emira: Roxana Constantinescu (betegen lépett föl, de nem volt hallható)
Arasse: Lauren Snouffer

Remek előadás volt, minket egy kicsit sem zavart, hogy barokk előadáshoz mérten hosszú, nagyon hosszú volt és  úgy tudott négyórás lenni, hogy egy-egy sort hosszú percekig  ismételgettek, egy-egy szótagot pedig átlag 40-50 énekhangon keresztül húztak. Embert próbáló feladat egy ilyen művet megtanulni, de végigülni is - különösen olyan melegben, mint amit a Víg erre a napra produkált nekünk. Szegény zenészek, kapkodtak is a hangolókulcsaikhoz rendszeresen!

Szép, részben vetített színpadképek tették élvezhetőbbé a zenét, az utolsó negyedórában pedig nagyon emberi volt, ahogy először a főszereplő Cencic, majd két másik társa is elröhögte a cirkonyás dallamot, a közönség nem kis derültségére. Enélkül sokkal szárazabb lett volna az sok hosszú óra!

(fotó Felvégi Andrea)

Verdi egyik legismertebb és legtöbbet játszott operáját egyszerűen nem lehet megunni.
Az elmúlt négy évben épp négyszer volt hozzá szerencsém.

1. Magyar Állami Operaház, talán 2011
A Szinetár-rendezés és pompás szereposztás, Rigoletto Fokanov Anatolij , csodás hang, lebilincselő játék, Gilda Kertesi Ingrid, lélekemelő koloratúr, két duettjük tele drámai feszültséggel, torokszorító pillanatokkal. Szvétek László, aki maszk nélkül is kiváló Sparafucile, gyönyörűen kiénekli a két alsó f hangot (az első jelenése végén ahogy promózza magát, Sparafuci-i-i-i-il, a rendezés fogyatékossága, hogy közben elé kerül egy színpadi elem, az utolsó jelenésében, ahogy jóéjszakát kíván, buona notte.....- egy gyűjtemény hallható itt ezekből, nagy nevekkel, csodás és pocsék hangokkal) és a számomra eddig legemlékezetesebb Monterone: Berczelly István, aki amikor megszólalt, meg kellett kapaszkodni, nehogy magával sodorjon a hangja és a mantuai herceg Fekete Attila, aki az opera elején annyira elpazarolta a hangerőt, hogy a vége felé már el-elcsuklott a hangja.

2. Erkel Színház, 2014 április
Primavera Fesztivál, a Győri Nemzeti Színház vendégjátéka
Nagyon vegyes érzésekkel mentem haza, úgy éreztem, az addigi legrosszabb előadáshoz volt szerencsém.
Közel ültem a zenekari árokhoz, balszélen, és az első benyomásom az volt, hogy nagyon nem erre a színpadra készült az előadás, hanem sokkal kisebbre és nem is akartak változtatni semmi, mondván, hogy "jó lesz az úgy is!"
Hát nem volt jó.
A mantuai herceg színre lépését a helyemről látni egyáltalán nem, hallani is csak alig lehetett, mert a nem teljesen széthúzott függöny eltakarta.
Sőt, mindjárt az elején nem volt világos a színen bizonytalan léptekkel áthúzó női hölgy szerepe.
De vissza a rendezéshez: sok elfuserált Rigolettó előadást láttam már nézőtérről és képernyő előtt is, ez egy újabb volt a sorban. Vajon a XVI. századi Itáliában játszódó sztori miért mutat jobban egy az alkoholtilalom idejét élő amerikai közegben? Ha már ott játszódik és szegény Monteronét is a színpadon puffantja le valami kirúgott villamoskalauzból lett csavargó, akkor miért csak ennyi? Miért nem derül ki a miért?
A keménykalapos Gurbán Jánosból annyi maradt meg, hogy általában kétségbeesett arccal forog a karmester felé, olykor egy épp éneklő kolléga elé áll, illetve hogy a végén majdnem megfojtja a haldokló lányát, mert nem veszi észre, hogy a zsákmadzag rátekeredett Gilda nyakára és Rigoletto ezzel együtt cibálta szegény Kovács Éva fejét.
Kovács Éva ígéretes, ifjú, szegedi szoprán, Gilda nagyáriájának második felében aggódtam érte, ugyanis a bizonytalankodásai a közönségben itt-ott mesterkélt köhögést váltottak ki, de a kezdeti nehézségeket leküzdve egészen belejött és felzárkódott az előadást komoly teljesítménnyel feldobó László Boldizsár (mantuai herceg) és Rácz István (Sparafucile) mellé. Be kell valljam, kettejük miatt lettem kíváncsi erre a vendégjátékra, Rácz Istvánért Verdi Szicíliai vecsernyéje óta rajongok és bizony nem vagyok vidám attól, hogy az ország egyik legnagyobb basszusa kikerült a Magyar Állami Viperaházból. László Boldizsár pályáját pedig a Cotton Club Singers 20 évvel ezelőtti megjelenésétől kezdve van szerencsém (és tényleg van) figyelemmel kísérni.
Rácz István csodálatosan énekelte és játszotta Sparafucilét, a két hosszabb kitartott alsó f hang mellett nem tudom elfelejteni az a gyerekgyilkosokat is megszégyenítő gonosz vigyort, amivel Gildát hasba szúrta.
Több nevet aznap nem jegyeztem meg, illetve egyet igen, hogy ilyen gyenge hanggal hogy kerülhet valaki színpadra, de ezt a nevet inkább megtartom magamnak (és kényszeredetten gratulálok a nemrég kapott díjához)

3. Miskolci Nemzeti Színház, 2015 február
Sir Rudolf Bing, a New York-i Metropolitan legendás igazgatója jegyzi az a mondást, hogy "Jobb egy pocsék Rigoletto, mint Rigoletto nélkül felnőni". Ez jutott eszembe, amikor beültem az este hat órakor kezdődő ifjúsági előadás erősen foghíjas nézőterére és felgördült a függöny.
Túlzás lenne, ha azt mondom a rendezésre: ordenáré?
A drága jó rendező, Szőcs Artur  nyilván nem gondolt arra a hatásra, amit egy többször elismételt jelenet a  közönség iskolás részéből kivált, a mantuai herceg ugyanis több hölgyszereplő szoknyája alól előcibált egy-egy bugyit, amit áhítatos pofával szagolgatni kezdett. 
Vajon jó az, hogy kultúra címén ilyen pornófilmes ízléstelenséget tolunk olyan arcokba, akik életükben először - és talán utoljára - nyúlnak hosszúra az opera nézőterén?
Még mindig a rendező úrról: érdekes lenne egyszer ráadni egy hosszú szoknyát és egy magassarkú cipőt, másszon létrára és közben énekeljen is, de nagyon szépen!
Nem tudtam mit kezdeni azzal az ötlettel sem, hogy Gilda plüssmacival érkezik a színpadra, majd unott mozdulattal letépi a fejét és máris szerelemre gyúl a templomban meglátott diák iránt.
Így ér  véget a kislányok gyermekkora Miskolcon?
Vagy a XVI. századi Itáliában?
Tragikomikus volt a herceg népszerű áriája alatt a tánckar alakítása, mint amikor egy munkaterápiás intézetben az ápoltak elő akarják adni Hófehérkét és a hét törpét, de az előadás előtt a törpék találnak egy kis novabort, hülyére isszák magukat, Hófehérke elmenekül, ők meg kézenfogva tántorogva keresik őt mindenfelé.
Vajon hogy jön ez ahhoz, hogy az asszony ingatag?
A férfi is, ha beszlopál?
És egyáltalán, miért pezsgőzik a titkos légyotton a szegény diák és a maci fejét épp az imént letépő kislány?

Határozottan tetszett: a kiváló ácsmunkával létrehozott kettős forgószínpad, bár nem tudtam mire vélni a közepére biggyesztett ipari műremeket, ami úgy nézett ki, mint egy helikopter, amit egy gigantikus szamovár átépítésével kezdtek megalkotni, aztán félbehagytak, de arra pont jó, hogy a frissiben elrabolt Gildát eldugják benne.
A két félkör a cselekményhez alkalmazkodó sebességgel és irányokba mozgott, de az is nagyon tetszett, hogy a viharjelenetet a férfikar a legfelső emeletről zümmögve tette félelmetessé és hátborzongatóvá.
Ami a zenét illeti: tetszett a Cser Ádám korrekt irányításával játszó zenekar, a közreműködő debreceni férfikórus, Kovács Éva Gilda, és Bódi Marianna Maddaléna szerepében.
Kovács Éván nyomát sem láttam az Erkel-beli kezdeti nehézségeknek, profi módon küzdötte le a szerep és a rendezés buktatóit, kezdve az első létrajárással, amikoris felakadt a díszletre a hosszú szoknyája és bizony ha a csodálatos hanggal nem viszi el egyedül az előadást, talán el sem jutok Maddalénáig és csendben megkeresem a kijáratot.
A többi főszereplőt inkább nem említeném, talán csak a legkínosabb jelenetet: a herceg a "Nincs e földön szebb lány nálad" kezdetű áriájának az elejét annyira nem tudta elkapni, hogy az első két sort félig prózában makogta el, a hangot keresve, pedig - úgy hallottam - Maddaléna súgott neki.
Szegény diákok, remélhetőleg nem riadtak el az operától végleg!

4. Erkel Színház, 2015 április
Primavera Fesztivál, a Miskolci Nemzeti Színház vendégjátéka
Nem a lappangó mazochizmus, hanem Kolonits Klára, László Boldizsár, Rácz István és Bódi Marianna fellépése vett rá, hogy újra megnézzem a februárban már látott előadást.
Meg különben is, hátha javult valamennyit.
Hát nem.
Áthozták a szép ácsmunkát a szamovár-helikopterrel, itt is volt bugyiszagolgatás doszt, itt is ingadoztak a mantuai herceg nagyáriája alatt a héttörpének öltözött munkaterápiások, itt is jól szólt a férfikórus - a zenekar már kevésbé, de igen fura volt a szakadék a fent említett négy szereplő és a többi magánénekes között.
Mint amikor három graffiti közé beraknak egy Munkácsyt és egy Boticellit.
Vagy egy háromemeletes menyasszonyi torta mellé felszolgálnak egy Snickerst és egy nugát nyulat.
Igazán emelkedett pillanat a trió volt, Kolonits Klára, Rácz István és Bódi Marianna, ahol - ez is ritkaság - a három énekes egyforma hangerővel szólt, a hang és az alakítás betöltötte a hatalmas nézőteret és egy pillanatra kiszakított a feszengő közegből.
A négy csodálatos énekes feledtetni tudta a produkció fogyatékosságait, de ennyi és nem több.
Bár nem igaz, feltétlen több volt ezek miatt:

1. az előadás magyar nyelvű volt és a szöveget majdnem mindenki érthetően adta elő
2. László Boldizsár ennek ellenére a herceg nagyáriájába olasz sorokat is beleszőtt
3. Kolonits Klára nagyon jól alakította a tizenéves lányt, a fantasztikus hang mellett remek mimikával és gesztusokkal járult hozzá a történet elmeséléhez
4. a művészeket egyáltalán nem zavarta meg az átlagosnál rosszabb közönség, a nézőtéren legalább nyolcszor szólalt meg a mobil és jelen volt a beletapsoló zombi is.
   
   
   
   
   
   Mindezek ellenére a katarzis - azt az egy bizonyos pillanatot leszámítva - elmaradt.

Benke Péter

az említett hármas másokkal

utószó:
ez nem kritika, hanem egy néző szubjektív benyomásai.
Az írás nem megrendelésre készült, nem fizet érte senki, szerzője független magánszemély, aki kizárólag a jó és még jobb élményekben érdekelt, ám produkciókban, kultúrklikkekben, zenei és/vagy újságíró karrierben még véletlenül sem!

+ egy másik néző véleménye (kritikája?)
http://mezeinezo.blog.hu/2015/04/25/erkel_szinhaz_primavera_fesztival

1. a zeneoktatás
   A zene megismertetése és megszerettetése elsősorban a család, másodsorban az iskola feladata - lenne.
   Voltak és vannak családok, akik szeretik a zenét és tovább adják ezt a kincset, veszik a fáradságot és elviszik a gyerekeiket koncertre és operába, előtte pedig elmagyarázzák, hogy mit fognak hallani és ez miért jó.
   Ezek a családok azonban törpe a kisebbség volt már az én fiatalkoromban (hatvanas évek) és a helyzet azóta egyfolytában és érezhetően romlik.
   Amit otthon nem kap meg a gyerek, meg kellene kapnia az iskolában, de nem kapta meg már az én iskolás koromban sem, pedig jó iskolákba jártam. Az énekórák a szenvedést jelentették, az énektanárok utálták a tantervet, utálták az életet, utáltak minket, mi utáltuk és bosszantottuk őket, amennyire lehetett.
   Hasonló volt a gyerekeink tapasztalata (ezredforduló környéke)
   Szégyen, hogy Kodály és Bartók országában a zeneoktatás - néhány megszállott idealistát kivéve - senkinek sem fontos, így aztán nem csoda, hogy ölég vékonka az utánpótlás, ami a koncert- és operajáró közönséget illeti.
   Meg kell említsem a fiatalon távozott Csányi Ottóné Lujzi nénit, a szofézstanáromat, akinek sokat köszönhetek, Lukin László tanár urat, aki ugyancsak az életét tette föl az ifjúság zenekultúrájának kialakítására - és most Fischer Ivánt, aki a kakaókoncertek és a Millenáris éjszakai sorozatával hozza zeneközelbe a fiatalság csekély töredékét.
   
   
2. a kultúrpolitika
   Választott politikusaink ahelyett hogy szolgálnának minket, inkább uralkodnak rajtunk, ténykedésük a zsebük tömésétől a hatalmuk megtartásáig terjed, így a kultúra csak valami szükséges rossz, ami legtöbbször a hűbéresek pénzelésében kimerül. Az elmúlt 30 évben nem nagyon találkoztam olyan programmal, ami a klasszikus zene vagy az opera szélesebb körben való népszerűsítését célozta volna. Dicséretes, hogy az utóbbi 1-2 évben több jut a Magyar Állami Operaháznak és az Erkel Színháznak, de az országnak van még sok színháza és még több olyan polgára, amelyik fogékony lenne a szépre és a jóra.
   
   
   
3. a rendező
   Szerény véleményem szerint a rendező szerepe olyan mint egy híd, ami a szerzőt, az előadókat és a nézőt köti össze. A híd pedig azon túl hogy összeköt, ne akarja mutogatni magát, ne akarjon önmegvalósítani.
   Lassan 50 éve járok operába, részem volt jó néhány emlékezetes előadásban, de ha a rendezésre emlékszem, az inkább bosszantott, mint felemelt, vagy szórakoztatott.
   Kíváncsi vagyok a szerzőre, a művére, a zenészekre, a kórusra és az énekesekre.
   Elismerem a szerepüket, mégsem vagyok kíváncsi a világosítókra, a berendezőkre, az ügyelőre, a fűtőre és a rendezőre.
   Utóbbira a legkevésbé.
   Nekem egy rendező ne az operában mutassa meg magát, mert egyszerűen nem érdekel, hogy ő mit gondol egy műről. Tegye a dolgát, állítsa színpadra a művet, de az Istenért, el ne felejtse, hogy ha ő is látszik, akkor már rossz. Akkor már túl sok és a kevesebb több lett volna.
   A zeneszerző valószínűleg alázattal vetette papírra, amit az elméje megszült.
   Az előadó alázattal rendeli alá magát a nagy műnek.
   Az operai rendező ha látszik, akkor egészen biztosan híján van az alázatnak, akkor nem más, csupán egy szánalmas kis exhibicionista.
   A közönség pedig - talán beszélhetek egy nézőtérnyi ember nevében - biztosan nem az ilyenekre kíváncsi.

-710373

2015. április 19.

Mi ez a marhaság? - a sötét nézőtéren bődült el valaki 1982-ben a Budapest Sportcsarnokban, amikor a Jancsó Miklós rendezte Omega koncert elején a KISZ művészegyüttesének tánckara zenei aláfestés nélkül kezdett megnyilvánulni a színpadon.
Ez a kérdés jutott eszembe, amikor 33 évvel később az Erkel Színházban beültem Verdi Aidájára és rácsodálkoztam Mohácsi János élete első operarendezésének elemeire.
Az rendben van, hogy a háború és az erőszak csúnya dolog, de ezt vajon épp ebben a pompás operában kell a mit sem sejtő néző arcába tolni?
Volt itt minden, a háttérben a megszokott egyiptomi motívumok között tankok, pisztolyok, tengeralattjárók, gépfegyverek, a győzelmi bevonuló alatt a vesztes csapat maradéka vonszolta magát a baleseti sebészetre, gusztustalan, túltolt naturális jelenetekben foglyokat kínoztak, nőket erőszakoltak, szűzlányt húztak karóba, vér, kosz, borzalom mindenfelé, világháborús jelmeztöredékekkel.
Egy rendező már megint nem bírta elnyomni a magamutogatást.
Mondhatnám, hogy fujabelemjönki, de nem mondom, mivel

1. Verdi egyik legszebb operáját hallhattam közben
2. Kesselyák Gergely a szívét és a lelkét is beletette az előadásba, olykor hallhatóan együtt énekelt a kórussal
3. a kórus és a zenészek kiválóan szóltak
4. közelről élvezhettem több rajongott operaénekesem művészetét, Sümegi Eszter Aidát, Fokanov Anatolij Amonasrot alakította
5. számomra új művészeket ismertem meg, akinek egészen biztosan megtanulom a nevét: Ramfis főpap  szerepében a vendégként fellépő Palerdi András gyönyörű basszushangon énekelt és igen meggyőzően alakított, ám a legnagyobb felfedezés Amneris szerepében Gál Erika, akiről eddig sokat hallottam, többek között azt, hogy nem csupán Komlóssy Erzsébet felfedezettje, hanem méltó utódja is. Igaz, feltétlenül igaz.
6. Szerény véleményem szerint a finálé szebb és emelkedettebb az opera legnépszerűbb jeleneteinél, mint a bevonuló, vagy Radames románca, ezt azonban kevesebben ismerik. A legtöbb rendezésben kétszintes színpadon teszik a nagyérdemű elé a szentélyben síró Amnerist és az altemplomba élve eltemetett Aidát Radamessel. A sok újdondászi extraság közül azt az egyet tudtam szeretni, hogy a rendező rábízta a feszültség megteremtését Verdire és az énekesekre.
   Sikerült!
   Különösebb színpadi elemek nélkül megtörtént a csoda, eljött a katarzis, amiért a magamfajta jegyet vált.
   Gál Erika úgy mondta ki a végszót, hogy egy időre megbékéltem a világgal, az eltemetett szerelmesekkel és a bosszantó rendezéssel.

A zárójelenet másokkal (Placido Domingo, Aprile Millo, Dolora Zajick, MET, 1989), libabőr kategóriában, azzal a kis szépséghibával, hogy a lelkes együgyűség már utolsó énekhangba is beletapsol.

Elīna Garanča és a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
MÜPA 2015 április 17

Posztom címét Fáy Miklósnak egy meglehetősen rossz pillanatában született kritikája ihlette (Lejárt a Garanca NOL, 2010) - a lázadó gúnyáiról is elhíresült zsurnaliszta ezúttal is kivonult a  Művészetek Palotájában, de a műsor második részében jelenléte már nem emelte az est fényét.

A lett mezzoszoprán megmutatta, hogy mitől világhírű és mitől fogyott el az aranyárban mért jegy az utolsó darabig. A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát Garanca férje, Karel Mark Chichon vezényelte és ezt hallottuk:

• Glinka: Ruszlán és Ludmilla - nyitány
• Csajkovszkij: Az orléans-i szűz - Johanna áriája
• Massenet: Thaïs - Meditáció
• Saint-Saëns: Sámson és Delila - Delila áriája (Mon cœur s'ouvre à ta voix)
• Saint-Saëns: Sámson és Delila - bacchanália
• Gounod: Sába királynője - ária (Plus grand, dans son obscurité)
• Három pasodoble
• Bizet: Carmen - keresztmetszet

Bár én nem parádés kritikus vagyok csak egy mezei néző, Garanca neve számomra ezentúl is garancia lesz a világszínvonalú produkcióra.

1971-74 között ezek a zenék mentek ott egyfolytában.
Nyilván ezek voltak nekik raktáron.
A balszárny szélén, hatalmas üvegablak mögött kötögetett egy néni és szemmel tartotta a tarkabarka sokaságot, ha nagy elhajlást észlelt, felpattant és ellentmondást nem tűrő hangon elkezdett ismételgetni valami figyelmeztető szöveget, ilyeneket, hogy "a hokipályát tessék elhagyni!". Ha ez hatástalannak bizonyult, akkor szigorúbbra kapcsolt és ezt harsogta: "a hokipályát azonnal tessék elhagyni!!!!"
Ez általában hatott, mert az akkori fiatalok nem voltunk annyira elvetemültek, mint manapság :-)
Amikor nem volt semmi közölnivaló, akkor ezeket a zenéket hallottuk naphosszat:

Budapest, Terézváros, a 2015-ös tavaszi fesztivál első szombatja.
A város feltúrva, behal a közlekedés, nem érdemes békávézni sem, mert itt épp fonódik a villamos, ott a négyeshatos síneit szedték fel és a busz is a dugóban araszol, ennek ellenére turisták lepik el Budapestet, hisz itt a tavasz, jó hideg szél tépi a ruhánkat és szórja tele a szemünket az építkezések porával.
A Liszt Ferenc tér is nagyüzembe kapcsol, megtelnek az éttermek teraszai, megjelennek az import álrokkant egyenkéregetők, a Hooters sugárzó lányait egyre többen bámulják az utcáról, örömében is vijjog a troli a Király utcában, ha meg tud tenni egyben 100 métert - és aki be tud menni a Zeneakadémiára a Budapesti Fesztiválzenekar barokk koncertjére, az egyszerre tud hátat fordítani ennek a dilis felfordulásnak, meg a huszonegyedik századnak.

Händel, Bach, Corelli, Vivaldi és Telemann műveit adja elő a barokk kamarazenekar, ezúttal a fiatal brit Jonathan Cohen irányításával, aki nem pálcával integet, hanem a fejével és olykor a jobbjával a csembaló mögül. A néző a koncert harmadik percében elfelejt mindent, ami az elmúlt huszon-harminc évben történt és engedi, hogy a muzsika szárnyai visszarepítsék egy másik, bő háromszáz évvel ezelőtti világba.

Barokk.
Ünnepélyes, gazdagon díszített, monumentális, pompás, szabályozottan szélsőséges. Ráébred a létezés örömére, de még tartja magát az előző századok vasszigorához. Magával ragadó. Olykor kicsit szomorkás, de aztán felcsillan a megváltó remény és újból nekikezd fényeskedni valami, talán az örök világosság. (igen, mi már rég nem leszünk, de ezek a művek még mindig hirdetik a teremtő erő és zene nagyságát)

Nagyon tetszett Bach c-moll kettősversenye hegedűre és oboára, pontosan és szépen szóltak a korabeli hangszerek, hatalmas figura volt Alfredo Bernardini oboás és a koncertmester szerepét játszó Bojan Cicic sem volt rossz, de rám jobban hatott a második hegedű szólamvezetője, Lesták Bedő Eszter, akik olykor az elkalandozó vendégművész helyett tartotta egyben a kamarazenekart.

Férfialt.
Nem tudtam, hogy a kontratenort így is hívják.
Xavier Sabata katalán énekes adott elő két Vivaldi szólókantátát, csodálatos hangon, kosztümben - és valami igen fura koreográfiával. Bevallom, engem olykor zavart a komikus túlpózolás, ahogy kétségbeesett képpel, mint egy felül meggyötört, de alul még peckes kakas járt és kelt, a menetirány szerinti kezét a mellkasa előtt tartva, a másikat maga után úsztatva.

Szerencsém volt jelen lenni a szombat délelőtti főpróbán, ahol egy középkorú hölgy, Sigrid T'Hooft forgatókönyvvel a kezében instruálta a jobb sorsa érdemes atlétát, mikor mit kellene csinálnia. A hölgy a barokk gesztika prófétája, ebből él és ezért jött Budapestre!
Azt hiszem, pályát tévesztettem.
Lehetnék akár a paleolit táplálkozás, a viking evezőtárolás vagy a honfoglalás kori napozási szokások szakértője, hisz ezekről nagyjából ugyanannyi autentikus forrás áll a mai ember rendelkezésére, mint a barokk gesztikából. Persze nem kizárt, hogy Sigrid egy antikvárium  mélyén talált egy XVIII.századi DVD-t és abból tudja, milyen pofát kell vágni a színpadon. Mindenesetre a munkájának a végeredménye számomra olyan volt, mint egy hatodikos feminin fiú, aki látott két nőimitátort és otthon meg akarja mutatni, milyenek voltak. Engem zavart, enélkül jobb lett volna.

Nem tudom, mások hogy vélekedtek erről, de a közönség - velem együtt - nagyon szerette Xavier Sabatát, meg az egész barokk koncertet.

Erkel Ferenc: Bánk bán
Operaház, 2015 március 10.

Szüleimnek köszönhetően vagy két évtizeden keresztül minden évadnyitó Bánk bán előadáson jelen voltam - és soha nem tudtam megunni. A felejthetetlen Simándy József és Melis György (Bánk és Tiborc) mellett nem kevésbé emlékezetes Melindát hallottam Ágay Karola, Moldován Stefánia, Csavlek Etelka, Tokody Ilona és Pitti Katalin előadásában, de Gertrudis szerepe is összefort Komlóssy Erzsébet vagy Kasza Katalin nevével.

Simándy visszavonulása után Horváth Bálint vette át a szerepet, ami a neves előd után nem lehetett könnyű, de sokak szerint állta a sarat. Hallottam még a Hazám, hazámat Ilosfalvy Róberttel, Molnár Andrással, talán Gulyás Dénessel is, de mondanom sem kell, olyan tragikus hangon kérni elhunyt szeretteit, hogy készítsenek neki helyet a menny honában, senki nem tudta, mint Simándy József.

Hosszabb kihagyás után ültünk be az Operába egy mai Bánk bánra. Nem volna sok  értelme  összehasonlítani a régi, megszépült emlékeket a mai valósággal, de muszáj néhány dolgot megjegyeznem.

Továbbra is azt mondom, hogy az opera egyik legnagyobb ellensége a rendező, és nagyon nem jó, ha a műve a zenei élmény elé tolakodik. Különösen bosszantó tud lenni, amikor egy harmatgyenge Petúr és a háttérben elégedetlenkedő magyar főurak elé odarendeznek néhány oszlopot, igen, az énekesek és a közönség közé, hadd tompuljon az amúgy sem túl erős hang.

Bánk bán szerepében Kiss B. Attila helyett ezen az estén Bándi Jánost kapta a közönség.
Beugráson fanyalogni talán nem szép dolog, de az is kérdés, hogy aki életében először - netán külföldiként - ül be a nemzeti operánkra, az mit fog gondolni egy helyenként erősen kifogásolható produkcióról?
Aki sokszor hallotta a Bánk bánt, az szinte kívülről tudja a szöveget és bizony össze-összerezzen, amikor a címszereplő szájából mást hall, mint amit tud és ami a kivetítőn megjelenik. Mert szegény Bándi olykor úgy ismételgetett egyes sorokat, mint egy barokk operában szokás, ahol ugyanazt a strófát háromszor is megismétlik, hadd teljen az idő.
A klasszikus Bánk-Gertrudis kettőst Lukács Gyöngyi közreműködésével egyszerűen széttrollkodták, mert a megjátszott indulat többször vitte át vicsorgó prózába az énekhangot, ezt pedig kifejezetten kellemetlen volt végigszenvedni.

Maradt néhány szép emlék is ebből az előadásból: Alexandru Agache Tiborca.
Mondhatnám, hogy először hallottam a megindító bariton szerepet nem magyar anyanyelvű énekessel, de ez nem lenne igaz, hiszen a csodálatos Melis György kisgyermekként szlovákul kezdett beszélni és talán hétévesen tanult meg magyarul. A román bariton szépen megbirkózott a nehéz nyelvű szereppel, a Bánkkal magyarul próbálkozó Placido Domingo elbújhat mellette. (a linkre kattintást csak kellő humorral és/vagy az átlagnál magasabb tűrőképességgel rendelkező olvasóimnak ajánlom)

Kertesi Ingrid személyében életem első szőke Melindáját hallottam, gyönyörűen tolmácsolta a sokak által egyszerűen kihagyott koloratúr Tisza-parti jelenetet, sőt, hangja olykor egyenesen Ágay Karolára emlékeztetett és ettől nagyon jól éreztem magam.

Medveczky Ádám ha fellép a karmesteri pulpitusra és a kezébe veszi a pálcát, 10-15 évet fiatalodik, ezt egészen közelről láttam most is. Amikor egy énekes vagy a kórus nem jókor szólalt meg, azonnal őt néztem, hogy csinál rendet és nagyon megragadott az a szenvtelen profizmus, ahogy a kisebb széteséseket kezelte.
Ugyanakkor ennél is jobban tetszett, ahogy a zenekari árokban Szente Gáspár, a Fesztiválzenekar ütőse egy kevésbé rutinos kollégáját irányította, néhány bonyolultabb ponton külön vezényelve őt.

Azóta olvastam néhány fórumon, hogy az Opera vezetése keresi az újabb Bánkot és nagyon nincs könnyű helyzetben.
Tényleg jó lenne találni valakit, mert egy színvonalas Bánk bán nélkül nem igazi az operai évad.

Benke Péter

utószó:
ez nem kritika, hanem egy néző szubjektív benyomásai.
Az írás nem megrendelésre készült, nem fizet érte senki, szerzője független magánszemély, aki kizárólag a jó és még jobb élményekben érdekelt, ám produkciókban, kultúrklikkekben, zenei és/vagy újságíró karrierben még véletlenül sem!

Magyar Állami Operaház
2015 február 25.

Puccini talán legnépszerűbb Operáját kaptam ajándékba úgy, hogy épp csak beestem a nézőtérre, fogalmam sem volt a szereposztásról. A meglepetés az volt, hogy Rost Andrea és László Boldizsár énekelte a két főszerepet. Kerényi Miklós Gábor rendezésétől elaléltam, végre egy olyan opera, amiben nem tolakodik a rendezői koncepció mindenki elé, kellemes, klasszikus, ötletes, látványos - és örültem Héja Domonkos vezénylésének is.

Érdekes volt számomra a két főszereplő találkozása.

Rost Andreáért már azon a 32 évvel ezelőtti  Ki Mit Tudon halálra izgultam magam, amelyiken megtanulhattuk nevét és ujjongtam a külföldi sikerei miatt, igaz a hazai sajtó szokása szerint sok lényegtelen dolgot fontosabbnak tartott, minthogy egy magyar szopránt leszerződtet a Wiener Staatsoper és hogy a labanc közönség tombolva ünnepli őt, hogy Riccardo Muti személyesen hívja meg őt a milánói Scalába, hogy fellép párizsi Opéra Bastille-ban, a madridi Teatro Realban és a parádés sorból nem maradhatott ki a New York-i Metropolitan sem. A csodás világkarrier és az eltelt évtizedek mintha óvatosabbá tették volna a művésznőt, úgy tűnik, elkezdett takarékoskodni a hangjával. Igaz is, tartson tovább!
Itt az Operában is visszafogottabban hallatta, ám így kiváló partnere lett László Boldizsárnak, aki nem egy hatalmas tereket betöltő hang, de néhány pályatársával szemben nem kompenzálja túlharsogással, hogy aztán az előadás végére már ne maradjon levegője. (most nem akarom megnevezni azt a hőstenorunkat, akinek eddig minden egyes előadásán ezt tapasztaltam)

Nagyon tetszett Sharpless szerepében Busa Tamás, aki nem csak szépen énekelt és remekül játszott, de Cso-cso-szan kisfiát is aranyosan kezelte, amikor az az egyik ária közben - a szerepéből kiesve - elkezdett csacsogni. :-)

Remek előadáson vehettem részt, mégis egy korábbi performansz jutott eszembe: a 2011-es Pozsonyi Pikniken Herczenik Anna balkoncerten énekelte Mme Butterfly nagyáriáját, az Un bel di vedremot. Ennél lelkesebb előadáshoz Kincses Veronika óta élőben még nem volt szerencsém és szeretném, nagyon szeretném megint!

Vladimir Jurowski és A Felvilágosodás Korának Zenekara
2015 január 16.
MÜPA Bartók Terem

Muszorgszkij: Éj a kopár hegyen című művének eredeti változatával indult a koncert. Erről a népszerű darabról tudni kell, hogy a maga korában nem tetszett Balakirevnek, akin sok múlott, Muszorgszkij nem volt hajlandó átdolgozni, így aztán nem is mutatták be. Az eredeti változatot hallgatva nagyon megértem, ugyanis a Rimszkij-Korszakov-féle átdolgozás hozta meg a darabnak a méltó népszerűséget.

Muszorgszkij Borisz Godunovjából következtek részletek ezután és valahogy rettenetesen zavart, hogy a zene egy része playbackről, hangszóróból jött. A kórus és a harangszó felvételről szólt és ennek a spóroláson kívül más okát nem nagyon látom, ez viszont az aranyárban mért bérletek esetén több mint kínos.

Csajkovszkij ugyancsak keveset játszott első, a Téli álmodozás című szimfóniája zárta a koncertet, szép volt. Karajannal ilyen: