Gaetano Donizetti: Szerelmi bájital
Erkel Színház
2017 november 11.
Teljes teltház. Jó látni, hogy rengeteg a fiatal.
Nemrég jeleztem az Operának, hogy célszerű lenne felülvizsgálni azt a megengedő lazaságot, hogy minden későt beengednek, a hostessek magassarkúban klaffogva kísérik őket az erkély - korábban függönnyel leválasztott - oldallépcsőin és közben beszélgetnek is, hogy karonülő kisgyerekek is látogathatják az előadásokat és azért senki szól rájuk, ha aranyosan gőgicsélnek a nagyária alatt - az Opera szinte postafordultával ígért változást, ám ebből még ma sem érzékeltünk semmit.
Valami operai főember jelenik meg mikrofonnal a függöny előtt és bejelenti, hogy a vendégtenor miatt részben magyarul, részben olaszul szól majd az opera és felelevenít korábbi, hasonló előadásokat, jé, az egyiken 40 éve ott ültem, ám azt nem tudom, ki az a Sólyom Nagy László, akit emleget, mert Sólyom Nagy Sándorra határozottan emlékszem, Lászlóra meg határozottan nem.
Az előadás tehát majdnem végig magyarul szól, de a feliratozás sokat segít és azért írom hogy majdnem opera, mert Donizetti mester igencsak lezser kedvében írhatta. Sok-sok része épp olyan, mint valami operett, könnyű, színes, olcsó és nem üli meg a gyomrot. A közönség is - ahogy az operettben - sokszor akarja a zenét ütemes tapssal kísérni, de szerencsére hamar észbe kap, hogy ez most nem egészen az.
Az első felvonást nagyjából a második harmadától kezdve mindketten unjuk annak ellenére, hogy az énekesek remek formában vannak. Adina Váradi Zita, Nemorino Damir Zakirov, Belcore Geiger Lajos, Dulcamara Szüle Tamás, Gianetta Zavaros Eszter és annak ellenére, hogy olykor elcsattan egy-egy aktualizáló rendezői poén is. Megfordul a fejünkben, hogy a szünetben hazamegyünk, mert a lapos operettmelódiákat 3-4 percig elviselem, 8 perc után bosszantanak, fertályóra elteltével pedig rájövök, hogy kényelmetlen a szék, nincs levegő (vagy huzat van), utálom a mögöttem ülő és a retiküljét kapirgáló nénit, éhes és/vagy szomjas vagyok, fáj a térdem, befelé nő a hajam és már túl rövid az életem ahhoz, hogy itt töltsek belőle bármennyit is.
Végül maradtunk, mert nagyon érdekelt mindkettőnket, hogy az orosz vendégművész, aki a hősszerelmesnek és katonának operettes túlzással sem nevezhető alkatával (kb 155 cm és 40 kiló) addig remek komikusnak bizonyult, hogyan abszolválja a mű slágerét: Nemorino románcát.
Nos megérte maradni, mert hatalmas volt.
Itthon meghallgattuk ugyanezt Pavarottival és Kaufmannal,
Zakirov az utóbbi finomságát vitte az előadásába.
utóirat: 
A facebook OperaTV csoportjában Kincses Veronika művésznő így reagált e szerény nézői véleményre:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
