Igen, a január elsejei koncert Bécsből.
Idén január elsején is néztem a tévében, ahogy teszem 1969 óta minden évben.  
Az első alkalommal ottragadtam a szünidei matiné után és nagyon tetszett, ahogy Willi Boskovsky a koncerteken kötelező komolyságot félretéve viccelődött a zenészekkel és a közönséggel, no meg a zene sem volt utolsó.
Később a közel évtizednyire nyúlt egyetemi éveim alatt a Radetzky mars utolsó hangja jelentette a karácsonyi ünnepek végét és mehettem vissza az utált jegyzeteimhez készülni a következő vizsgára.
Még később szokássá lett, hogy az eredeti időpontban szélesebb körben, olykor beszélgetve ültünk a tv előtt, majd este már kettesben újráztunk valamelyik német vagy olasz tévécsatorna jóvoltából.

Az újévi koncertek hangulata mindig megfogott, minden egyes alkalommal elhatároztam, hogy nyáron irány Bécs, séta a Kärtnerstrassén, kalóriafelvétellel egybekötött pihenés a Hotel Sacherben, Albertina, Schönbrunn és Musikvereinsaal. Az utóbbi kivételével mindig évben sikerült valóra váltani a fogadalmat, a koncert egyelőre bakancslistás.

Mi indokolja a megemlékezést a nyár közepén?
A következő koncertet dirigáló Muti születésnapja, egy jólsikerült Strauss hangverseny az Unitel Classica jóvoltából, meg az elmúlt hónapok két döbbenete: nagyon meglepett, hogy milyen indulatokat képes kiváltani ez az esemény zenekedvelő kultúremberekből. Egyszer Bősze Ádám a Bartók rádió reggeli műsorában dobta fel a témát és a betelefonálók többsége az indulattól fröcsögve küldött volna máglyára minden sznob résztvevőt és nézőt, másodszor egy internetes komolyzenei fórumon vélekedtek sokan ugyanígy, mondván, hogy a Strauss keringő az nem zene, az újévi hacacáré pedig csak a státusszimbólumokra gyúró, kőgazdag fehérjehalmazokat vonzza.

Megértem és elfogadom, ha valakinek ez a véleménye, csupán az indulatokkal nem tudok mit kezdeni. Nem emlékszem, hogy valaha kötelező lett volna nézni és/vagy hallgatni a bécsi filharmonikusokat, meg talán olyan sem volt, hogy megbélyegezték volna a keringőt túl könnyű muzsikának találó zenerajongókat.
A fröcsögők vajon kire haragszanak és miért?
Vagy lassan belénk verték, hogy akinek más a véleménye és az ízlése, az ellenség és gyűlölni kell?
Szerintem a zene nem erről szól.
Nagyon nem.

Sosem fogom elfelejteni azokat a pillanatokat, amikor az idős Karajan az 1987-es köszöntő alatt elsírta magát, amikor 1989-ben és 1992-ben a szakma által a XX. század legnagyobb karmesterének megválasztott Carlos Kleiber dirigálta a rangos eseményt, amikor Zubin Mehta 2007-ben a pódiumról köszöntötte az EU-hoz aznap csatlakozott Romániát és Bulgáriát, határozott mozdulataival mintha azt üzente volna: gyertek zenélni, vagy amikor idén Dudamel a magabiztos mosolyával megüzente a világnak: még ha volna is mitől, akkor sem félünk!

Remélem, senki nem fog ezért rám is haragudni.

Íme egy lista a bécsi újvéi koncertek dirigenseiről, alább pedig az idei hangverseny.
PEACE!

• 2018 Riccardo Muti
• 2017 Gustavo Dudamel
• 2016 Mariss Jansons
• 2015 Zubin Mehta
• 2014 Daniel Barenboim
• 2013 Franz Welser-Möst
• 2012 Mariss Jansons
• 2011 Franz Welser-Möst
• 2010 Georges Prêtre
• 2009 Daniel Barenboim
• 2008 Georges Prêtre
• 2007 Zubin Mehta
• 2006 Mariss Jansons
• 2005 Lorin Maazel
• 2004 Riccardo Muti
• 2003 Nikolaus Harnoncourt
• 2002 Ozava Szeidzsi
• 2001 Nikolaus Harnoncourt
• 2000 Riccardo Muti
• 1999 Lorin Maazel
• 1998 Zubin Mehta
• 1997 Riccardo Muti
• 1996 Lorin Maazel
• 1995 Zubin Mehta
• 1994 Lorin Maazel
• 1993 Riccardo Muti
• 1992 Carlos Kleiber
• 1991 Claudio Abbado
• 1990 Zubin Mehta
• 1989  Carlos Kleiber
• 1988  Claudio Abbado
• 1987  Herbert von Karajan
• 1980–1986  Lorin Maazel,
• 1955–1979  Willi Boskovsky
• 1946–1947 Josef Krips
• 1939, 1941–1945, 1948–1954   Clemens Krauß

Szeder duo X Terrace Summer Session
2017 július 26.
Akvárium Klub
Volt Lokál
azaz Gödör

Nemrég jártunk Mádon és ott találkoztunk egy elbűvölő kisleánnyal, aki egy szál tangóharmonika kíséretével bő egy órára odaragasztott egy teremnyi embert, akik tátott szájjal hallgatták.
Szeder Szabó Krisztina igen aktív, a fészbúkos oldalán követhető, mikor merre - és milyen formációval - bukkan föl, így kerültünk az Engels téri buszpályaudvarra, ami volt kezdődő Nemzeti Színház, aztán egy szimpla gödör, később egy nem is akármilyen Gödör, most Akvárium Klub és Volt Lokál.

Este fél nyolckor kábé negyvenen voltunk a hangulatosan berendezett és megvilágított, föld alatti teremben, odakinn őszies eső, benn semmi levegő és egy másik teremből átszűrődő tuctucc. A bárpultnál erős forgalom, jól fogynak a limonádék, de enni is lehet.

Pár perccel nyolc előtt különösebb sztáros allűrök nélkül megjelenik Szeder, bikavadítóan piros ruhában és gitárral. Még csak tapsolni sem tapsol senki. Francia sanzonnal indul a műsor, egy szál hegedű kíséretében, ami azért érdekes, mert Mádon a közönség átlag életkora 60 körül lehetett, itt mi késő ötvenesek ketten képviseltük a vén kriplik korosztályát, a nagy többség jó ha 30 felé járt, ennek ellenére vevők voltak a bevezető sanzonra. A második szám a Tündérdisznó, még jobban tetszett. Kicsi művésznőnk megkérdezte az ő folyamatosan bővülő közönségét, hogy ki van először Szeder koncerten és a legnagyobb meglepetésemre az egybegyűltek háromnegyede felemelte a kacsóját. Ez azért volt érdekes, mert a szépreményű énekesnő egy néhány napja készült interjúban elmondta, hogy bárhova mennek, a rajongói bázisát mindenütt felismeri - itt és most voltak néhányan, akik az összes dalt együtt énekelték vele.

Fertályórával a kezdés után a Volt Lokál úgy megtelt, hogy a földön is ültek mindenfelé, a közönség nagyobb része együtt élt a műsorral, a kisebbség - ahogy kell - a telefonjába temetkezett, mert frissiben meg kellett nézni, hányan lájkolták, hogy feljöttek a Deák téri mozgólépcsőn. Akadt telefon, amelyik megszólalt, de a legzavaróbb tényezőnek egy sűrűn recsegő walkie-talkie bizonyult. Hogy valami biztonsági őr kuksolt közöttünk titokban, vagy a bárpult mögött hallgatták a fontos eseményeket, az nem derült ki. akkor sem, amikor megjelent két 15 év forma fiú, akik úgy néztek ki, mint aki most szökött állami gondozásból. Először a színpadtól távolabb kezdtek beszólogatni, majd odaültek Szeder elé a földre, és onnan folytatták, ám Szeder valami lenyűgöző kedvességgel fogadta az "urak" valamennyi megnyilvánulását, így azok abba is hagyták, kicsit később már tátott szájjal hallgatták  a dalokat ők is.

Elhangzott a Reggeli dal,  a Piaci sanzon és persze nem maradhatott el a Feri feneke a közönség bevonásával, ami úgy gondolom a leginkább palyabeás szám a repertoárból. Szeder kiválóan alkalmazkodott ehhez a közönséghez is, interatívvá tett a műsort, kiprovokálva néhány szellemes beszólást pl egy mókás ifjútól, aki volt képes azt mondani, hogy ő csak kéregetni jött be :-) Az utolsó szám első hangjaira egy pár megindult kifelé (addig csak érkeztek a résztvevők, nem ment el senki), mire Szeder csalódást mímelő hangon kérdezte, hogy pont a vége előtt? A közönségből hamarabb reagáltak, hogy biztos megy a vonatuk, mire a pár bevallotta, hogy ők vidékiek és ha haza akarnak érni, akkor menniük kell.

Aki ma este úgy ült be, hogy nem Szeder rajongó, az biztosan megváltozott, mi meg sietünk megnézni, legközelebb mikor és hol.

Lehet arról vitázni, hogy ifj. Johann Strauss művei könnyűek avagy sem, én azt gondolom, nagyon sok múlik az előadáson. Akinek van kedve játszani velem, kérem, hallgasson végig egy bő négyperces vidám polkát háromszor egymás után.

Az első a bécsi filharmonikusok, Zubin Mehta irányításával, Bécsből, szerintem remek, benne van minden, aminek egy Strauss műben el kell hangoznia, sőt, egy kicsit több is.

A második ugyanez a zenekar, de a szakma szerint a XX. század legnagyobb karmesterével, Carlos Kleiberrel, akit egyszer rávettek, hogy vezényelje el a híres bécsi újévi koncertet. Érdemes megfigyelni, hogy a kiváló Zubin Mehtához képest mennyi finomságot visz a zenébe, amitől ez a polka ezerszer többet mond.

Végül ugyanaz harmadszor, André Rieu és csapata előadásában. Biztos vagyok abban, hogy a legszélesebb tömegekhez ez szól, és Rieu rajongói talán nem is érzékelik az első két felvétel közötti különbséget. Rieu munkásságát nagyra becsülöm, hiszen olyan tömegekhez viszi el a klasszikus zenét, amelyek egy átlagos koncertre nemigen ülnének be, ezért csak az utcán találkoznánk - ugyanis a Rieu show - legyen bármilyen tarka, vicces és édeskés - engem nem vonz.

Steve Savanya és Pomázi Zoltán estje 
Bonyai étterem, 2017 július 19.

a Parnasszus:
hegység Görögországban, a múzsák lakhelye, az esztétikum és a költészet otthona, kiemelkedő és mindenképpen egyfajta magasságot jelent

Szaniszló Ferenc:
Kádár János idején moszkvai tudósító, majd a tévé külpolitikai magazinműsorának munkatársa, az elmúlt években pedig az elmebaj határait ostromló tévéműsoraival és sajátos kijelentéseivel szerzett hírnevet (íme egy "the best of" válogatás tőle), az előző szócikk ellenpontjaként az ő neve inkább a mélységgel hozható szoros összefüggésbe

Bonyai Sándor:
megszállott vendéglős, aki másfél évtizede igyekszik összefűzni a jóízű és megfizethető vacsorákat az élőzenével, először a Hollán Ernő utcai Békebíróban, az utóbbi években a Filatorigátnál lévő, a saját nevét viselő és fogalommá vált étteremben várja azokat, akik jó étvággyal burkolnak be egy kéttenyérnyi, juhtúróval töltött és kirántott pulykamellet élő muzsikusok karnyújtásnyi közelségében és végén jóval kevesebbet fizetnek azoknál, akik egy marék punnyadt sültkrumplihoz kapnak egy konfitált vagy szuvidált húsdarabkát, közben meg nézhetik a nótatévét, vagy hallgathatják Tucctucc FM mindent betöltő műsorát.

Nemzetközi Countrytalálkozó
Magyarországon 1981-ben reneszánszát élte a country és a western muzsika. Emlékeim szerint a hetvenes évek közepén a Szörényi-Bródy féle Fonográf együttes volt az első fecske, igaz ők nem countryzenekarként működtek, csak voltak country-rock számaik (mint ez a szám, vagy ez a lemez) utánuk sorban jött a 100 folk Celsius, a Bojtorján vagy az Interfolk - és számtalan olyan zenekar, akik munka mellett muzsikáltak, a szegedi The Bluegrass Pilgrims, a szolnoki Rodeo, vagy épp a budapesti Western Panoráma.
Valakinek eszébe jutott, hogy a sok hazai formációt össze lehet rántani egy fesztivál erejéig, ami máris nemzetközi, ha meghívunk külföldről is valakit. 30.000 ember volt kíváncsi az azóta nyomtalanul eltűnt Asztalos János Ifjúsági Parkban megrendezett programra (részletes beszámoló olvasható itt)

Pomázi Zoltán
énekes, gitáros, a Bojtorján együttes egykori frontembere

Steve Savanya
Kanadában élő angoltanár, költő és muzsikus, a néhai The Bluegrass Pilgrims együttes frontembere

A hosszú bevezető után a lényeg: ők ketten adtak egy felejthetetlen estét a Bonyaiban, de legalább most már mindent tetszenek tudni az előzményekről.
Ugye én nem kritikus vagyok, csak egy zenefogyasztó, aki megírja a szubjektív élményeit, mások meg a személyes megosztásokat elnézve elolvassák.
Egy személyes megosztás: nagyon vártam a találkozást Steve Savanyával, akivel az utóbbi időben a fészbúkon tartottuk a kapcsolatot és már tavaly jelezte, hogy áprilisban hazajön, hogy itthon is muzsikáljon.
A Bonyaiban a bojtorjános Pomázi Zolival lépett föl.
A műsor első blokkjában amerikai népzenét adott elő, Zoli gitáron kísérte, olykor vokálozott. Finom, kulturált zene volt ez, afféle igazi kellemes nyáresti kikapcsolódás. A második blokkban Steve megzenésített versei következtek, végén 1-2 Bojtorján sláger.
Két embert láthattam és hallhattam.
Mindkettő kitűnő zenész.
Az egyik elégedett az életével, a másik végtelenül keserű - és ennek sajnos minduntalan hangot is ad.
Mily véletlen, hogy a külföldre távozott a kellemes ember, az itthon maradt az, akinek baja van mindenkivel.
Vajon egy zenés vacsora nyilvánosságát fel kell használni vélt és valós sérelmek felemlegetésére? Hogy melyik sztár hogy beszél angolul? Hogy a gyatra énektudása ellenére mégis tízezrek ünneplik. Hogy 30 éve ki lopta el a szerzői jogdíjat.

A műsor az elején nagyon hangulatos volt, ám ahogy Pomázi Zoli egyre többet beszélt, úgy lett a dolog egyre kínosabb. Amikor eljutottunk oda, hogy meghívta Kossuth Lajost, de az nem ér rá, mert iszappakoláson van, mi vendégek még csak értetlenül néztünk egymásra, ám elérkeztünk a szaniszlói mélységekbe is: a jobb sorsra érdemes zenész kifejtette, hogy Kertész Imre Nobel díjas Sorstalanságát a sokadik kísérletre sem tudta "kiolvasni" (!), de ami ennél is borzasztóbb: Magyarország eredetileg F-16-os amerikai harci gépeket akart venni, ám végül azért lettek Gripenjeink, hogy  a Svéd Királyi Tudományos Akadémia Kertésznek adja a rangos kitüntetést...

Bő egy hete már annak, hogy az az orbitális ökörség elhangzott, de még mindig nem akarom elhinni, hogy így volt.
Pedig de.
Sajnos.

Gyorsan körülnéztem, a közönségből senki nem nézett furcsán. Inkább együtt énekelték a következő számot:

Concerto Budapest
Pesti Vármegyeháza
2017 július 6.

Vivaldi Négy évszakáról gyakran hallani, hogy a legnépszerűbb klasszikus zene, nekem pl. ez volt az első CD-m, de sokan fanyalognak is, amikor a Bartók rádió részleteket ad belőle, vagy lejátssza az egész művet. Először úgy 50 éve a Zeneakadémia szombat délutáni, diákoknak szóló műsorában találkoztam vele, Lukin tanár úr kommentálásával és balett körítéssel és nagyon tetszett. Hallottam borzalmas előadásokat is, pl. Nigel Kennedy közreműködésével, de nagyon megváltoztatta a barokk hegedűversenyhez fűződő viszonyomat, amikor néhány éve a múzeumok éjszakáján a Soroksári úti Zwack gyár alkalmi színpadán a Budapesti Fesztiválzenekar kamaraegyüttese előadta Astor Piazzolla: Négy évszak Buenos Airesben című darabját, ami Vivaldi mester gondolatait porolja le és helyezi huszadik századi megvilágításba.

Megörültünk a Concerto Budapest kezdeményezésének, hogy a két zenét egy este előadják, ráadásul kellemes meglepetés volt ebben a csapatban látni és hallani a Fesztiválzenekar két művészét, Berentés Zsuzsannát és Jász Pált.

Vivaldi: h-moll négyesversenyével indult a program - fájdalmamra nem volt teltház, mint az előző Beethoven koncerten, a zene csodás messzeségekbe repített. Az eredeti program szerint Vivaldi következett volna, majd a szünet után Piazzolla, de megcserélték, talán mert attól tartottak, hogy sokan hazamennek.
Ennek ellenére a második részben sokkal többen voltak, mint ahányan a modernebb évszakokat hallgattuk, madárdalos körítéssel.

Remek koncert volt, igazi nyáresti kikapcsolódás, abból is a tartalmas fajta. Köszönet illeti a váltót bemutató két szólistát: Környei Zsófia és Miranda Liu hegedűművészeket.
Kaptunk ráadást is, amit az sem tudott beárnyékolni, hogy a mögöttünk ülő kultúrlények "most menjünk, mielőtt megint rázendítenek" felkiáltással pánikszerű távozást mutattak be. Azt sem igazán értettük, hogy kerül a nézőtérre egy néhány hónapos csecsemő, amelyik kétszer is szirénázni kezdett,  majd apuka a nézőtér szélén fel-alá járkálva csitítgatta - mindezt a koncert közben.
Nem lehet a zenei nevelést elég korán kezdeni?
De hogy pont így?

A Piazzolla mű két éve így szólt Moszkvában: az este előadóival nem találtam felvételt, de ez igen kellemes.

Margitszigeti Operagála
2017 július 16.

Fellép a gyönyörű Ailyn Pérez amerikai szoprán, aki nemcsak a tiszta és „mézes tónusú” lírai hangjáról, hanem drámai alakításairól is ismert, valamint az olasz bariton, Gabriele Viviani először lépnek fel Magyarországon, a sármos koszovói tenor, Ramé Lahaj pedig új oldaláról mutatkozik be a hazai közönségnek.
Így szólt a beharangozó.
Bevallom, eddig egyikükkel sem találkoztam, de a műsor és a hölgykoszorú lelkesedése a koszovói tenor iránt mindenképpen ígéretessé tette az estét.

A Margitszigetet a szokásos nyáresti forgalmon kívül az operagála mellett a vizes vébé is terhelte, nyilván ebből az alkalomból állítottak ki egy TEK feliratú kétéltű harci járművet, benne egy állig felfegyverzett, szúrós tekintetű alakkal, amilyet csak Rambo vagy Indiana Jones filmekben látni, ott is csak rövid ideig.
El is kezdtem magam azonnal biztonságban érezni.

A 3900-12.000 Ft-os jegyárak ellenére teljes teltház van, érdekes közönséggel: sokan pikniknek gondolják az operagálát, pereccel, sörrel, hazaival vonulnak a nézőtérre, akár az ária közepén is felállítják a sort, hogy kimenjenek utánpótlásért és nagyon sokan csevegéssel, illetve a világsztárral való együtténekléssel teszik élvezetessé az életüket. Nemrég olvastam a régi idők operaközönségéről, lehet hogy újra eljönnek azok az idők?

A lányok Ramé Lahajról úgy áradoztak mint egy görög istenről, ami ugye elsősorban a külcsínt illeti, hiszen nem sok feljegyzés maradt arról, hogy Zeusz vagy Poszeidón csodás hangon énekeltek volna. Ahogy a koszovói tenor bejött, engem inkább egy vicces kedvű szobafestőre emlékeztetett, de amikor meghallottam a hangját, megértettem mindent. Valahol José Cura legszebb évei és Jonas Kaufmann között helyezkedik el, sokféle árnyalattal, csodás magasságokkal és remek hangerő kezeléssel, messze túl a libabőr kategórián.

Az olasz bariton, Gabriele Viviani a fiatal Sólyom Nagy Sándort juttatta az eszembe, a Don Carlos szabadság kettőse pedig az operajátszás emelkedettebb pillanatait.

Az amerikai szoprán, a "gyönyörű" Ailyn Pérez alakítását nemigen tudom a két úréhoz hasonlítani, mert régen rossz, ha egy operaénekesről a szépség az első, amit leszögeznek. Mögöttem két idős, beszélgetős hölgy többször elájult a díva külsejétől. Be kell valljam, engem a műhaj-műszempilla-túlhangsúlyozott szilikonmell trió az opera világán kívül sem hoz túlzottan lázba és ez biztosan nem a vén kecskeség felé közelítő életkorom számlájára írható. Szóval a néni látványnak messziről elmegy, de sajnos énekel is és ez nem mindig van rendben. Akkor különösen nem, amikor Violettaként megzavarja, hogy hanghiba miatt a színfalak mögött éneklő Alfrédot csak sejtjük, mint halljuk, ezután intonációs problémák sora és a veszélyes magasságok lespórolása következik. Becsületére legyen mondva, Dvorák Ruszalkáját az operasztárokra jellemző manír nélkül, a szerepnek megfelelő hangulatban adta elő.

Remek programot állítottak össze, benne az operairodalom legnagyobb slágerei

Verdi: A végzet hatalma - nyitány
Verdi: A végzet hatalma - Urna Fatale…
Cilea: Az arles-i lány - Il lamento di Federico
Verdi: Traviata - Sempre libera
Puccini: A nyugat lánya - Minnie dalla mia casa sono partito
Verdi: Ernani - Sorta é la notte
Verdi: Aida - Ballabile
Verdi: Don Carlos - Dio, che nell’alma infondere
Puccini: Bohémélet - O soave fanciulla 

Bizet: Carmen - Torreádor dal
Gounod: Faust- Salut! Demeure chaste et pure
Gounod: Rómeó és Júlia - Je veux vivre
Gounod: Faust - Nuit de Walpurgis
Puccini: Tosca - Recondita armonia
Giordano: Andrea Chenier - Nemico della patria
Dvořák: Rusalka - Mesicku na nebi
Verdi: Rigoletto - La donna é mobile
Verdi: A trubadúr - Duetto Leonora e Conte di Luna
Verdi: Rigoletto - kvartett

A kvartett negyedik tagja Kálnay Zsófia volt, aki a sztárokhoz méltó színvonalon énekelte Maddalénát.

A vége felé valami általános lazulás következett, az operát felváltotta az operett, a sztárok bohóckodtak egy kicsit, a közönség nagyobb része biztos lett abban, hogy eljött a nagy szabadosság ideje, mert ütemes tapssal kísérték a zenét, megnehezítve szegény Halász Péter dolgát, aki finomabb ritmusváltásokat is mutatott a pálcájával. Őt nemrég egy Nabuccó dirigálása közben tanultam meg nagyra értékelni, a mai estét is remekül kézben tartotta.

A zene és az ének remek minőségben szólt, a Ferihegyi légiforgalom is csak ritkán zavart be, ám kérdés, hogy igazi élőzene-e, amit hangfalakon keresztül hallok?
Az óriás kivetítő is tökéletes volt technikailag, ám a legjobb kezelőik nyilván a vizes vébén dolgoztak, mert aki az operagálát közvetítette, nem mindig tudta, mit is kellene mutatni.
Olykor kiírták azt is, hogy mi a következő szám, de ez sem volt mindig így, vagy inkább főleg nem.

A gálát tovább színesítette, hogy a szünetben találkoztunk a leglazább matektanárral, a ma estére szupermennek öltözött Bene Koppány művészúrral (korábban a debreceni férfikórus tagja) aki ott a széksorok között beéneklés és előkrákogás nélkül elénekelte nekünk Sarastro híres áriáját, benne probléma nélkül a három alsó f.  A színpadon zajló eseményeket épp kipihenő közönség - úgy tűnt - nagyra értékelte az alkalmi produkciót.

Nemkizárt
Bonyai étterem
2017 június 29.

Van olyan, amikor csak úgy beülünk a Bonyai étterembe, mert korrekt, hagyományos frissensültekre, meg valami élőzenére vágyunk, legyen az bármi. A mai napon érkezésünkkor a Nemkizárt nevű formáció próbált annyira kihívóan közösségellenes hangerővel, hogy nem értettük a saját szavunkat sem, amíg a nagyfőnök Sankó pedig ki nem rohant a konyhából rendet csinálni.
Kisvártatva megjött a siló és elkezdődött a műsor.
Fló, Tom, Andrá és Atibácsi - saját bevallásuk szerint  vidám, vicces, őrült társaság, komoly, mély érzelmekkel és gondolatokkal :)
Az utóbbi kettőt nem nagyon kerestük, hangulatot csináltak, nem is akármilyet, jól éreztük magunkat, különösen azért, mert ifjúkorunk zenéi szóltak olyan a fiatalok előadásában, akik anno még kósza gondolat sem voltak.
Egyáltalán Nem kizárt, hogy megint akarjuk őket hallani! :-)

Concerto Budapest
Pesti Vármegyeháza
2017 június 22

Remek helyszínt választott a Concerto Budapest a nyáresti koncertsorozatához, a régi Vármegyeháza udvarát a Belváros szívében. Az első hangversenyen Beethoven B-dúr zongoraversenyét adták elő Keller András vezényletével és Berecz Mihály szólójával.

A 19 éves zongoraművész Vásáry Tamás és Kocsis Zoltán tanítványa, amellett a népszerű mesemondó, Berecz András fia.
A fiatalúr remekelt a billentyűkön, az öt Beethoven zongoraverseny közül egy nehezebbet adott elő, tökéletesen, az élmény pedig fokozta a nézőtéren helyet foglaló édesapja, ahogy sugárzó büszkeséggel követte szépreményű fia minden megmozdulását. A siker és a méltó ováció nem is maradt el és nagyon jó volt apukát is boldognak látni. (Művész uram, ezúton is gratulálok!)

Beethoven VI. Pastorale szimfóniáját két okból szeretem. Részben kicsit kilóg a sorból, a nehézségük miatt szerethető zenék közül, bebizonyítva, hogy a sokat szenvedett szerző képes volt lazítani és felfedezni a természet nyújtotta örömöket, másrészt meg Fischer Ivánnak és a Budapesti Fesztiválzenekarnak köszönhetően újra fölfedezhettem ezt a művet, rácsodálkozva a sokoldalúságára.
A szimfónia második tétele számomra pont olyan, mint egy koranyári folyóparti alkony, amikoris a madarak még a sötétedés előtt utoljára énekelnek egy gyönyörűt, megköszönve az elmúló napot.
Az életben először sikerült valódi madárdallal körítve hallgatni, a Vármegyeház udvara fölött fecskék sivítoztak, a barokk falakon belül pedig egy feketerigó hirdette, hogy a közelben fészkel és egy rozsdafarkú pár tanította repülni a fiókáját. Talán nem haragszik meg senki, ha rövid és nem túl jó minőségű részlettel illusztrálom a leírtakat.

*******

Ha nem akar lemaradni a zeneblog legfrissebb posztjairól, kérem, írjon a zenekronikas@gmail.com címre.
Az üzenet tárgya: értesítés, a tartalma irreleváns, lehet akár üres is.

A berlini Waldbühne messze van, de tegnap óta el is bújhat egy pilisszentlászlói családi ház kertje mellett.
Negyedik alkalommal rendezte meg itt a Korbuly család a Ko-Opera című összejövetelt, amit ha röviden kellene meghatároznom, annyit mondanék: opera és művészek testközelben.

Bevallom, már az első kettőre is kaptam meghívást, de nem volt kedvem elmenni, részben mert azt gondoltam, hogy ez egy gardenparty dresszkóddal, amolyan operalátogató sznobok seregszemléje, meg azt is, hogy nem ismerek majd senkit és különben sincs semmi keresnivalóm egy ilyen közegben. Én a zenét szeretem, a körítést és az embereket kevésbé, a Fesztiválzenekar támogatói vacsoráira sem mentem el soha. Tavaly nyáron az OperaTv facebook csoportban kiderült, mennyi ismerős lesz ott, jelentkeztünk mi is és nagyon nem bántuk meg a pilisi kiruccanást!

Úgy vettem észre, volt aki most nyilvánosan örült annak, hogy szombatra esőt jósolt a meteorológia, de talán nem is komoly rendezvény az, amelyiknek nincsenek ellendrukkerei és/vagy irigyei.
Az időjárás néhány jelentkezőt valóban távol tartott, több jó ismerős fej- vagy végtagfájdalomra panaszkodva inkább otthonról nézte a youtube közvetítést, (ennek az első négy órája élvezhető, utána egy kijavítás alatt lévő műszaki hiba miatt a hang helyett csak valami szaggatott prüncögés hallható)
A rendezvény háziasszonya, Korbuly Andrea már késő délelőtt feltette a hívogató üzenetet a fészbúkra, hogy Pilisszentlászlón kisütött a nap és ha nem szerveznek értő segítséget is, probléma lett volna a környéket ellepő autóáradattal, ám Olivérnek hála mindenki jól le tudott parkolni.

A frissen érkező vendégek három iromba asztalra pakolhatták le, amivel a piknikhez hozzájárultak. Már tavaly is feltűnt, hogy mindenki a szívét-lelkét beletette az elemózsia-készítésbe, a lehető legváltozatosabb étkekből lehetett csipegetni, padlizsánkrémből mindjárt volt hatféle és egyik jobb, mint a másik. Az egyiket én magam követtem el, de vittem még mexikói salátát, zsidótojást és tréfli kapros túrókrémet is.  (Adjátok meg azért a mi a császáré a császárnak; és a mi az Istené, az Istennek. Mt 20.21.)
Már a kóstolgatás közben elkezdődött a beszélgetés ismeretlenek között is.

A kulináris élvezkedés után következett a kulturális: Ötvös Csilla és tanítványai léptek föl, a művésznő egy csodás Puccini áriát (Liu a Turandotból) adott elő, három tanítványa között volt külföldi NATO katona, hazai orosztanár, akinek a hangereje felért egy doni kozák kórus győzelemnapi performanszával és egy szépséges ifjú szoprán, akit már tavaly is hallhattunk.

Ötvös Csilla tanítványa, civiliben orosztanár

Az Ötvös-iskola után  Bauernfeind Éva tanítványai  érkeztek: Romasz Jácint Oskar Böhme Orosz táncát trombitálta, majd Oláh Ernő Kodály Kállai kettősét hegedülte, zongorán kísérte őket a tanárnőjük.

Bauernfeind Éva

Hisako Kishida, Magyarországon élő, dolgozó és tanuló ifjú japán énekes következett, aki két blokkban Bellni és Mozart áriákat adott elő Csányi Valéria zongorakíséretével.

Szalok Rita mezzo adta elő Händel Xerxes című operájából az Ombra mai fu áriát, a zongoránál Csányi Valériát Thurzó Zoltán váltotta.

Thurzó Zoltán zongoraművész 1983-ban Nagyváradon született és ma is a szülővárosából érkezett muzsikálni. Nagyon vártuk, hiszen ő olyan művész, aki halad a korral és a technikával, a komolyzenei fórumok igencsak barátkozó szereplője és mind többen voltunk kíváncsiak arra, milyen élőben?
Nos az érettebb zongoristáink nyugodtan dőlhetnek hátra a karosszékben: van utánpótlás, lesznek, akik a Kocsis Zoltán, Schiff András és Ránki Dezső utáni évtizedekben is öregbíteni tudják Magyarország hírnevét a világ nagy koncertpódiumain. Thurzó Zoltán Bartók Béla Román népi táncaival kezdett, egy kis zenetörténeti bevezető után remekelt a billentyűkön és a hátam mögött valaki felsóhajtott: ő ilyet Fischer Annie óta nem hallott.
Szerintem nem túlzott egy kicsit sem!

Mondok Yvette szoprán egy Puccini ária után Offenbach Hoffmann meséiből Olympia áriáját adta elő, Puja Andrea szoprán Rosalindét énekelte Strauss Denevéréből, Neddát Leoncavallo Bajazzókjából és Wallyt Catalani La Wallyjából, majd a tavalyi Ko-operán megismert Benedekffy Katalin szopránénekes és színész énekelte Violettát Verdi Traviátájából.

         Puja Andrea                             Mondok Yvette                           Benedekffy Katalin

 A programot Wéber Anikó háromrészes zenei kvízjátéka és Kertész József irodalomkedvelő helyi erdész versmondása gazdagította, végül következett a program fénypontja: Kelemen Zoltán bariton három áriát adott elő: a videón hallható Verdi Macbethjét, Wagner Tannhäuseréből Wolfram dala az Esthajnalcsillaghoz és Giordano: André Chénier - Gérard monológját. Ez volt a programnak az a pontja, amikor megszűnt a külvilág  és a bariton mindent betöltő hangját a környező dombok visszhangozták.  Ami Wagnert illeti: hallottam, hogy valaki a hátam mögött csendben szipog, nem mertem a velem majdnem szemben ülő háziasszonyra, Korbuly Andreára nézni, mert éreztem hogy ő is sír és bizony magam is a könnyeimmel küszködtem, (kicsit sikertelenül)

Végül a házigazda Korbuly Ádám kottákat osztott ki és együtt elénekeltük Verdi Nabuccojából a Va pensierot, azaz a rabszolgák kórusát - és gazdagabban indultunk haza. A zene, különösen ebben a formájában valahova nagyon magasra emelt minket ebből a békamélységben működő világból úgy, hogy akik együtt fogadtuk be, közelebb kerültünk egymáshoz.