Elhunyt Andor Éva operaénekes, aki a színpadon kívül gyakran megfordult a rádió mikrofonja előtt is: főleg gyermekműsorokat vezetett.
Respect az Indexnek, mert címlapon számolt be a művésznő halálhíréről.
Ennek normális országban így kellene lennie, de manapság az ilyen hírek nem férnek be a "VV Kutymorgó levágatta a pajeszát" súlyú szenzációk közé.

Határozottan emlékszem, hogy láttam őt Melindát énekelni a Bánk bánban, de a szerepei között erről nincs szó.
Az alábbi két részlettel emlékezem rá.

Ha a népeknek kötelezően szolgáltatandó cirkuszt nem számítom bele, a megasztár féle gigaprodukcióknak két haszna volt: Caramel és Rúzsa Magdi. Értük érdemes volt végighallgatni a sok kutyaütőt, beleértve a zsürik és a műsorvezetők becses megnyilvánulásait is.

A 2014-es kőbányai majális az Óhegy parkban igen gazdag programmal csalogatta a nagyérdeműt, ám mit nekünk főzőverseny, kézműves foglalkozások, vurstli és más finomságok, mi Rúzsa Magdiért mentünk oda és nagyon jól tettük.

Azok közé tartozunk, akik szeretjük Magdi hangját és a dalait is.
A szabadtéri koncertet kiváló hangmérnöki munkával úgy keverték be, hogy minden hangszert külön lehetett hallani, az ilyenkor szokásos - laza zenészek lezserségeit jótékonyan elfedő - zaj meg egyáltalán nem volt.
Zenei alap sem.
Playback sem.
Egy nagyon igényesen összeállított műsor igen!
Élveztük és nem zavart a tömeg sem, a félrészegen kóricáló, a műanyag söröspohárral kezükben ugráló, a lármától megszeppent kutyáikkal vagy gyerekeikkel ordibáló, egyik cigarettáról a másikra gyújtva füstöt okádó nézőtársak sem.

Magdi számai, feldolgozásai, népdalok.
Egytől egyig kincsek.
A mieink.

A végén az a szám, ami megváltoztatta az életét. Igen, a Highway to hell, amivel feltűnt a Megasztárban. Sokan emlékeznek még az első megjelenésére.
Dicséretes dolog, hogy ő sem felejtette el... 

A koncert és a ráadások után a boldog közönség 2 perc alatt szétszéledt, ölég kellemetlen lehetett Kőbánya farmeröltönybe bújt polgármesterének, hogy senki sem volt kíváncsi a záróbeszédére, amit így a választói hátának mondott el.
Talán legközelebb bevonja a szereplésébe azt a sztárt is, aki odavonzotta neki a tömegeket. :-)
Talán...

Autóval voltam a Művészetek Palotájában, ezért nem ihattam az ingyensörből, pedig a Staropramen jóvoltából a Budapesti Fesztiválzenekar szezonzáró bérleti hangversenyén ilyen is járt a nagyérdeműnek, mégis, a következő írás olyan szerzőre utalhat, aki már nagyon nem szomjas, amikor megörökíti a benyomásait.

Szegény Antonín Dvorák (1841-1904) vajon megírja-e az operáit, ha tudja, hogy a hálátlan utókor elfelejti az összeset, hogy közel 100 évvel a halála után kezdjék újra felfedezni és világszerte játszani az összesen tízből csupán az egyiket.
A dolog nem lehet véletlen, ugyanis nagyon elkötelezett zenebarátnak kell lenni ahhoz, hogy valaki végigülje a Ruszalkát, ami hosszú, viszont a történéseit tekintve unalmas.
A cselekményt össze lehet sűríteni 2-3 mondatba, a sztorira koncentráló néző pedig a csintalankodva csúfolódó erdei tündérektől a Jezibaba "csuri-muri-fuk" varázslatán keresztül három óra alatt jut a letargia lépcsőjének legalsó fokára: a szerelmes herceg megkapja a biztos halált jelentő csókot és kileheli a lelkét, a boldogtalan sellő pedig örökre elmerül a tóban.
Nyista hepiend, de legalább megszenvedett érte.
Az első és a második felvonás közötti hétperces szünet kevés az inaktivitási ödéma megelőzésére, a második szünetben a kissé foghíjas nézőtér tovább ürült - ami nagyon nem szokás a Fesztiválzenekar eseményein.

Téved, aki azt gondolja, hogy ez egy rossz előadás volt.
Nagyon nem volt az!
Néhány hónapon belül másodszor örülhettem a Cseh Filharmónia kiváló énekkarának, akik januárban ugyanezen a deszkákon a poloveceket megszemélyesítve énekelték el Borogyin legnagyobb slágerét ésmost  velük kiváló szólisták érkeztek Csehországból, illetve Szlovákiából. Az első felvonásban csak a kórus egy része ült a színpadon, a másodikban az egész, a harmadikban pedig a kulisszák mögött énekeltek egy keveset és nagyon jól szóltak.
Ami a szólistákat illeti, a saját szubjektív sorrendem: Jolana Fogašová, aki Ježibabát, a boszorkányt ÉS a hősszerelmes herceg fejét elcsavaró idegen hölgyet alakította egymaga. A hangja csodálatos, a játéka elbűvölő.
Az opera koncertszerű előadásához volt szerencsénk, sajnáltam is szegény énekeseket, hogy végig kellett ülniük a három órát egy kényelmetlen széken, szemben a közönséggel, ahol még az orrukat vagy a fülüket sem vakarhatják meg és nem volt túl sok énekelni valójuk.
Jolana nem csak jelen volt, hanem játszott is, pl. boszorkányként küldött ide-oda néhány olyan pillantást, aminek még játékból sem szerettem volna a célcsoportjába tartozni.
Játszani próbált Michaela Kapustová sellő, illetve kukta asszony is, de neki az éneklés sokkal jobban ment.
A többi szólista meg sem próbálkozott a játékkal, ők csak elénekelték a magukét, igaz azt nagyon szépen.
Különösen tetszett Pavla Vykopalová Ruszalkája, ugyanis a slágerré vált Dalt a holdhoz egyszerűen, tisztán, manír nélkül adta elő, ahogy mondjuk Renée Fleming vagy Anna Netrebko már az életben nem fogja tudni.

A magyar fordítás kivetítőkön jelent meg, onnan tudtam meg, hogy Ruszalka nem személy- vagy becenév, hanem sellőt jelent. Vajon etimológiailag mi köze lehet a ruszlihoz, ami ugyancsak vízben él, mielőtt üvegbe zárják...
Még egy gondolat a nyelvről: a Ruszalka cseh nyelven íródott, én pedig vagy 30 éve láttam a szlovák tévén egy olyan kabarét, ahol a műsorvezető magyar hangsúlyozással halandzsázott, a közönség meg a szemét törölgette és a térdét csapkodta a röhögéstől, annyira viccesen hangzott nekik a mi szép nyelvünk.
Eddig valahogy én sem úgy képzeltem egy szerelmes édelgést, hogy "szvirá tyi usta tajemstvi csinazsdví jazuk tvuj tyih" - de itt ez is elment. 

A Ruszalkát sokfelé és sokféleképpen játsszák.
Találtam iszonyatos rendezéseket is, pl ezt a horror-szerűt, ahol élve kicsontozzák szegény sellőt, mely húsipari megmozdulást a munkadarab velőtrázó sikolyokkal illusztrál, vagy ijesztgetős meséset, amiben épp Peter Mikulás a Tóapó, mint itt a MÜPÁ-ban.
Ugyanakkor ebben az operában a legnagyobb élmény a zene.
A zene, ami nem csak kíséri a játékot, nem csak üres kötőanyag néhány jobban sikerült nagyária közé, hanem maga a főszereplő.
Igaza volt Fischer Ivánnak, amikor a koncertszerű előadás mellett döntött.
Én a Fesztiválzenekart általában túl jónak tartom ahhoz, hogy operát kísérjen, de itt nem a zenekari árokból hallatszó kíséretről volt szó, hanem főszerepről.
Szépen kidolgozott munkáról, amiben az igazán dvorákos részek mellett megjelent Wagner, Csajkovszkij és Richard Strauss, utóbbi inkább úgy, mint aki Dvorák operájából merítette azt az energiát, amivel megírta a Rózsalovagot, abból is az ezüst rózsa átadását.
Még ha nem is túl vidám a sztori, a Ruszalka igazi klasszikus mese és egy mese, különösen egy szláv mese nem szólhat hárfa nélkül.
Kézcsók Polónyi Ágnesnek a csodás hárfaszólókért.

Egyszóval: felemelő élmény volt ez a muzsika, nem az első Dvorák, amit a Fesztiválzenekartól volt szerencsém hallani és ha ez a szerencse velem marad, nemsoká újból élvezhetek velük nem is kevés Dvorákot, méghozzá Bruges-ben.
Vagy Brugge-ben.
Esetleg mindkét helyen.
:-)

Ő volt az, aki 1983-ban elkezdte felhívogatni a kiválasztott zenészeket, hogy lenne itt egy új zenekar.
Ezt ma tudtam meg, amikor a Zeneakadémián Fischer Iván megemlékezett a karácsony előtt 55 éves korában elhunyt Pulay Annáról, aki Frici néven alapító tag és haláláig a Budapesti Fesztiválzenekar turnémenedzsere volt.

Megadatott nekem az a szerencse, hogy olykor közvetlen közelről láthattam, hogy végzi a munkáját. Soha nem fogyó lelkesedéssel, mindent beleadva, egymaga annyit, amit máshol egy egész nemzetközi osztály sem.
Hiába mondtam néha csendben, hogy lazítson, mert ennek így nem lesz jó vége.
Önként vállalta Kőműves Kelemenné szerepét, hogy néhány héttel a zenekar 30. születésnapja előtt örökre elhunyja a szemét.

Fischer Iván a bevezetőben azt mondta, hogy Frici az első perctől kezdve segíti a zenekart - igen, így jelenidőben. Elszólás volt vagy sem, nem tudni, mindenesetre amit Frici a 30 év alatt odaadott magából, az nem múlik el egyhamar.
Frici családfenntartó volt és ma a BFZ a családja javára rendezett jótékonysági hangversenyt.
Az esemény nem kapott túl nagy nyilvánosságot, mégis megtelt a Zeneakadémia.

Mahler V. szimfóniájából az Adagietto volt az első szám (nem bőg! - nem a fenét...)
az alábbi felvételen a Fesztiválzenekar első koncertje látható, 1:26:05-től épp ezzel a zenével.

Ne szomorúan, hanem emelkedetten emlékezzünk Fricire, kérte Fischer Iván a jelenlévőket és a Fesztiválzenekarral előadta Beethoven VII. szimfóniáját.
Így búcsúzott a zenekar egykori legendás turnémenedzserétől.
Legyen neki könnyű a föld!

Szabad vagy! - ezzel a címmel hirdetett koncertet a MOM Kulturális Központba Bolyki Balázs és a kórusa.

Szabad vagyok, gondoltam és a részvétel mellett döntöttem annak ellenére, hogy e kiváló csapattal eddig egyszer sem volt szerencsém.

1. Múzeumok éjszakája, 2011.
Bolykiék a kisföldalatti Hősök terei megállójában lépnek fel, a néhány szám előadása kiváló, ami nem kicsit rontja el a nagyérdemű szórakozását és egy félnótás csöves, aki maga is belép az élőképbe és hol karmesterként hadonászik, hol csak úgy simán belegajdol az előadásba.

2. Nemzetközi  Gospelfesztivál, Solymár 2011.
Kifejezetten Bolykiék miatt mentem oda, ám a szabadtéri rendezvényt egy közelgő vihar tönkretette és mire rájuk került volna a sor, a katasztrófavédelem fájrontot csinált.

3. 2012 nyarán az Angolkisasszonyok Templomában lett volna koncertjük, kimosakodva, kiöltözve érkeztem a Váci utcába és a templom bezárt kapujára tűzött céduláról értesültem, hogy a műsor technikai okok miatt elmarad.

A Csörsz utcai intézményben húszperces késéssel indult a program, talán azt várták hogy jönnek még, mert olyan épp hogy félház volt. Feldübörögtek a hangfalak, Bolyki Balázs perdült a színpadra hogy közölje, a kórus csak akkor követi őt, ha elég hangosan tapsolunk.
Megtettük, bár bennem volt némi kétség.
Tudom, mennyire igényesek és ezzel szerintem nagyon nincs összhangban az ilyen Tibi-bácsis - pontoslabdás - nemlátomakezeket-es stílus, továbbá a színpadon megjelent egy szaxofonos, egy gitáros és egy billentyűs, ugyanakkor dobot és basszgitárt is hallottam, a konzervzenét meg szívből utálom.
Nem kicsit, nagyon!

Jött a kórus és rázendített és a kétségeim egy része elillant.
A másik része maradt.
Nem jól szólt ugyanis a dolog.

Az énekesek négy kategóriáját láttam,
- volt aki a kezében tartott egy mikrofont,
- volt aki fejmikrofonnal ment a színpadra
- voltak, akik ketten  énekeltek egy állványon lévő mikrofonba
- voltak, akik messze voltak az összes mikrofontól.

Nem jó, amikor a zene helyett a koncert technikai oldalával kell foglalkozom, de nem tudtam mást tenni, kifejezetten bántotta a fülemet a hangzás.
Vagy inkább a nagy zaj, ami elnyomta a zenét.
Volt hogy Balázs bekiáltott valamit a mikrofonba és annyira torz volt, hogy nem lehetett érteni, mit mond.
A kórus amúgy zenei alap és erősítés nélkül kiválóan szól - és ezt megtapasztalhatta a MOM közönsége is, egy szám erejéig ugyanis lejöttek a színpadról és a nézőteret közrefogva a capella énekeltek. Egyedül Szalóczy Pálnál volt mikrofon, aki csodás hangon nyomatta a basszust.
Igen, az a Szalóczy Pál, akit a harminc felettiek a tévéből és a rádióból is jól ismernek, sőt, a pályaudvarok hangosbemondójából is őt halljuk! 
Életemben először akkor csodálkoztam rá az énekhangjára, amikor 90-100 évvel ezelőtt egy vidám tévéműsorban Kertész Zsuzsa tévébemondóval duettben adta elő a Jackson című country örökzöldet.
Visszatérve a jelenbe: Szalóczy Pál egymaga vitte a basszus szólamot, a szám elején Bolyki Balázs is mikrofonba énekelt, később letette és megmutatta, hogy egymaga képes bekiabálni a termet és leénekelni a saját kórusát.
Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem: megérte idejönni és ez a csapat mennyei muzsikál produkál és már csak két lépés az Isten országa.

Sajnos végetért a varázslat, mindenki visszament a színpadra és folytatódott csinbumm, a szférák zenéjének bántóan zajos elektronikával való agyonütése.
Balázs hangja szépen szárnyalt, hallható volt a női többség is, de hogy fiúk is vannak hátul, az csak vizuális élményt jelentett.
Meg kell említsek egy másik Balázst is, mert az a gyanúm, az ő nevét még fogjuk hallani.
Balázs Tünde ő, aki a koncert vége felé harmadmagával előbbre került és szólóra érett hangon énekelt, egy duettben például méltó partnere lehetne az atyaúristen Balázsnak.

Az alábbi felvételek illusztrációképp készültek és mindenképp mondanom kell: a féltenyéri kamerámba épített gyári zajszűrő miatt sokkal jobban szól, mint a helyszínen!

Ooh happy day:

részlet a baptista sulidalból, Bolyki András és Havas Lajos szerzeménye, engem ott egy kicsit a Hit Gyülekezetének vidám vasárnapi performaszaira emlékeztetett

a finálé: Isten fényében menetelünk

finálé 2. rész, kisgyermekével táncra perdülő nézővel

Összefoglalva: most sokkal több szerencsém volt a Bolyki kórussal, mint eddig, de nagyon szeretnék részt venni egy olyan koncerten, ahol csak ők szólnak, semmi más és az elektronika fogyatékossági nem rontanak bele a zene tiszta harmóniáiba!

A Húsvét körüli időszak általában a Bach passióké.
Máté és János.
2014-ben mindkettőhöz volt szerencsém.
Máté kétszer a Bartók rádión szólt, János kétszer élőben.

Először április 5-én a pasaréti ferences templomban.
A jótékonysági hangverseny a gyöngyösi Autista Segítő Központ megsegítését célozta (az alapítvány az UniCredit Banknál vezetett számlájára a hangverseny után is várja az adományokat 10918001-00000039-25860009.)
A pasaréti koncertre egyedül érkeztem.
Bármily meglepő, nagyon nehéz volt partnert találnom, pedig nem Ligeti és Kurtág est volt, hanem Bach.
A kiszemeltek muzikális barátok közül volt aki azzal hárított el, hogy egyszer végigült egy passiót és az neki egy életre elég volt, más pedig arra hivatkozott, hogy még mindig nem heverte ki a februári Bach maratont. Végül akadt egy bátor jelentkező, aki ugyan elvitt a kocsiján a templomhoz, de más fontos program miatt otthagyott.
Teltház volt, alig kaptam ülőhelyet.
Ami nagyon megtetszett: egy ifjú ferences barát az első sorban laptopról irányított kivetítőt kezelt, az elején a mű és az előadók neve, címe volt olvasható, közben végig pedig a szöveg, magyarul és németül.
Nagy dolog ez, mert egészen más egy passió, ha pontosan tudjuk, mikor hol tartunk, ugyanis az ünnepélyes-barokkos zene hangulata nem illusztrálja Jézus szenvedését, Poncius Pilátus döntéseit, vagy a keresztút fájdalmas lépéseit, a szólisták meg olykor mintha nem értenék, mit énekelnek, mert mosolyogva vezetik elő a javaslatot, miszerint törjük össze Jézus csontjait, hogy hamarabb meghaljon.

Az előadók Kéringer László, Cser Péter, Bakos Kornélia, Nász Renáta, Tóth-Emese Gyöngyvér, Beöthy-Kiss László, Józsa Botond, Havasi Gábor, a Vass Lajos Művészegyüttes Alapítvány Vass Lajos Kórusa (karigazgató: Fügedi-Bárd Judit) a Belvárosi Ferences Templom Greccio kamarakórusa (karigazgató: Kecskés Mónika) a Belvárosi Ferences Templom kórusa (karigazgató: Pattantyús-Ábrahám Károly)  a Belvárosi Ferences Templom Cappella Franciscana kamarazenekara. Vezényelt  Uzsaly Bence András.
Remek előadás volt.

Másodszor a Szent Imre Plébániatemplomban, a Villányi úton.

A legtöbbször Gertrudis királyné szerepében láttam-hallottam,
de Azucenát életemben először vele.
RIP

Tarr Dávidot eddig csak a Bazsó & CHarley DavidSon trióban hallottam gitározni, egy rövid videó látható is a zeneblog egy tavalyi posztjában arról, amikor Kosztolicz Péter beszállt szaxofonozni az örömzenébe, annál nagyobb volt bennem a kíváncsiság, vajon mit csinál ez a fiú egy szál gitárral?
Tömören: hangulatot, de nem is akármilyet.
A repertoárja meglehetőségen színes, játszott Doors, Creedence Clearwater Revival és Beatles klasszikusokat, de a blues és a latin blokk után a magyar könnyűzenei nagyjait is megidézte Bencsik Sándortól a Kispál és a Borzig.
Virtuóz módon kezelte a hangszerét, olykor egy egész ritmusszekciót is megszólaltatott a gitár testén, a dalokat pedig saját stílusban énekelte, ami olykor élvezetesebb volt mint az eredeti!
A buli elméletben 11-ig tartott, de senkinek nem tűnt fel, hogy már éjfél is elmúlt, Tarr Dávid meg fáradhatatlanul nyomja, a közönség éltesebb része pedig táncra is perdült.
Köszönet az ifjú művésznek és Dr. Mészáros Balázsnak, a bluescsütörtök sorozat atyjának a remek estéért!
Ilyet máskor is akarok! :-)

Gerendás Péter koncertje
Legenda Sörfőzde
2014 április 3.

Isten éltesse Mészáros Balázst, aki töretlen lelkesedéssel fenntartja a bluescsütörtök névre hallgató rendezvényt. Idén már sokadik helyen, a VII. kerület külső szélén lévő Legenda Sörfőzde Pub pincelabirintusában ma este a legendás Gerendás Péter lépett föl. Gerendás Péter, a kilenc gyermekes apuka, aki tavaly bejelentette, hogy  világgá megy, majd mégis itthon maradt, mert sokan szeretik őt.
Többek között én is, hiszen a nyolcvanas évek elején sokszor hallgattam édes-bús dalait a szintén legendás Eötvös Klubban (ma Centrál Kávéház) de prózai szerepben, színészként láttam őt a Kis Romulus című tévésorozatban - és mindig örültem, ha meghallottam a teljesen egyedi hangját.

Ma este is megmutatta, hogy mit tud.
Például egészen sajátos technikával muzsikálni, vagy inkább varázsolni a hat húron úgy, hogy a gitárja egyszerre pengetős és ritmushangszer.
Például holtbiztos intonációval énekelni. Az egész este egyetlen félrement hang sem csendült fel az Eötvös Klub Hordójára emlékeztető helyiségben.
Például félrészeg nézőt leszerelni, kedvesen. Valaki kissé mellre szívta, hogy a kérésére nem játszik el valami undara undara számot, nem pontosan emlékszem, hogy mit, de nagyon kilógott a sorból.

Egyet nem tudott: jó hangulatot csinálni, de ezt talán nem is akarta, inkább rábízta a helyszínen kapható kiváló kézműves sörökre. A számait hallgatva egészen biztos lettem abban, hogy mielőbb véget vetek az életemnek, csak az elkövetés módja volt még bizonytalan.

Kukorelly Endre könyvének bemutatóján jártam ma a Kisüzemben, a VII. kerületi Kis Diófa utcában.
A LMP színeiben egy időre az országos nagypolitikába is belekóstolt író a Parlamentben végigült bő fél ciklus tapasztalatait írta meg és erről beszélgetett az erzsébetvárosi kocsmába bezsúfolódott olvasói előtt Bombera Krisztinával. A műsorvezető kiválasztása alakulhatott volna szerencsésebben is, a több tévében is megfordult médiaceleb ugyanis nem úgy csinált, mint aki a közönséget képviselve mind többet akar kihozni a beszélgetőtársából, hanem némi szereptévesztéssel kétszemélyes showműsor részének tekintette magát, amiben fontosnak tartotta demonstrálni a felkészültségét, hozzáértését, avatottságát, tájékozottságát, pedig mi nem miatta mentünk oda, sőt ezekre egyáltalán nem voltunk kíváncsiak, mint ahogy arra sem, hogy őt mikor rúgták ki a köztévéből, pedig ettől az információtól sem bírta megkímélni a közönséget.
Kukorelly persze nem hagyta magát egészen elnyomni és elmondott sok mindent, amiből a számomra a legfontosabb gondolat az volt, hogy nagy tévedésben van, aki az általa választott és fizetett politikust a vezetőjének tekinti.
A beszélgetés a vége felé vált kissé interaktívvá - az elejétől szerették volna, de egy magamutogató műsorvezetővel ez nem nagyon megy - amikor felszólalt Molnár Péter egykori szdsz-es képviselő és ez felbátorított többeket is. A performansz csúcspontja volt, amikor az egyik olvasó, egy többek által Krisztiánnak nevezett, hobós megjelenésű fiatalember behergelte magát az összefüggéstelen körmondataiba és kiabálni kezdett, a közönségben helyet foglaló saját kutyája pedig jól megugatta.
Így aztán ennyiben maradtunk, mi ott, néhány nappal az újabb kétharmad előtt.

170921-60