Megint egy óriás tette le örökre a pálcát.
Lorin Maazel 1930-2014.

A legjobban azt szerettem, amikor a bécsi újévi koncertet dirigálva elővette a hegedűjét. Ilyenkor pont olyan volt, mint Strauss mester, akinek a műveiből áll a híres koncertsorozat.

Felhívás keringett a fészbúkon, hogy tiltakozzunk a Szabadság téren épülő emlékmű ellen az Európai Unió himnuszának elénekelésével, amit Fischer Ádám fog vezényelni.
Ez nem jutott el hozzám, ám a Múzeumok éjszakája nyitókoncertjén egy kedves ismerős felhívta a figyelmemet (köszönjük, Emese ;-) ) és nem tudtam kihagyni.
Az Október 6-a utca felől az első dolog a kamerás rendőrautó volt, ami feltűnt, a második a békés tömeg.
Körüljártam, először az emlékmű épülése óta.
A bekerített építkezést a készenléti rendőrök sorfala védte, közöttük és a tiltakozó tömeg között húzódott a vészkorszak áldozatainak spontán emlékműve: tárgyak, amiket túlélők hoztak családtagjaik emlékére és tiltakozásul a német megszállás emlékműve ellen.

Felcsendült Beethoven zenéje egy szál zongora kíséretével és Fischer Ádám vezényletével és a tömeg énekelni kezdett. Nagyjából olyan hangulata volt, mint a Casablanca c. filmnek az a része, amikor a La Marseillaise-t éneklik. tiltakozásul a már jelenlévő náci németek ellen. Amikor az Örömóda második versszakát is tudták a tiltakozók, akkor vettem észre, hogy előre kiosztott papírlapokról tudjuk ilyen jól, de ez nem csorbít semmit az eseményen.

Fischer Ádám beszéde következett, ami technikai problémák és magukról megfeledkezett, piknikhangulatba eső tiltakozók miatt nehezen volt hallható. A második éneklés alatt elkészültem a fotókkal és a videó-demóval, a harmadikban már magam is részt vehettem.
Jólesett, bár az emlékmű azóta is ott áll, rendületlenül.

Lépcsőkoncert.
Tavaly is volt már ilyen.
Bánom, hogy akkor nem tettem el az ezalkalomból megjelent négyoldalas alkalmi  újságot.
A Budapesti Fesztiválzenekar számára nem idegen terep a Szépművészeti Múzeum lépcsője, hiszen a Budapesti Búcsú elnevezésű rendezvény hagyományos része volt a BFZ koncert.
Az egyszerű zenehallgatónak is az önfeladás határáig kell alkalmazkodnia az effajta szabadtéri rendezvényhez, hiszen míg a koncertteremben a cukorkás zacskó csörgése, a köhögés, a pianissimóba belerondító mobiltelefon, a horkoló, vagy a fogsorát csikorgató élemedett zsöllyetárs, a száj- és szellentésszag zökkent ki az élvezetből, a Hősök terén a jövő-menő, lökdösődő, dohányzó és gátlástalanul beszélgető polgártársak karnyújtáson belüli közelsége  int, hogy messze még a Kánaán, nagyon messze!

Dvorák két szláv táncával kezd a zenekar.
A lépcső jobboldalán foglalnak helyet, nagyon civilben és balra, tehát a Dózsa György út felé fordulva játszanak, Fischer Iván egy ideiglenes emelvényen állva, egyik kezében mikrofonnal, a másikban pálcával vezényel. A hangosítás remek.
Sajnos jól hallom a körülöttem állók dumáját is.
- Az ott a Fischer Iván, az ő házában jött lére a Gyurcsány-szövetség - utal a zeneművészettől fényévekre levő napi politikára egy savanyú ábrázatú, agyonfodrászolt, szőrös lábú női hölgy. Még püfög tovább, de arrébb megyek, ne is halljam. A zene miatt jöttem, nekem a zene segít felülemelkedni a mindennapi történéseken.

A tavalyi múzeumok éjszakáján a Fesztiválzenekar kamarazenekara a Zwack múzeum udvarán Astor Piazzola Négy évszakát játszotta, ebből csendült fel egy részlet Gulyás Emese hegedűszólójával. Mindeközben néhány lépésre veszekedés alakul ki két idősebb hölgy és egy felnyírt, bakancsos, 30 körüli uraság között, előbbiek nehezményezik, hogy az utóbbi miért itt szórakoztatja a barátnőjét, miért nem mennek sétálni a ligetbe.

Fischer Iván megemlékezik egy szomorú évfordulóról, 70 éve ugyanis ezen a napon terelték gettóba a budapesti zsidóságot. A bakancsos erre néhány kisípolandó megjegyzéssel karon ragadja a barátnőjét és Betty Olivero  “Der Golem” Zeks Yiddisce Lied und Tantz c. szomorú és vidám zsidó zenéjének kíséretével elindulnak a ligetbe sétálni. Talán még hallották, hogy remekel Ács Ákos a klarinétján.

Bartók Román népi táncaiból utoljára a kínai turnén, ráadásként hallottam egyet, itt is jól szóltak. Volt még egy Brahms magyar tánc, egy könnyed japán keringő, afféle filmzene is, majd Kodály Háry Jánosából az Intermezzo zárta a nyitóhangversenyt.
A vége felé egy nézőtárs megnyilatkozása Petőfi Sándort juttatta eszembe "Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül" (A puszta télen) - mire Fischer Iván a bal kezében levő mikrofonba bemondta, hogy nemsokára vége, de előtte még visszakanyarodunk a nyitóhangokhoz, így a párosujjú patás is megnyugodott és a koncert végéig nem bődült el többet.

Régi kedves ismerős ugrott a nyakamba, aki jelezte: negyed kilenckor Fischer Ádám a Szabadság téren az Örömódát vezényli, találkozzunk ott.

Római.
A Duna jobb partja Békásmegyertől az északi vasúti hídig.
Nyári estéken hatalmas ott az élet, három paneldzsungel lakóin túl sokkal messzebbről is odazarádokolnak a zemberek hekket enni, sörözni, sétálni, táncolni

Evezős
Zenés-táncos szórakozóhely, ahol általában élőzene és tömeg van.
Ezt a felvételt két éve lőttem ugyanott.
Nem tudom, ki volt ez a fáradtan fásult zenekar, de jó hangulatot csinált.

Cats duó.
Szigeti Edit, Magyarország első női gitárosa, a legendás Mikrolied, Generál és Gemini együttesek szerzője és előadója és az ő férje, Sudár Péter alkotják, hogy egészen kicsi buliktól egészen nagyokig szórakoztassák a közönséget és jó hangulatot csináljanak.
Ez történt Pünkösd vasárnapján az Evezősben.
Szigeti Edit, Sudár Péter és a doboknál Zsoldos Dedy.
A jobbára érett korú közönség pedig táncra perdült és ropta fáradhatatlanul.
Még Fenyő Miklós is ott volt és élvezte.

A Kandó Kollégiumban találkoztam velük először.
1983-ban?
Emlékezetes buli volt.
Az előzenekart, a Jenőke holnap lesz 3 éves című együttest a kollégium humorérzékkel nem nagyon rendelkező közönsége leutálta a színpadról, "parasztok" bekiabálással díjazva a főleg "nye-nye-nye" szövegű kántálásból álló produkciót.
Utána jött az Emelet.
Berkes Gábort a Keménykalap és krumpliorrból, Bogdán Csabát a Beatricéből, Kisszabó Gábort a Solarisból és az ELTE jogi karáról ismertem, a többieket sehonnan, de azonnal beleszerettem a csapatba, mert amellett hogy remek zenét játszottak és jó hangulatot csináltak, alaposan felkavarták a hazai popzene egyre langyosabb állóvizét.

Bevallom, én az első Első Emeletet szerettem, Cser Gyurival.
A második annyira már nem tetszett, Kiki kissé nyafogó hangja, a visítozó tinicsajokra utazó megjelenés már nem nekem szólt. Egyszer-kétszer még elmentem Emeletre, de mindig az első idők emléke volt bennem az erősebb.

Tavaly volt az utolsó Emelet buli.
Eddig az utolsó, mert jónéhány előadónak jártam már sokadik búcsúkoncertjén.

A következő kis galéria 31 éve készült aprócska papírkép relikviákat tár a nagyérdemű elé.
Hátha van, aki örül neki :-)

végül egy hangfelvétel, amit - mi meglepetés - az általam készített fotó illusztrál:

Baleset érte Tátrai Tibort.
A kiváló gitáros egy miskolci lépcsőn esett le úgy, hogy eszméletét vesztette és kórházba került.
Valószínűleg egész nyáron az ágyat fogja nyomni és gyakorolni sem tud.

Mielőbbi felépülést!

Baltazár Színház.
Egyedi kezdeményezés, aminek a lényege sérült emberek színpadra állítása.
Tegnap a Művészetek Palotájában húsz zenész vállalta, hogy a színház gyermekien mosolygó, elsősorban Down-kóros művészeinek - a produkcióját illusztrálják.
Az est házigazdája a szereplést lemondó és ezért többször emlegetett Jakupcsek Gabriella helyett Müller Péter Sziámi volt, aki a Baltazár Dalműhelyt vezeti.
Fellépett többek között Palya Bea, Tolcsvay László, Zorán, Szalóki Ági, Bornai Tibor, Kiss Tibi a Quimbyből és Novák Péter, a sorrendben igyekeztem visszaadni, mennyire tetszett a produkciójuk, és nagyon nem tetszett Koncz Zsuzsa, meg a házigazda performansza. Előbbit fiatalabb korában sem szerettem, mert kötelező volt a fahangjával és az egyoktávos hangterjedelmével, ami mostanra sokat romlott és számomra kifejezetten bántóvá vált.
Müller Péter Sziámi a két vokalistát alakító színművésznővel adott elő egy számot, Kecskés Karina és Varga Klári hangja szépen szólt volna, de a technika alkalmazkodott a - hmm, hogy is mondjam - kevés pozitívumot felvonultatni tudó produkcióhoz, hol az egyik, hol a másik mikrofon tartott rövidszünetet, így csak látni lehetett az éneklést, hallani nem. Müller Péter Sziámi esetében ez határozott előnyt jelentett!
A sérült emberek örömén kívül emlékezetes pillanat volt, amikor a műsorvezető - ki tudja miért - addig emlegette, hogy Bornai Tibornak most nemrég meghalt valakije, amíg az sírva nem fakadt.
A közönség ezt is megtapsolta, mint minden mást ezen az estén.
Még a technikát is, pedig az inkább egy nagy füttyöt érdemelt volna.

A zene viszont jó volt!

A Budapesti Fesztiválzenekar olykor lehetővé teszi a támogatóinak, hogy elkísérjék egy-egy külföldi turnéra, így jutottam el az amszterdami után a Brugge-i Concertgebouw-ba is.
Kétszer is végignéztem azt a Ruszalkát, amit a MÜPA színpadáról már ismertem.
Ismét megértettem valamit.
A Dal a holdhoz a szopránok kedvelt előadni valója, gyakran elhangzik mondjuk René Fleming,  Angela Gheorghiu vagy Anna Netrebko előadásában, ám harmadszor kellett hallanom ezt az áriát ahhoz, hogy megértsem, miért a kevésbé ismert Pavla Vykopalová  kapta a szerepet Budapesten és a nyugat-európai turnén.
A három nagynevű díva előadásában az a közös, hogy technikailag csodás, ám egyik sem hozza azt, ami Ruszalka és a dal megkíván: a szerelméért a holdhoz fohászkodó naiv lény figuráját. Fleming és Gheorghiu a belinkelt videókon úgy énekelnek, hogy hű de szép vagyok, hű de nagy sztár vagyok, hű de tetszem, igaz, - míg Netrebko meg faarccal, szinte érzelmek nélkül, csak a feladatra koncentrálva.

Pavla Vykopalová el tudta velem hitetni, hogy ott áll a holdfényben a tó partján, nagyon szerelmes és kiönti a lelkét a jobb híján a sápatag égitestnek, ráadásul képes volt meghatni bennem a lányos apát is. Így csinálja, tessék meghallgatni: (a poszt alján pedig magyarul olvashatóaz, amit énekel)

Az előadásnak frenetikus sikere volt mindkétszer, a közönség állva ünnepelte a Budapesti Fesztiválzenekart, Fischer Ivánt és a szólistákat, Pavla Vykopalová mellett Jolana Fogasová, Peter Mikulas, Aleš Briscein.
Találtam részleteket ebből az előadásból is:

A brugge-i koncertek egy hosszabb turné végét jelentették. Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar itt búcsúzott el a Morva Kórustól. Tiszteletükre a zenekar férfitagjai muzsikáltak, a hölgyek pedig felállva elénekeltek egy cseh népdalt. Volt olyan kórustag, aki megkönnyezte a meglepetést.
A brugge-i Concertgebouw pedig boldogabb országokhoz méltó figyelmességgel köszönte meg az előadóknak, hogy három napon keresztül megtöltötték a nézőteret: a művészbejárónál az egyik munkatársuk egy hatalmas tál friss eperrel állt és mindenki vett egy félökölnyi szemet.
Apróság, de duplán jó szájízt csinál :)

Végül álljon itt a Dal a Holdhoz nyersfordítása:

Óh, Hold a mély, sötét égen
Fényed messze elér
Járva a széles alvó világot
Nevetsz a házakra
Hol az ember él
Óh, Hold, állj meg egy percre utadon
S mond meg, kérlek, hol jár a szerelmem
Mondd meg neki, ezüst hold
Hogy karjaim védik őt
S remélem, hogy legalább egy pillanatig
Rólam álmodik
Világíts neki, bárhol legyen
S mondd el neki, kérlek, ki vár rá idelent
--
Ha rólam álmodsz emberi lélek
Emlékezz rám, ha felébredsz
Óh, hold, ne tűnj el, kérlek, ne tűnj el

Daniel Harding brit karmester 1975-ben született, de máris sztárnak számít, hiszen Sir Simon Rattle és Claudio Abbado asszisztense volt és talán ezért vezényelt már mindenütt, ami a világ zenei életében jelentős.
A Londoni Szimfonikusokkal járt tegnap a Művészetek Palotájában és ahogy a keze alatt megszólalt Schubert befejezetlen szimfóniája, mindjárt az jutott eszembe, hogy a MÜPA ajánlója szerint Harding állítólag soha nem tanulta a karmesterséget.
Remekül bemutatta ugyanis, hogyan lehet egy romantikus remekművet kiherélni és fáradt enerváltsággal előadatni.

Nem tudok elszakadni a korábbi Schubert élményeimtől, a 2011-es maratonon Takács-Nagy Gábor irányításával a MÁV Szimfonikusok adták elő a VIII. szimfóniát, CD-n pedig természetesen Fischer Ivánnal és a Fesztiválzenekarral hallgatom a leggyakrabban, de szívesen előveszek régebbi felvételeket, Karajannal, Carlos Kleiberrel.
Harding irányításával Schubert VIII. szimfóniája bántóan lassú, helyenként darabos és vontatott, máshol meg fölöslegesen finomkodó volt. Az első tétel alatt egy XVIII. századi grófi teadélután jutott eszembe, csipkével, fodrokkal, selyemcipellőkkel, rizsporos parókák alatt viszketést gerjesztő parazitákkal, nehéz pacsulival elfedni próbált szagokkal. A második tétel elején pedig egy rozzant, öreg mosómedve, amelyik elindul a víz felé, de maga se tudja, hogy van értelme odaérni, vagy inkább dobja fel a pacskert azonnal.
Semmi feszültség, semmi izgalom, semmi érzelem, csak komótos bandukolás a partitúra utolsó lapja felé.
Egyszóval az ifjú karmester úr úgy játszatta el Schubertet az egyébként kiváló zenekarral, hogy a muzsika minden volt, csak romantikus nem.
Jó kis folytatásnak nézünk elébe - mondtam a partnereimnek a szünetben, ám szerencsére Hardingot mintha kicserélték volna.
Mahler I. szimfóniája következett.
Tele szenvedéllyel, geggel, játékkal, a nyolc kürtös egyszerre emelte fel a hangszerét és játszotta a szólamát, a vége felé a fúvósok egy része is fel-felpattant, mint valami vidám esztrádzenekarban.
A közönség is jól reagált, az első részt követő udvarias tapssal szemben itt a záróhangok után ováció kezdődött.
Elgar egy finomabb műve, a Nimrod az Enigma variációkból volt a ráadás, ami lecsitította a kedélyeket és békében indulhattunk haza.

Még egy szó a közönségről és a zenekarról.
Mindig ég kicsit az arcom, amikor külföldi előadók vendégeskednek nálunk és felcsattan a taps a tételek között. Most is volt rá alkalmam.
Ami pedig a zenekart illeti: tudnak.
Nem kicsit, nagyon!
Egyedül a hárfás zavart.
Szépen játszott, de én talán túl konzervatív vagyok és ahogy nem kedvelem a nőnemű nagybőgősöket, karmestereket, tubásokat (szakácsokat, buszvezetőket, pilótákat), ugyanígy fura látványnak tartom a hárfa mögött a szemüveges, messziről marconának látszó hímet.
Kicsit olyan érzésem támadt tőle, mint az Eurovíziós fesztivál idei győztesétől.
Bocs.

 

(valamikor rajongtam Andreas Vollenweider zenéjéért, de őt munka közben még sosem láttam és mióta van internet és youtube, most yout először eszembe!)

Ma találtam meg ezt a videót és élvezettel néztem végig!
Aki esetleg nem ismerné, a riporter Varga Livius a Quimbyből.
(azóta már biztos megtanulta, hogy nem szakítjuk félbe a riportalanyt, amikor a kérdésünkre válaszol)