2014 március 28.
MÜPA Bartók terem
Zubin Mehta és a Bécsi Filharmonikusok

Egy tavaly őszi BFZ hangversenyen súgta meg a mellettem ülő, hogy aznap kezdték árulni a 2014-es Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik legjelesebb koncertjére a jegyet, így jutottam el erre a fantasztikus eseményre.

Brahms Tragikus nyitányával kezdődött, ami áradóan érzelmes volt és Mehta is megmutatta, ami a nagy zenekarok és nagy karmesterek esetén mostanában szinte kötelező: nincs az a hangerő, aminél ne lehetne még halkabban játszani.

Ha felkészültem volna a koncertre, ha utánaolvastam volna, hogy mit fogok hallani, akkor jobban értékelem Schönberg I. kamaraszimfóniáját, ám sajnos nem készültem, így nem voltam alkalmas a befogadására. Ugyanakkor sokkal jobban viseltem, mint 1913-ban az ősbemutató közönsége, amelyik annyira nem volt felkészülve a modern mű befogadására, hogy ordítozni kezdett - ám a korabi feljegyzések szerint a szerzőt ez nem viselte meg különösebben.

Saint-Saëns: III. "Orgona" szimfóniája már többször megvolt élőben, de nem emlékszem arra, hogy többször és mindenütt libabőrös lettem volna, mint most. A Wiener Philharmoniker és Kovács Róbert, a a St. Florian-i apátság főorgonistája hatalmasat alakított.

A ráadás egy Helmesberger és egy Strauss polka volt. Mehta az előbbi németül, utóbbit, a Mennydörgés és villámlást a bécsi filharmonikusok magyar csellósa, Varga Tamás segítségével  magyarul konferálta föl. Ezzel ízelítőt kaptunk a 2015-ös bécsi újévi koncertből, ugyanis annak a dirigense Zubin Mehta lesz.

Brahms Tragikus nyitánya a Concertgebouw-ból Daniele Gatti dirigálásával

Schönberg I. Kamaraszimfóniája a berliniekkel, Sir Simon Rattle irányításával

Saint-Saëns: III. "Orgona" szimfóniája, Orchestre de Paris, vezényel Paavo Järvi

Helmesberger Mehtával és a bécsiekkel

Mennydörgés és villámlás, Mehta a bécsiekkel és egy kis plusz poénkodással, 10 nappal ezelőtt a Carnegie Hallban

A zene mindenkié - mondta Kodály.
Fischer Iván e gondolat jegyében viszi el a zenét azokhoz, akik egyébként nem, vagy csak nagyon nehezen jutnának el egy koncertterembe - most legutóbb a sanghaji városi gyermekkórházba.
A beteg gyermekek és szüleik szeretettel fogadták egy távoli kultúra rövid bemutatkozását és ha csak egy kis időre is, de elfeledtetett velük minden szomorúságot egy kisgyermek betegségével jár.

A galéria a képre kattintva nyílik.

kép és szöveg: Benke Péter

Ez a zenekar a Ferrari! - lelkendezett a pekingi koncert után a képen látható úr, aki egy pekingi napilap zenekritikusa. A nevét is ideírom majd, amint elküldte nekem az ígért beszámolót az élményeiről. Igen, egy Ferrari - mondta a Budapesti Fesztiválzenekarról - maga a luxus, csendes, halk, gyors és messzire repít.

A koncert helyszíne kívül mint egy hatalmas félgömb, a makett biztosan jól nézett ki, belül mint egy betonbunker, szürke, rideg, hideg, zegzugos. Reptereket megszégyenítő biztonsági ellenőrzést és útlevél-vizsgálatot követően léphetünk be és marcona biztonságiak irányításával jutunk el az öltözőkhöz.

A nagyterem is olyan, mint az egész épület. Szürke, penészzöld, rideg, barátságtalan - és nem is a legjobb akusztikájú. A szélén ülve pl. a szóló hegedű csqak akkor van együtt a zenekarral, ha épp felénk fordul, ha nem, akkor mandinerből érkezik hozzánk a hangja, egy gondolattal később, mint a zenekaré.

A nézők kabátban foglalják el a helyeiket.
Valószínűleg van ruhatár is valahol - igaz én ilyet nem láttam, de nagyon hideg van. Nem fűtenek, vagy fűtenek és megy a légkondi is, nem tudni, mindenesetre hideg szél fúdogál és az első blokk végére átfagynak a zenészek, mert ők nem ülhetnek oda nagykabátban.

Szűk kétharmad ház van, ami azt jelenti, hogy kábé kétezren voltak kíváncsiak az európai zenészekre. Szívesen felvettem volna a kapcsolatot néhány nézővel, de senkivel nem találtam közös nyelvet. Egy barátságos helybéli oroszul próbálkozott volna, de oroszul az ismert csúnya kifejezéseken kívül csak annyit tudok, hogy " kákdá búgyet uzsé mir", ez meg pont Pekingben nem biztos hogy jó poén, így semmit nem tudtam meg a helybéli zenei kínálatról és a fogyasztási szokásokról.

A vasfegyelem viszont nem volt nem észrevehető.
Árgus szemekkel figyelték a nézőket több helyről is és azonnal lecsaptak, ha valami elhajlás történt. A zenekar már bejött, a karmester még nem, de valahonnan kiszúrták az ölemben lévő kikapcsolt kamerát és lézerceruzával addig rezegtek rajta, amíg el nem csomagoltam. Ugyanígy járt, aki zacskóval zörgött, beszélgetett, vagy csúnyán ült. A kóruson két fiatal lány is csinált valami nagyon rosszat, mert először lézerezték őket, aztán az ajtónálló személyesen ugrott hozzájuk, végül kikísérték mindkettőt.
Mi olt a bűnök?
Nem tudni.
Szemben ültek velem, nem mocorogtak, nem kameráztak, nem beszélgettek, nem táplálkoztak.
Talán ellenséges gondolatot forgattak a fejükben, de erre gondolni sem merek!
Szünetben a mellettünk lévő kijáraton akart kimenni egy néző, de az ajtónálló nem engedte ki.
Veszekedni, kiabálni, majd dulakodni kezdtek.
Miután visszatértem a vizesblokkból - a másik ajtónálló bilétát adott és csak ezzel léphettem vissza a nézőtérre - még mindig tartott a kakaskodás, de több résztvevővel. Mondanom sem kell, nem a tiltott kimenést elkövetni akarók szaporodtak, hanem a formaruhás ajtónállók, akik a testőrökéhez hasonló fülesrádión tartották egymással a kapcsolatot.

A körülmények ellenére a zenekar megint csodálatosan muzsikált.
Borogyin Polovec tánca után jött Capucon és a Glazunov hegedűverseny.
Valamivel jobb volt, mint Hongkongban, de kicsit elszomorodtam: itt valami csodának kell történnie ahhoz, hogy jó legyen. Nem is igazán értem, ez a Capucon fiú mitől akkora világsztár, hiszen így a Fesztiválzenekar bármelyik hegedűse eljátszaná ezt a darabot, de abban is biztos vagyok, hogy jónéhányan még jobban, igényesebben, pontosabban is.
A ráadás megint ugyanaz, ugyanúgy.
Állítólag 10 éve óta változatlanul.
Hmm és megint csak hmmm.
A második hmmm azért, mert ebből kettő még hátra van és nem várom olyan nagyon.

A Beethoven viszont kárpótol mindenért. Nem a VII. szimfónia, hanem ez a páratlan előadás, no ezt alig várom!

Fischer Iván Hongkongban kantoni nyelven szólt a közönséghez és konferálta föl a ráadást, itt a jóval nehezebb mandarint használta, amit a közönség imádott. Úgy megéljenezték minden mondatát, mintha valami pártkongresszuson ígért volna a főtitkár ingyen sört és örök életet mindenkinek. Bartók Román tánca zárta itt is a koncertet - és ütemes vastapssal köszönték meg a pekingiek a fantasztikus estét.

Beszélni nem tudtam velük, de az örömtől sugárzó arcuk mindent elárult!
A Ferrari őket is messzire repítette.

Benke Péter

A fenti nevek hallatára megtelt a hongkongi MÜPA, a kétezer fős teremben egy tűt nem lehetett volna leejteni.
Fény derült a közönség nagy fegyelmének egyik okára is: az ajtónál ülő hostessek és hostok azonnal ugranak, amint valami deviancia tapasztalható, legyen az egy elővett telefon, vagy épp egy halkan zörgő zacskó.

Ez a közönség más, mint a tegnapi.
Több az elegáns ember és a sötét öltöny, ugyanakkor elmarad a tételek közötti taps.

Már Borogyin Polovec táncai felvillanyozzák az egykedvűen üldögélő embereket, a Renaud Capucon (balra, a fotó a próbán készült) tolmácsolta Glazunov hegedűverseny pedig meghökkenti őket: jé, van ilyen is?
A darab a megszokott három tételes versenyműveknél rövidebb, csupán egy vagy inkább két összekötött tételből áll, de abban nagyon kell tudni minden résztvevőnek. Capucont most láttam élőben először, kicsi csalódást okozott, hogy kottából játszott és hogy sokszor volt pontatlan, de van még hátra ebből két előadás, a végére be is érhet a dolog.
A ráadásban a francia hegedűművész megmutatta, mit tud.
A Stradivarija csodálatosan szólt - bár szólhat-e egy Stradivari másképp? - a hibátlanul, ám  kissé érzelgősen elővezetett muzsikától - a tőle megszokott Gluck Melodiától -  a mellettem ülő hölgy egyenesen elsírta magát.

Beethoven VII. szimfóniáját így még nem hallottam.
Fischer Iván mindig tud újat mutatni és ez az egyik dolog, ami naggyá teszi, hiszen Toscanini, Furtwängler, Karajan, Bernstein, Solti, Abbado és mondjuk Gardiner után nemigen lehet ebből a műből újat kihozni - gondolná az átlag zenefogyasztó - egészen addig, amíg a rajongott Fesztiválzenekarát követve és mélyen a zsebébe nyúlva el nem repül a földgolyóbis másik felére, hogy meghallgasson valami rendkívül különlegeset.
Új hangsúlyokat, ritka pianissimókat, érdekes tempókat, ismeretlen utakat, több katarzist.
Amikért - egyelőre - még mindig érdemes ezen a világon maradni.

A közönség magából kikelve tombolt, annyira, hogy az első részben udvariasan megtapsolt francia vendégművész ki is somfordált a nézőtérről, talán mert irigyelte a BFZ sikerét.
Fischer Iván ezután kínai nyelven szólt a közönséghez, ami már az első szótól felhördült és megéljenzett mindent, ami ezután jött, de főleg Bartók Román táncát.

Megint jó volt külhonban magyarnak lenni...

A Hongkongi Kulturális Központ kívülről a MÜPÁ-hoz hasonló betonmonstrum, belül némi szocreál beütéssel, de rendkívül praktikus. A jegypénztárak előtt reptéri fegyelem és hívórendszer, a büfékben előre váltott jegyekkel lehet fizetni, ettől szinte sorbanállás mentes, egy pohár bor 1500, egy pohár noname pezsgő 9000 Ft, igaz a jegy sem olcsó, viszont legalább drága.
A 2000 fős nagyterem 65-70%-a telt meg, a jegyeket valami sajátos rend szerint osztották ki, üresen hagyva teljes és fél szektorokat.
A közönség tizede európai ill.amerikai, ezek üzletemberek vagy idősebb házaspárok, a helyiek családostul jöttek, fegyelmezett gyerekekkel. Tisztaság van, a nagy többség jólöltözött, 1-2 sportcipős-farmernadrágos nézőt látni, többségükben fehérek. Hostesslányok ülnek a bejáratoknál és ugyanúgy ugranak, mint otthon, ha valaki kép- vagy hangfelvétellel próbálkozik. Cukorkacsörgés, beszélgetés, mobiltelefon-belecsörgés, izgésmozgás, köhögőkórus nincs.

Mozart g-moll szimfóniájának minden tételét taps követi, talán mert a Fesztiválzenekar csodálatosan szól és mert itt így szokás.
A hangosbeszélő pontosan közli a szünet időtartamát, a folyosókon és az aulában a hátrelévő időt is.
Bruckner befejezetlen szimfóniája igazi zenei ünnep, itt is fel-felcsattan a taps a tételek között, ám a harmadik tétel után valamiért tapsban kitörő egy szem embert lepisszegik. A 9 kürtös 3 sorban a karmester előtt kap helyet, a 10 cselló pedig hátrébb, kettesével a fafúvósok mellet egészen fel a nyolc nagybőgőig.
Gyönyörően szól!
A végén az emelkedett befejezést azonnal agyoncsapja egy BRAVÓÓÓ bekiabálás, majd az azt követő lelkes, de nem ütemes taps (az úgylátszik Rákosi pajtás óta hungarikum). Néhány ember itt is a ruhatár felé nyomul, de a többség marad és ünnepel és megkapja Bach Air-jét.

Az Air.
A d-dúr szvit népszerű részlete talán a zeneirodalom egyik legtöbbet feldolgozott darabja, élőben utoljára a Bach maratonon Varnus Xavértól, előtte ugyancsak tőle és Lajkó Félixtől hallottam, de ez a mai különösen jólesett, mert a darabot eredeti, nemes egyszerűségében mutatta meg, leszedve a népszerű feldolgozók által ráragasztott giccses-szirupos negédeskedést.

Kifelé jövet egy angol társaság beszélgetését csípem el. A lényege annyi volt, hogy Ázsiába kellett jönniük ahhoz, hogy végre halljanak valami jó európai klasszikust!

Bazsinka József tartott mesterkurzust egy hongkongi kulturális intézményben. A kisteremben annyi technikai berendezés volt, amennyi a MÜPA Bartók termében nincs...
A Budapesti Fesztiválzenekar tubása három ifjú növendéket tanított közönség előtt a helyes légzésre, a hangszer megfelelő tartására és a minőségi hangzás alapjául szolgáló ajakmunkára.
Főleg zeneiskolások ültek közönségben, de jöttek hongkongi családok is, apuka, anyuka két kisgyerekkel. Utóbbiak unták a bő kétórás előadás második felét, de bámulatosan fegyelmezetten viselkedtek.
A perszformansz után a szorgalmasan jegyzetelő diákok prakttkus kérdéseket tettek fel, pl. hogy hogyan kell felkészülni egy mindent eldöntő meghallgatásra, de Bazsinka József mindenki számára kielégítő válaszokat adott.
A műsor után tizenketten rohanták meg a magyar muzsikust egy kis privát csevej, autogram begyűjtés és fényképezkedés célából, közöttük egy hátizsákos, harmincas magyar építészmérnök, akik itt él és dolgozik, ráadásul szabadidejében szintén a tubát fújja.
Magyarok mindenütt vannak...

Hong Kong a Budapesti Fesztiválzenekar fogadására készül

A Budapesti Fesztiválzenekar pedig már a helyszínen a koncertre

Eü problémák miatt nem tudtam az érvényes bérletemmel beülni a Művészetek Palotájába, de a bfz.hu élő közvetítése segítségével még azt is láthattam, hogy ki ül a helyemen.
A Budapesti Fesztiválzenekar Bruckner és Schubert utolsó, befejezetlen szimfóniáit játszotta Fischer Iván dirigálásával.

A remek zene mellett ezeket a képeket láttam:

11 nappal a 60. születésnapja után elhunyt a V Moto Rock dobosa