Kodály Központ, Pécs
A baranyai megyeszékhely müpája egy év alatt épült fel arra az alkalomra, amikor 2010-ben Európa kulturális fővárosa volt ehelyt. Elsőre semmiben nem különbözik az elmúlt 15 évben divatossá vált ormótlan beton-üveg kaszárnyáktól, ám közelebbről nézve tele van remek ötlettel, ahogy kihasználták a hegyoldal előnyeit és hátrányait. Itt is kedves és csinos, formaruhás hostessek fogadják az érkezőt, viszont a koncertterem akusztikája bőven veri a Művészetek Palotájáét.

A két Bogányi

Itt tudtam meg, hogy testvérek.
Eddig Bogányi Tibort többször hallottam úgy emlegetni, hogy a magyar származású finn karmester. Öccse, a népszerű Bogányi Gergely már nem csak a technikai tudásában, hanem megjelenésében is a fiatal Liszt Ferencre hasonlít.
Ketten ma este Rahmanyinov II. zongoraversenyét adták elő.
Érdemes volt 200 kilométert autózni.

Wagner és Rossini

A szünet után Henk de Vlieger: Trisztán és Izolda – zenekari keresztmetszet következett Wagner operájából. Az opera hét jelentét feldolgozó zeneművet érdekes közjáték szakította meg: egyszer csak megszólalt egy elöl ülő idős úr telefonja és Rossini Tell Vilmos nyitányát kezdte játszani, ordítva. A technika vívmányaival a koránál fogva is nehezebben birkózó választópolgár képtelen volt elhallgattatni a készüléket, ezért Bogányi Tibor feltartott pálcával leállította a zenét és félig hátrafordulva várta a zenei betét végét.
Alig egy percet kellett csak várni, de agy sem volt rossz.
Wagner és Rossini.
Néha a véletlenek igen jó párosítással ajándékozzák meg a világot.
Érdemes lenne a következő feldolgozásnál ezen is elgondolkodni!

:-)

Hátborzongató élmény Mahler utolsó szimfóniája.
Egy az ötvenes évei elején járó emberrel közlik: a szíve már nem bírja sokáig, készüljön az elmúlásra, ő pedig fogja magát és megzenésíti az utolsó pillanatban lepergő filmet, élete nagyfilmjét.
Egytől egyig felidéz mindent, ami valaha fontos volt a számára, hogy ezeket megénekelve búcsút vegyen tőlük.
A legfájdalmasabb talán az a rész, ami megidézi a sramlizenés falusi bulikat és amitől úgy tűnik, a szerzőnek a legnehezebb elszakadnia, hiszen újra és újra visszatér a melódia, egyre halványabban.
Fischer Iván előadása átrendezett bennem valami fontosat.
Eddig nem tudtam eldönteni, melyik zene ábrázolja megindítóbban az élet kihunyását: Grieg Peer Gyntjéből az Aase halála vagy Csajkovszkij VI, Patetikus szimfóniájának záróhangjai?
A kérdés eldőlt.

Meixner Mihály ma ünnepli 85. születésnapját, Isten éltesse őt jó egészségben!

1957-ben lett a Magyar Rádió munkatársa és az ott végigdolgozott évtizedek alatt nagyon sokat tett a zenekultúra terjesztéséért, több generáció nőtt fel az ő műsoraiból tanulva és az előadásainak hatására kezdte érteni és szeretni a klasszikus zenét.

Meixner Mihálynak köszönhetően a magyar rádióhallgató a karosszékéből hallgathatott egy sor színvonalas produkciót külföldi operákból és hangversenytermekből, megismerhette a jelentős európai városok zenei életét és kiváló kapcsolatainak köszönhetően sok világsztárt is.

Utoljára egy újévi bécsi koncert alkalmából hallottam a hangját a Bartók rádión és máig visszasírom azokat az időket, amikor hozzá hasonló nagytudású emberek közvetítették a zenei eseményeket.

A fotóért köszönet a rotaryclub.hu-nak

Élőben még nem volt szerencsém egyhez sem.
Szerencsére a jobbakról készül felvétel és a youtube-on megtekinthető.

Nekem ez a kedvencem, talán mert ez volt az első:

Szeptemberben végre Budapesten is volt egy, íme:

Az index ma adott róla hírt.

Premier volt november 9-én a megújulását ünneplő Erkel Színházban.
Vajda János Mario és a varázslóját és Bartók Bélától A Kékszakállú herceg várát mutatták be.

A Thomas Mann kisregényéből készült lélektani operadráma volt az első felvonás.
Huszon-egynéhány éve már láttam ezt a művet és jó emlékeim maradtak róla, mert a zene és a színielőadás tökéletesen hozta azt az érzést, ami a hajdani kötelező olvasmányból megmaradt bennem.
Most sajnos nem.
A zenével nem volt semmi bajom, sőt,  most sokkal jobban tetszett, mint régen, ám nem tudtam elvonatkoztatni a rendezéstől.

A kis olasz fürdőváros közönségében felvonult néhány fura szereplő, Michael Jackson, kerekes székben az idős Liz Taylor, Albert Einstein, mesefigurák pl. a Csillagok háborújából és más nélkülözhetetlen dekor-elemek, ám azon kívül, hogy fúde formabontók voltunk, nem nagyon akadt más funkciójuk, tekintve, hogy ennek az operának Cipolla az egyeduralkodó főszereplője, ő énekli végig az egészet, mások olykor egy-egy sor eléneklésével vagy elmondásával demonstrálják, hogy nem kukultak meg.

A Cipollát alakító Bretz Gábor hangját sokszor elnyomta a zene, szerencse hogy angol feliratokon keresztül azért lehetett követni a monológját. A figurája inkább emlékeztetett az időközben a süllyesztőbe került Gyurcsok Józsefre, a Budapest TV spirituális gyógyász-varázsló-jós-pojácájára, a Thomas Mann által megírt nyomorékságának és félelmetesen szuggesztív erejének nyomát sem találtam.
Az eredetileg csak a nyelvét megmutató giovanotto ezúttal egy vörös tarajos punk bőrébe bújt, aki a varázslattól tetániás görcsbe merevedve fetrengett is egy jót a színpadon.

Mariot Nagy Ervin alakította, mondott néhány mondatot, sajnos énekelt is egy sort, amit inkább nem kellett volna, de az ő fellépésében már sokkal több túlzás volt, a színpadra vitt szenvedése nem szerelmi bánat volt, hanem egy vesegörccsel súlyosbított gyökérkezelés, érzéstelenítő nélkül.
Rendező úr, esküszöm, élveztem a zenét, igazán semmi szükségem nem volt túlzásokra.
A következő markáns eltérés a kisregénytől és az opera szellemétől már túlment a jóízlés határán: az elvarázsolt Mario nem csak szájon csókolta a gnómot, hanem letolta a nadrágját és párzó mozdulatokat imitálva ráhasalt.
Ez enyhén szólva is ordenáré, gusztustalan - és ami a legrosszabb: teljesen öncélú, afféle rendezői exhibicionizmus. Meglettem volna nélküle, tessék nekem elhinni!
Eszembe jutott a tavalyi felemelő tüntetés a színházakban tapasztalható liberális buziság ellen, vajon mit szólnak az árpádsávosok, ha megtudják, hogy a nemzethy színjátszás sem riad vissza egy kis gyomorforgató altestiségtől?

A varázslat elmúltával előkerült a stukker, eldördültek a lövések, Cipolla összerogyott, hogy aztán megrázza magát és túlélje a kis ciriburit, Mariót pedig a felháborodott közönség meglincselte, hogy aztán azzal a slusszpoénnal érjen véget a varázslat, hogy mindez csak egy rossz álom volt, amiből Mario az utolsó percekben riad fel.
Nem, sajnos nem rossz álom, ez a szörnyűség megtörtént az Erkel Színház világot jelentő deszkáin és még meg is fog néhányszor.

Bartók Béla egyfelvonásos operája maga a tökély - már ha nem rendezik agyon.
Sajnos Galambos Péter itt sem fogta vissza magát.
Egy éven belül most láttam harmadszor A kékszakállú herceg várát..
Az első kettőt Fischer Iván rendezte, a Budapesti Fesztiválzenekar adta elő, néhány hónap különbséggel és más-más szólistákkal.
Az a felfogás nagyon emlékeztetett arra, amit 40 éve láttam az Erkelben: bejön a két szereplő, megáll a díszlet nélküli színpad két szélén és elénekli a szerepét anélkül, hogy bármit csinálna.
A zenében és a szövegben benne van minden, nagyon is.
Teljesen fölösleges keretbe foglalni és színházi kellékekkel agyonütni Bartók remekművét, már csak azért is, mert lehet, hogy a nézőt a saját fantáziája messzebb viszi, mint a rendező által ráerőltetett cucc.

Megjelenik a Kékszakállú egy idióta kalapban, kezében és a hóna alatt bőröndök és útitáskák, épp mint aki most talált haza Lasztminitből. Judit hegedűtokkal érkezik és úgy viselkedik, mint egy hisztis tyúk, akinek nem hogy kulcsot nem való a kezébe, hanem mindjárt be kellene zárni a WC-be, hogy csend és nyugalom legyen.
A kékszakállú sem adja elő magát herceghez méltóan, az meg egyenesen érthetetlen, hogy ezzel a félnótás mentalitással hogy tudta összehozni a várat, a könnyek tavát és mindazt a szép és nagy országot, aminek a bemutatásához még a nézőtéren is fel kellett kapcsolni a világítást.

Bretz Gábor hangját most sem mindig hallottam, a Juditot alakító Mester Viktóriáét igen, nagyon is jól.

Galambos rendező úr itt sem bírta ki, hogy ne az övé legyen az utolsó szó: ahogy Judit bekerül az exek közé és eltűnik, elméletben véget is érne a nagy mű, de a kékszakállú leül a karosszékbe, Judit meg mint afféle gondoskodó feleség, behoz neki valamit. Talán teát. Vagy csak a fejét simogatja meg? Ennek már úgyis mindegy!

Bartókra, Vajda Jánosra beülnék akár már holnap.
Galambos Péterből hosszabb időre elég volt, köszönöm szépen.

( Benke Péter )

Ha hinni lehet a híreknek, voltak, akik az Erkel Színház lebontását és a telkének eladását tervezték és ezt kizárólag a legutóbbi kormányváltás akadályozta meg.
Csakhogy a híreknek általában nem lehet hinni.

Az Erkel Színház megmenekült.
Az előző élete utolsó éveiben a csodálatos Sümegi Eszter emlékezetes előadóestjén voltam utoljára, aztán hosszú szünet. Sajnáltam volna, ha lebontják azt a színházat, ahol 1966-ban életem első opera előadásán vehettem részt, ahol húsznál is többször hallottam Simándy Józsefet Bánk bánt énekelni, vagy ahol Bobby McFerryn dirigálásával magam is énekeltem, persze csak a nézőtéren.

Az Erkel Színház megújult, részben meg is szépült.
Beépítették, beüvegezték a korábban széllel bélelt előteret, amit a dohányosok büdösítettek tele, kicserélték a kényelmetlen, nyikorgós székeket, büféket tettek a földszinti előcsarnokba, csinos hostess lányokkal váltották fel a visszeres lábú jegyszedő és ruhatáros néniket, láthatóan megújult a színpadtechnika is - legközelebb megnézem, hogy erkély nyaktörő lépcsőjét a felemás fokokkal átépítették-e.
Egyedül az nem tetszett, hogy korábban fehér mennyezet most kékesszürke lett, amitől az erőteljesebb világítás ellenére is diszkrét félhomály van a nézőtéren és a tér is összébb szűkült.

Nem tudtam nem észrevenni, hogy a mai premierre milyen olcsó a jegy: ketten a földszinti helyeinkért kevesebbet fizettünk, mint amennyibe egy operai átlagjegy kerül.

A HVG-n megjelent videót pedig érdeklődéssel néztem, mert az is kiderül, hogy a táncosok csak a felújítás óta tudnak előadás után lezuhanyozni.

Nehéz nap lesz a mai.

Este két ígéretes rendezvényen részt vennék.

A Zöld Macska Diákpincében 20 órától félfogadást tart a Bluesügyi Hivatal.
Halper László - gitár, Hurták Gábor - fuvola, VasZoli - ének, basszusgitár, Hajas László - dob.
Vas Zoltánt nem kell külön bemutatni, két hete jártam ugyanitt, amikoris egy másik formációban, a VasZoli-Özséb-Baffia trióban énekelt és gitározott. Ebben a négyesben tavasszal hallottam, akkor úgy kezelte a basszgitárt, hogy elneveztem Zoli Vastoriusnak. 

Halper László amellett hogy világklasszis gitáros, igen sokoldalú művész is. Egyszer elhozza Eddie Gomez és Steve Gadd urakat, hogy a MÜPA Bartók termében teltházas koncerttel tisztelegjen meg Jimmie Hendrix emléke előtt, másszor leszáll a föld alá, hogy egy franzstadti diákpincében 15-20 fős közönségnek mutassa meg, mit tud, harmadszor pedig barátaival fellép a Ráday utcai If Kávézóban, ami ezalkalomból zsúfolásig megtelik.

A másik jeles esemény: Pedrofon buli az Alcatrazban.
A Pedrofon 11 éve létezik és a Hungária együttes 1980-as retrókorszakát idézi, egy kicsit igényesebben és egy kicsit kisebb zajjal.

Öröm, hogy dúskálhatok a jobbnál jobb programokban, csak ne egyszerre lennének! :-)

A Feneketlen-tónál lévő Szent Imre Plébániatemplom - hála Csányi Tamás karnagy úrnak - színvonalas zenei események helyszíne.

Az ötvenhatos forradalom napjának estéjén a Bubnó Tamás vezette Szent Efrém férfikar Liszt Requiemét adta elő.
A Mozart és a Verdi  gyászmiséje mellett méltatlanul keveset játszott zenemű négy év alatt készült el, közben Liszt elvesztette az édesanyját, két gyermekét és ezalatt végezték ki Mexikóban az őt nem sokkal korábban kitüntető Habsburg Miksa császárt is.

Mindez a fájdalom visszaköszön az amúgy puritán egyszerűségű műből, talán ezért is játsszák ritkábban a másik két, jóval több előadói bravúrra alkalmat teremtő requiemmel szemben.

A Szent Efrém Férfikart néhány fúvós és a timpani mögé beállt Csányi Tamás kísérte, szólót énekelt Hajdú András, Viszló István, Laborfalvi Soós Béla és Cser Péter, orgonán közreműködött Szabó Balázs. Érdekes volt az orgona,  a hagyományos kísérő szerepből mintha egy önálló szólamokat éneklő kórussá lépett volna elő.

A gyászmise közepén cezúra: Csányi karnagy úr a timpani mögül a szószékre lépett és felolvasta az 56-os harcokban a kerületben elesettek névsorát, mely felolvasást a lélekharang zúgása kísérte.

Ennél méltóbb, csendesebb, visszafogottabb megemlékezéshez az elmúlt 23 évben nem volt szerencsém.
Köszönet érte.

Néhány elkötelezett - vagy talán megszállott - embernek köszönhető a bluescsütörtök című, évek óta létező rendezvény, aminek először a metró Stadionok megállójánál lévő Honey Grill, később a XIII. Hegedüs Gyula utca elején lévő Lovag Étterem - Knight's Pub adott otthont. 
Ebben az évadban a Dob és az Izabella utcák kereszteződésénél lévő Legenda Sörfőzde Pub a bluescsütörtök helyszíne.
Mi van egy ilyen bluescsütörtökön?
Jó társaság, jó zene, olcsó, mégis jó sör.
Kell ennél több egy hétköznap estére?

Kis ízelítő a hangulatból:

Berkes Károly Charlie (basszus), Bazsó József (dob), Tarr Dávid (gitár) és Kosztolicz Péter Pedro (szaxofon) a szó szoros értelmében vett játéka rockba csomagolva felvonultat néhány zenei örökzöldet is.

A bluescsütörtökök atyja Dr. Mészáros Balázs nyugalmazott hajózástörténész, főmuzeológus, számos kiváló könyv szerzője, 1980-1990 között a Somogy megyei múzeumok főigazgatója, aki a Bicyklon Club Band basszusgitárosaként saját kezeivel is részt vesz a közönsége szórakoztatásában.

Magyar Állami Operaház
Székely Bertalan terem
2013 október 2.

Operabarátoknak egészen biztosan nem kell bemutatni Fokanov Anatolijt, a csodálatos orosz baritont, aki több vendégszereplést követően 1992 óta a Magyar Állami Operaház állandó tagja. Ha valaki nem tudja, hogyan kell szívvel visszahívni a családtól elbitangolt fiút, hallgassa meg Germont áriáját Verdi Traviátájából.

A dalestek nem nagyon vonzanak, ugyanis kissé száraznak találom azt a zenei attrakciót, amikor egy jónevű énekes zongorakísérettel ad elő számára kedves számokat. Hogy egy ilyenre el akarjak menni, ahhoz nagyon kell szeretnem az előadót - és ez Fokanov Anatolijra fokozottan érvényes.

Eredetileg Jevgenyij Nyesztyerenkó jött volna - és énekelt volna egy olyan teltházas teremben, ahol nem vagyok ott :) - de az idős mester lemondta, helyette ugrott be Fokanov, így valamivel könnyebb volt két jegyet szerezni.

Az előadás előtt borkóstoló, valamelyik pincészet kiváló termékekkel vonult ki, ám ők is elkövették azt a típushibát, hogy a boron kívül nem adtak mást a nagyérdeműnek, így névjegy, szórólap, italcímke vagy bármilyen egyéb prómós anyag híján már akkor sem tudtam, kinek a borát ittam, amikor beültem a terembe.
A produkció elfelejttette a bevezetőt.

Fokanov Anatolij Csajkovszkij, Muszorgszkij és Dargomizsszkij dalokat adott elő, a legemlékezetesebb talán egy bolháról szólt, amit a cári udvarban megtettek előkelőségnek, amíg valaki agyon nem csapta.

Jogos volt a vastaps, a művész is élvezte a közönség szeretetét.