Sorrendben a hetedik maratonon vehettem részt Fischer Iván és a MÜPA jóvoltából. Eddig ugye 2008 Csajkovszkij, 2009 Dvořák,  2010 Beethoven 2011 Schubert 2012 Mozart és 2013 Bartók

Sajnos a kezdés időpontját elnéztem, így az első tapsig már csak a III. büfénél működö plazmatévéken keresztül élvezhettem Varnus Xavér játékát - és szerintem én jártam jól, mert a közönségnek háttal ülő művész igen jól be volt kamerázva, ennek hála közelről láthattam az arcát és a végtagjait, ahogy a hangszerek királynőjét szólaltatta meg, csodálatosan.

Zeneiskolások a Fesztiválszínházban
Művek Anna Magdalena Bach kottafüzetéből. Többet felismertünk, hogy jé, ezeken anno mi is játszottuk a zeneiskolában. Anna Magdalena Bach a nagy zeneszerző-zenész.zenepedagógus második felesége volt és őt tanítandó születettek ezek a viszonylag egyszerű darabok. Az első fellépő a 9. születésnapját ünneplő Werner Mária volt, a legemlékezetesebb talán a több ifjúsági verseny első díját elnyert, tízéves Boros Mihály, aki a műsorvezető által külön bemutatott  kiegészítő segítségével tudott korán reggel lecsúszkálni a jéggel borított Misináról, hogy elérje a Pécs-Budapest intercityt és hogy a három Bach invenció után elkövesse a feszített programú zenei maratonok történetének első ráadását: egy virtuóz Liszt-művet.

BFZ Kamarazenekar Kelemen Barnabással, Fassang Lászlóval és Pivon Gabriellával
Déltől a Bartók rádió is bekapcsolódott a műsorba és élő egyenesben adta a maratont - amíg lehetett, gyakran kapcsoltam be munka közben. Utólag meggyőződhettem arról, hogy a helyszínen bizony jól hallottam, hogy a d-moll hegedűversenyben Kelemen Barnabás nem a tőle megszokott színvonalon játszott, ám a h-moll szvit csodálatos volt. Az meg csak kis színes, ahogy felcipelték Fejérvári Zsolt nagybőgőjét a második emeletre, mert az egész zenekar az orgonista körül foglalt helyet.

Bubnó Tamás, a Szent Efrém Férfikar, az Aura Musicale és a Schola Cantorum Budapestiensis
a Fesztiválszínházban adta elő a 125. kantáta nyitótételét, több motettát és a a g-moll misét. A Schola Cantorum Budapestiensist alkotó gyermekek nem voltak túl meggyőzőek, vagy utálták az egészet, vagy nagyon fáradtak voltak, de nem volt túl jó élmény látni és hallani őket, a Bubnó Tamás irányította felnőtt kórusok viszont bőségesen kárpótoltak mindenért.

Budapesti Vonósok
A Bartók teremben egymás után előadott három Brandenburgi verseny magas színvonalú volt, ahogy a Budapesti Vonósok mindig,

Zombik a színpadon! - Zenei áldozat a világhírű Kuijken családdal
A maratonok történetének mélypontja volt számomra a fesztiválszínházban eltöltött óra, amikoris a belga családi kamarazenekar korabeli hangszereken adta elő Bach Musikalisches Opferét. Az egészből annyi maradt meg, hogy ülünk a sötétben, nincs levegő, a színpadon lézeng négy furcsa, üveges tekintetű figura és különösebb meggyőződés nélkül szólaltatják meg a hangszereiket, mindenféle külvilági kapcsolat nélkül, mintha maguk lennének valami bazinagy légüres térben. Az egyik el is aludt a színpadon, rendesen a mellére ejtette a fejét, de ez is pontosan passzolt az egész produkció hangulatába. Ha nem félek attól, hogy egyszer felállnak és valódi zombikhoz híven rátámadnak a közönségre, elaludtam volna én is.
Igazi zenei áldozat volt végigcsinálni velük azt a nehéz órát.
Mégis, a legemlékezetesebbet egy nézőtárs alakította, egy az előttem lévő sor közepén ülő, harmincas hölgyemény, aki ha bármi történt a hallótávolságában, azonnal forgolódni, hadonászni, cuppogni, hálistenkedni kezdett. Nélküle teljesen eluntam volna magam.

Brandenburgi versenyek korabeli hangszereken, Aura Musicale
Amikor a Bartók teremben megszólalt a másik három Brandenburgi verseny, számomra az egész maratont kezdte áthatni valami monotónia és bizony - a maratonok történetében először - elkezdtem kényelmetlenül érezni magam. A Brandenburgi versenyeket bármikor végighallgatnám, mind a hatot egymás után - kivéve 6 óra Bach-muzsika után és további három óra Bach muzsika előtt. Ráadásul a maratonok történetében ugyancsak eddig példa nélküli módon a program itt már bő félórát csúszott.

Spányi Miklós csembalózott a Fesztiválszínházban
Remekül játszott, de már képtelen voltam élvezni.
Ahogy tavaly tartottam attól, hogy viselek el egy egésznapos Bartók koncertet (végig élveztem!) - úgy eszembe sem jutott, hogy Bach mérgezést is kaphatok - és itt közel kerültem hozzá.

Zongoraversenyek a Bartók teremben a Pannon Filharmonikusokkal
Határozottan jót tett a közérzetemnek a három zongoraverseny, az első egy, a második két, a harmadik három zongorára. A szólisták: Fejérvári Zoltán, Kemenes András és Palojtay János remekeltek és nagyon jól szólt a Vass András irányította pécsi zenekar is. A koncertmesterüket látva eszembe jutott a két hónappal ezelőtti Wagner-Rossinis kalandunk a Kodály Központban, a három zongorára írt c-dúr versenyművet hallva pedig egy régi felvétel, amin az egyik zongorista nem más volt, mint Helmut Schmidt, egykori német szövetségi kancellár.

Várjon Dénes, Baráti Kristóf, Perényi Miklós
Ismét a harmadik emeleti büfénél kötöttem ki, ezúttal nem késés miatt, hanem mert erre a koncertre egyszerőűen nem kaptam jegyet. Szerintem ez a három művészünk megtöltötte volna a Bartók termet is, ami abból is látszott, hogy míg a reggeli orgonakoncertet nagyjából tizedmagammal követettem a plazmatévék egyikén, addigra a nagy triót kábé százan nézték-hallgatták ugyanígy. Köszönet a büféseknek, akik a nagy tömegre tekintettel visszafogottabban csörömpöltek a poharakkal és a tányérokkal és a hostesseknek is, akik csendesebben csapkodták a tetőterasz ajtaját, amikor dohányozni mentek ki és jöttek vissza.

Fesztiválzenekar, d-moll kettősverseny és Magnificat a Szent Efrém Férfikarral
Méltó befejezése az újabb hatalmas zenei vállalkozásnak.

Művészetek Palotája
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
2014 január 27 és 28.

Igen, kétszer is elmentem erre a hangversenyre, mert az első olyan élmény volt, hogy repetázni akartam.

Borogyin Polovec táncai az Igor herceg című opera legtöbbet játszott része, mely operát az egyébként kémia professzor foglalkozású szerzője 18 évig írt, végül befejezetlenül hagyta.
Fischer Iván elmesélte a rövid sztorit: Igor herceg 1185-ben a Don-kanyart elfoglalni akaró polovecek (egyes források szerint a kunok, mások szerint palócok elődei) ellen viselt háborúban fogságba került, ami igencsak elrontotta a kedvét és Koncsak kán, hogy Igor ne szomorkodjon, bulit csinált a tiszteletére. A közönség jót derült, ahogy a mesélő karmester többször kimondta Igor herceg teljes, kissé nyelvtörő nevét, aztán azon is, ahogy a Cseh Filharmónia énekkarát bekonferálta: jöjjenek a polovecek, hogy felvidítsák önöket - amire megnyíltak az oldalajtók éls betódult a népes kórus, hogy ne a megszokott helyükre álljanak, hanem a zenészek közé szétszórva.
Fantasztikus hangzást produkáltak, ez volt az egyik dolog, ami miatt másodszor is meg kellett hallgatnom.

Prokofjev 3. zongoraversenyét a kiváló Alexander Toradze adta elő.
Virtuóz játéka megidézte egész Disneylandet. Először csak azt hittem, hogy a régi vurstli a tükrös körhintával, a mesecsónakkal, az elvarázsolt kastéllyal és a hajóhintákkal, de fokozta. Jött Foxi Maxi, a Gyalogkakukk, aztán a Cápa, Indiana Jones és további Spielberg filmek. Levegőt venni is elfelejtettem.

A szünet után következett a zeneirodalom számomra egyik legnagyobb ásza.
Csajkovszkij VI. patétikus szimfóniája.
Nagyon nem tudtam mit kezdeni a műsorfüzetben olvasottakkal.
A mai napig nem tisztázott, hogy pontosan mi okozta a Mester halálát, ám tény, hogy homoszexuális viszonyt folytatott a cári család egy ifjú tagjával, emiatt meg kellett halnia és a Pétervári kolerajárvány idején forralatlan vizet ivott. Hogy egy titkos etikai bíróság ítélete, vagy amerikai párbaj miatt lett öngyilkos, nem tudni, a források mondják ezt is, azt is.
Ugyanakkor az is tény, hogy készült az élete nagy művére, egyfajta összefoglalóra, ugyanis 1893 márciusában unokaöccsének, Vlagyimir Lvovics Davidovnak a következőket írta:
"Utazásaim során egy új szimfónia gondolata támadt bennem, egy programszimfóniáé, amelynek programja mindenki előtt titok marad, törjék csak rajta a fejüket. Ez a program teljesen szubjektív és miközben gondolatban komponáltam, nemegyszer keservesen sírtam. A finálé nem lármás allegro, hanem terjedelmes adagio lesz."
1893 októberében mutatta be a nagy művet és bár a korabeli kritika sikerről számolt be, a Mester úgy érezte, hogy csak udvariasságból tapsoltak neki. Kilenc nappal a bemutató után hunyt el.

Sokat vártam Fischer Ivántól és a Fesztiválzenekartól - és meg is kaptam.
A VI. szimfónia pontosan úgy szólt, ahogy hallani szeretem, orosz volt, Csajkovszkij volt, áradóan érzelmes volt és ugyanakkor mentes mindenféle fölösleges, giccsbe hajló érzelgősségtől, amit az elmúlt évszázad nagy előadói kötelezően ráaggattak.
Nem tudom, melyik zenemű ábrázolja szebben, hátborzongatóbban, tökéletesebben a halált.
Mahler a IX. szimfóniában?
Grieg a Peer Gyntben?
Vagy Csajkovszkij ebben a szimfóniájában?
Mindenesetre emelkedett pillanatnak lehettem tanúja.
Az utolsó hangokat a nyolc nagybőgő adta, gyengülő, elhaló szívdobbanásokat imitálva.
Négyen vonóval, négyen pizzicato.
Utána teljes csend.
Súlyos másodperceken keresztül kétezer ember ült a Bartók teremben, lélegzetvisszafojtva.
Csorogtak a könnyeim és nem érdekelt.
Attól kezdtem félni, hogy beletapsol valaki, ám nem ez történt.
Beleköhögtek, de igen randán.
Így ért véget a ritka befejezés.
Fischer Iván ezután megfordult és közölte: nem akarja ilyen szomorúan elengedni a közönségét, ezért kaptunk két ráadást, két Prokofjevet. A második a Három narancs szerelmese volt.

Másnap nem a megszokott helyemen, a jól kipróbált első emelet oldalerkély második sorban ültem, hanem ahova jegyet kaptam: földszint 16. sor.
Az első dolog ami feltűnt, hogy a polovec kórus megközelítőleg sem szólt olyan jól, mint előző nap egy másik helyről hallgatva.
A második, hogy Toradze valami rejtélyes okból eltűnt és egy fiatal orosz zongorista, Andrej Korobejnyikov ugrott be helyette, aki remekül megbirkózott a feladattal, de Toradze játékát meg sem közelítette.
A harmadik: a VI. szimfónia végén Fischer Iván azonnal leengedte a kezét, felcsattant a taps és elmaradt a katarzis, meg a ráadások is.

Kit tudja, miért?

Korunk egy nagy mestere tette le a pálcát ma reggel örökre. Az élete 81. évében járó Claudio Abbado súlyos beteg volt, ami látszott rajta tavaly is, amikor a Művészetek Palotájában vezényelt.

Az akkori koncertje nagy visszatérésnek számított, hiszen előtte hosszú hónapokig nélkülözték a zenekarok és a közönség a partitúra nélküli dirigálását - és nem gondoltam, hogy az első személyes találkozásunk egyben az utolsó is.

Abbado elnyerte a világ összes fontos zenei posztját, 1968-86-ig a milánói Scala igazgatója volt, utána Karajantól átvette a Berlini Filharmonikusok irányítását, de a Salzburgi Ünnepi Játékok főzeneigazgatója is volt néhány éven keresztül.

Két alkalommal, 1988-ban és 1991-ben is dirigálta a bécsi újévi koncertet. Remekül intepretálta Mahler szimfóniáit, közötte a halálian borongós IX-et, nyilván a nekrológokat ez fogja elönteni, én hadd emlékezzek rá két derűsebb felvétellel.

Egy Rossini nyitány a Bécsi Filharmonikusokkal:

... és egy parádés ráadás a Berlini Filharmonikusok olasz estjének végén, 1996-ból:

Határozottan emlékszem (meg aztán hála az index.hu részletes keresőjének, megtaláltam a fórumban), amikor 1999 decemberében Diolen Mobi felvilágosított, hogy Lajkó Félix egy vajdasági szőke csávó, aki úgy hegedül, hogy egy felnőtt ember elbőgi magát. Nem is kellett ezek után sokat várnom az első találkozásra és Lajkó Félix játéka azonnal eszembe juttatta, mire gondolhatott az indexes olvtársam.

Legutóbb ugyancsak a Művészetek Palotájában találkoztam a vajdasági művésszel, amikor Varnus Xavérral adtak közös koncertet tavaly májusban. Akkor vásároltam meg Lajkó Félix frissen megjelent citerás lemezét (ami azóta az előkelő 5. helyen végzett a 2013-ban megjelent világzenei lemezek listáján, a World Music Charts Europe-on ) és most boldogan ültem fel a csökkentett értékűnek kikiáltott pódiumerkélyre (már csak oda volt jegy), hogy közelről lássam-halljam e több hangszer fenegyerekét.
A zene főleg a kontroll-ládákból érkezett hozzánk, de ez nem vont le semmit az értékéből.

Ez az év is jól indult! :-)

A Jézuska hozta a jegyet, így eljutottam a Budapest Kongresszusi Központban évek óta megrendezett hangversenyükre. Magamtól nem jutott volna eszembe odamenni, egyszer valamikor régen hallottam őket élőben, azóta többször szerepeltek a tévében, igazán jól szólnak, de ennyi és nem több.
Némelyik klasszikus örökzöldet, mondjuk Liszt II. Magyar Rapszódiáját számomra kissé elnagyoltan adják elő és jól mutat, amikor egyszerre áll fel a zenekar többsége, csak közben inkább ne esnének szét!
Akiért rajongok közülük, az Ökrös Oszkár, a virtuóz cimbalmos.

Az előzenekar a Snétberger Zenei Tehetség Központ diákjaiból álló csapat volt, elképeltem őket, milyen izgalommal készülhettek a nagy megmérettetésre, életükben nyilván ekkor játszottak ilyen nagy közönség előtt - nos engem is zavart, ami közben a földszinten folyt, hát még őket!

Valami okos ember kitalálta, hogy nagyobb bevételt lehet csinálni, ha kiszedjük a széksorokat és berendezünk egy kocsmát. Vagy hívjuk étteremnek, de számomra a kettő egy kicsit sem fér össze. Vagy koncertre megyünk és megtiszteljük a figyelmünkkel a fellépő művészeket, vagy eszünk-iszunk és mulatunk, közben persze szólhat a cigányzene. A vendéglátózó zenészek nyilván hozzá vannak szokva a ricsajhoz, a tányér. és kanálcsörgéshez, a Snétberger iskola diákja szemmel láthatóan nem voltak és mint a közönség tagját, engem is zavart a földszintről feljövő pubhangulat. Még jó hogy nem volt szabad dohányozni!
Nem egy fontos politikus uramat ismertem föl odalenn, aki amíg a színpadon az ifjú zenészek mutatták meg, mit tanultak addig, ő tele szájjal, röhögve mesélt az asztaltársának valamit.

Az ifjak, majd a száztagú zenekar produkciója jó volt. Kiváló. Nagyszerű.
Szórakoztató, különösen ha az olyan apróságokat is észrevesszük, hogy a száz muzsikus között van néhány prímás, mindenki piros mellényben, ők kékben. A prímások között is vannak főprímások, például  Lendvai Csócsi József, akire egyszer hosszabb ideig várunk és nem jön, a prímások közül az egyik megunja és felpattan, hogy akkor majd ő, mire a színfalak mögül előkerül Csócsi bácsi és nagyon haragszik, majd átveszi a vezetést.

Remek kis este volt, csak azt a kocsmázást tudnám feledni!

ez a bejegyzés még nem publikus
kérem, nézzen vissza néhány nap múlva

ez a bejegyzés még nem publikus
kérem, nézzen vissza néhány nap múlva

Addig nem akartam megboldogulni, amíg legalább egyszer nem hallhatok egy koncertet az Amszterdami Concertgebouw nézőterén, most ez is megvolt, mert támogatóként elmehettem oda a Budapesti Fesztiválzenekarral. Mahler IX. szimfóniája volt műsoron, amit mostanában már hallottam velük, de ebből sosem elég.
A remek előadás mellett nem tudom szó nélkül hagyni a következőket:

1. a patinás teremben fel van tüntetve néhány fontos név, közöttük Bartók Béláé
2. az intézményben nincs ruhatár, fogasok vannak a falon, az érkező oda akasztja a kabátját, a koncert alatt ott lógnak az egyszerű ballonok, a finom gyapjúkabátok és a drága bundák, majd a koncert után ki-ki felveszi a sajátját és hazamegy. A lopás, a tülekedés és a sorbanállás ismeretlen
3. a büfé "included", azaz bennfoglaltatik a jegy árában, mégis a közönség alig harmada veszi igénybe. Elképzeltem ugyanezt itthon...
4. itt nagyon szeretik a mi Fischer Ivánunkat, mert a közönség akkora ovációval fogadta a megjelenését, amilyen itthon még a lármás befejezésű darabok után is ritka
5. standing ovation azaz az álló ünneplés a szimfónia elhangzása után, pedig a saját halálát megíró Mahler műve egyáltalán nem dobja fel a hallgatót.

Tátrai Tibor és barátai
SYMA Csarnok, 2013 december 5.

Rosszat sejtettünk a helyszín felé közeledve: tömeg, rendőrök, dugó.
Mi van itt? Fradi meccs? Békamenet?
Nem!

Tibuszra volt kíváncsi többezer ember.
A Stadion szálló mögötti parkoló 1500 Ft-ot szed az autóval érkezőktől "rendezvénytarifa" címen. Ügyes!

Jegyünk nincs és nem értjük, hogy a bejárat előtt tömegben "jegyet veszek" felkiáltással cikázó emberek kik, amikor még a pénztárban is kapható, aranyárban. (12.500 Ft egy ülőhely a 108-as szektor 11.sorában, ami nem is olyan hűdejó hely)

Megemlékezéssel indul az este, sajnos egyre hosszabb az eltávozottak listája.
Jimmy Hendrix, Radics Béla, Orszáczky Jackie.
Varázslattal folytatódik, hiszen az ország egy legnagyobb gitárosa áll a színpadon és felvonultatja a hazai rockzene történetét, hiszen az összes együttes fellép, ahol Tátrai valaha játszott. Van közöttük elsőrangú, talán a legtöbb ilyen, de akad olyan is, amelyiknek anno szüksége lehetett arra, hogy ekkora gitárosra támaszkodjon. Máig nem értem, mit keresett Tátrai anno abban a Skorpióban, amelyiknek sem a zenéje, sem a "héj-héj de olcsó" nehézségű szövegei nem ülték meg túlságosan a gyomrot.
De jó is volt újra színpadon látni a Hobó Blues Bandet - és valamivel többet vártunk a kiváló Babos Gyulától, még többet a fuvolájával kardként hadonászó, vívást imitáló Török Ádámtól.

Az estéből leginkább az maradt meg, hogy együttesek jöttek-mentek, ám a 62 éves Tátrai Tibor  három órán keresztül állta a sarat és le nem ment a színpadról. Mi dőltünk ki hamarabb és amikor megérkezett Charlie a nyáler számaival, inkább leléptünk, pedig a fináléra ígért össztáncot még szívesen meghallgattuk volna.

Másfél évvel később véletlenül rátaláltam ezekre, így megvolt ez is:

Amikor a mezzo tévén a negyedik mű indult Kurt Masur (86)  dirigálásával, rossz érzésem lett.
Vajon mi történt az 1927-ben született és legutóbb szeptember kitüntetett német karmesterrel?

Úgy tűnik, szerencsére semmi, legalábbis semerre nem találtam azt a hírt, amitől féltem.
A weblapján sem.

Valamikor régen a Magyar Televízió minden szenteste leadta ugyanazt a felvételt, amin Kurt Masur vezényelte Beethoven IX. szimfóniáját és életem egyik legnagyobb élménye volt, amikor 1979 nyarán élőben átélhettem ugyanezt a lipcsei Gewandhausban.

Masur mai felvételein jól látszik a kora és a betegsége (Parkinson kóros) - ám ennek ellenére fáradhatatlanul dirigálja a zenekarokat.
Isten tartsa meg őt sokáig, adja le a Mezzo a felvételeit, de ne megemlékezésül!