Verdi: Requiem
Erkel Színház
2017 november 2.

Napra pontosan egy éve hallgattam az Operában, most az Erkelben.
Sümegi Eszter szoprán, Szántó Andrea alt, a Stiffelioban hallott mexikói Hector Lopez Mendoza tenor és a tavaly Marton Éva énekverseny fehérorosz nyertese, Alexander Roslavets basszus. A Magyar Állami Operaház  ének és zenekarát Pier Giorgo Morandi vezényelte.
A mexikói néhány fokkal haloványabb volt szólista társainál, de a keddi teljesítményénél is, az egész pedig kicsit elmaradt a tavalyi Requiemtől.

Verdi: Stiffelio
Erkel Színház
2017 október 30.

Egyszer egy nagyon okos ember azt mondta, hogy nem kell mindent megérteni, elég csak megélni úgy ahogy van. Oké, akkor nem akarom megérteni, hogy miért állítanak színpadra egy kevéssé ismert Verdi operát úgy, hogy külföldről hoznak karmestert és főszereplőt és a félház előtt zajló premiert nem követi egyetlen előadás sem. Nem akarom megérteni, inkább csodálkozom egy kicsit.
Azon hogy de szép ez a Verdi opera, azon hogy milyen jó előadás volt, azon hogy mennyire nem volt fontos a széksorok megtöltése és azon is, hogy befektetett munkához képest a darabnak utóélete sem nagyon van.

Fényárban úszik színpad és nézőtér, zenekar árok lefedve, a zenekar is színpadra kerül, háttérben az opera kórusa szép formaruhában, bejönnek a szólisták, a mexikói Hector Lopez Mendoza (tenor), Bakonyi Anikó (szoprán) Fokanov Anatolij (bariton) Boncsér Gergely (tenor) Cser Krisztián (basszus) Szerekován János (tenor), Heiter Melinda (mezzo) és a karmester, Christian Badea (amerikai román).

A színpad mögött vetített háttérkép, a reformáció 500. évfordulójára emlékezik. A nézőtéren is ragyog tovább a fény, ez öt perc után már zavaróan igénybe veszi a szemet, de legyen ez a legkisebb baj. Kevesen vagyunk, de lelkesek.

Olvastuk az opera sztoriját, ami nagyjából annyira izgalmas és fordulatos, mint amikor valaki beül egy étterembe, ebédet rendelne, de meg van győződve arról, hogy becsapják, ezért elhatározza, hogy beír a panaszkönyvbe, végül mégsem teszi. Lehet hogy ez a történet nem is érdemelt volna egy igazi színpadra állítást, viszont a koncertszerű előadás egy kis reklámozást vagy rábeszélést mindenképpen, mert Verdi zenéje csodálatos, az énekesek többsége ugyancsak - és sajnáljuk, hogy ebből nem jut másoknak is. Nekik egy kis kárpótlás, igaz a mi énekeseinkről egyszer és mindenkorra lemaradtak.

Essék szó róluk. Bakonyi Anikó áriái közben megállt a levegő, a "Szó bennszakad, hang fennakad, Lehellet megszegik" állapotot a libabőr követte, továbbá a felismerés, hogy koncertszerű előadáson a szék és a kottaállvány között is lehet szerepet játszani, mert ha nem is megyünk sehova, akkor is van testtartásunk és arckifejezésünk. Cser Krisztián sajnos csak néhány mondat énekelt el, de az bevésődött a nézőbe. Fokanov Anatolijnak ezúttal az öreg Germontéhoz hasonlóan ismét az aggódó apa szerepe jutott és nagyon jó volt őt is hallani.
Nem volt rossz a címszerepben Hector Lopez Mendoza, de igazán nem is találtuk őt olyan kiugróan jónak. A szólamát becsülettel elénekelte, de a hősszerelmes ömlengésen kívül nem mutatott semmit, pedig a szerepében lett volna lehetőség bőven. Itthon elővettük őt Cavaradossiként és összehasonlítottuk Jonas Kaufmann előadásával - nos a mexikói nem szólt rosszul, de Kaufmann ezer árnyalattal többet jelenít meg.
Heiter Melinda szépen énekelt, Boncsér Gergely kicsit jobban, mint megszoktuk tőle, Szerekován Jánost pedig sokszor inkább csak látni lehetett, mint hallani.

Sok munka volt ebben az előadásban, kár hogy csak egyszer volt látható és az is keveseknek.

Halper-Hendrix Experiment
MOM Sport
2017 október 29.

Hihetetlen, hogy már öt éve annak a frenetikus koncertnek, ami Jimi Hendrix hetvenéves születésnapján tisztelgett a fiatalon elhunyt ikon előtt. Az elmúlt 47 évben már megszokhattunk, hogy csak a felvételeinek és a feldolgozásoknak köszönhetően van velünk.

Először jártam a MOM Park mellett lévő sportközpontban, nem tudtam, hogy vannak ott koncertek is. Az arénát a lehetetlen akusztikája miatt régen kerülöm, egy kicsit ettől is tartottam, de nem kellett volna. Hála a hangmérnököknek, a fülnek kellemes két óra következett, majdnem teltház előtt. A hely szűk, a bejutás nehézkes, a tömeg nagy, de van levegő is és hatalmas nevek.
Sztárparádé, nem is akármilyen.
Halper László (gitár), Fekete István (trombita),  Kosztyu Zsolt (basszusgitár) Hajas László (dob), Kollmann Gábor, Csejtey Ákos (szaxofon) aztán Solti János (dob), Szakcsi Lakatos Béla (zongora), Kőszegi Imre (dob), Babos Gyula (gitár), Tátrai Tibusz (gitár), Török Ádám (fuvola, ének) Rick Toldon (ének). Ilyen nevek után kicsit sem lettem volna meglepve, ha fellép még Wayne Shorter, Eric Clapton és Al Pacino.

Elgondolkodtató pillanat volt, amikor a három nagy gitáros Halper László (51) Tátrai Tibor (65) és Babos Gyula (68) együtt muzsikált. Babos szelíd mosollyal nézte a másik két zenész kezét és úgy tett, mint aki kicsit csodálkozik, hogy jé, hát így is lehet? Halper László úgy beszélt róluk, hogy ifjúkori példaképével, illetve meghatározó tanárával áll most színpadon.

Ők, a nagy elődre emlékező muzsikusok elvittek minket egy kicsit a Mennyországba. Vagy inkább a Mennyországot hozták ide?
Tulajdonképpen mindegy.
De jó, hogy máris elérhető a koncert:

Sibelius és Sosztákovics
Budapesti Fesztiválzenekar
vezényelt Marin Alsop
MÜPA
2017 október 4

Vessetek a mókusok elé amikor bevallom: semmi bajom a női trolibusz- vagy villamosvezetőkkel, de kissé idegenkedem a nőnemű buszvezetőktől, pilótáktól, nagybőgősöktől, tubásoktól - és karmesterektől. Ugyanígy furán érzem magam, amikor a hárfánál vagy a kozmetikában látok férfit, de ez legyen az én bajom.

A Budapesti Fesztiválzenekar a 2017/18-as bérleti szezont egy amerikai karmesterhölggyel, Marin Alsoppal indította. Sibelius d-moll hegedűversenyét a 2005-ös helsinki Sibelius győztese az ifjú Alina Pogostikna szólójával játszották. A brutálisan nehéz versenymű embert próbáló, virtuóz  futamaival a bájos kishölgy magabiztosan megbirkózott.

A szünet után Dmitrij Sosztakovics VII. Leningrádi szimfóniája szólt, amihez nemrég a Pannon Filharmonikusok jóvoltából már volt szerencsénk. Nehéz mű, komor gondolatokkal mégis jó volt újra hallani.
Az amerikai maestro (vajon hogy kell ezt nőnemben mondani?) kiválóan irányította a kiváló zenekart, ha nem is feldobódva, de élményekkel teli távoztunk.

Johann Sebastian Bach: h-moll mise
Purcell Kórus + Orfeo Zenekar
vez: Vashegyi György
MÜPA, 2017 október 25.

Még eltelik 7 év és egészen pontosan 300 éves lesz Bach legrejtélyesebb  műve, amit hozzáértők a zenetörténet egyik legnagyobb alkotásának tartanak. Bach a haláláig dolgozott rajta, a művet mégis a fia, Carl Philipp Emanuel Bach fejezte be és adta elő egy-egy részletét, a kétórás mise teljes bemutatójára bő 100 évvel J.S. Bach halála után került sor. Azóta is kutatják, hogy az evangélikus szerző miért írt katolikus misét és miért latin nyelven írta, hogy csak két vitatott kérdést említsek.

Latin szöveget olaszosan?
Számomra pedig az a kérdés, hogy a latin nyelvű szöveget egyes kórusok miért olaszos kiejtéssel éneklik.
Esztergomi ferences diák koromban magam is énekeltem a gimnázium kórusában, ezért mindig idegenül hangzott, amikor azt hallottam, hogy glória in ekszcselzisz deo, vagy hogy dona nobis pácsem.  Öt éve járt itt Sir John Eliot Gardiner a Forradalom és Romantika Zenekarral, hogy előadják Beethoven Missa Solemnisét, amit épp a nézőtéren helyet foglaló Vashegyi György közelében élveztem végig - és ott is összerezzentem, amikor a szövegben c helyett cs hangzott el.

Most is így volt. Azt hiszem, kénytelen leszek megbarátkozni a dologgal. Azért felhívtam egy latintanárt, az interneten elsőként elérhető Angyal Mónikát, aki nagyon kedvesen elmondta, hogy alapvetően kétféle latin kiejtés létezik, az erasmusi, vagy a restituált, azaz visszaállított ókori kiejtés. Használható bármelyik, csak a kettőt nem illik keverni, tehát aki igényes, az eltérés esetén következetesen ragaszkodik vagy az egyik, vagy a másik kiejtési módhoz.Magyarországon az erasmusi az elterjedtebb, de mivel a Vatikán nyelve az olasz, az egyházi művek előadása során elfogadható az olaszos kiejtés is.

Hogy mondja a pápa?
Nem tudom elfelejteni azt a kis geget, amikor hárman összevitatkoztunk egy rádióműsoron: jól mondta-e a bemondó a Regina Coelit?  Szerintem céli. Volt aki a bemondóval értett egyet, hogy cöli. Kerestünk valami hitelesnek tűnő felvételt a neten és sikerült a legautentikusabbat: XVI. Benedek pápa. Rá is zendített, hogy redzsina csééééli!

Persze félre kiejtés: a zene csodálatos volt.
Volt már arra példa, hogy egy-egy koncert közben és utána morogtam, hogy minek erőltetni a korhű hangszereket, ha egyszer nem tudják őket szépen megszólaltatni. Most nem volt ilyen probléma, sőt. Mintha sikerült volna ablakot nyitni a három évszázaddal ezelőtti korra. Igazi barokk muzsika, felemelő, ünnepélyes, hosszú, helyenként kissé monoton, több nézőtársamat láttam bebóbiskolni (amikor ébren voltam :-) ) Jó volt hogy beiktattak egy szünetet, ami után már mindenki frissen ült vissza a nézőtérre, igaz a mű is pergőbb volt.

Nagyon tetszett Peter Harvey bariton és Damien Guillon kontratenor, valamivel kevésbé a koreai Sunhae Im szoprán, még kevésbé Szigetvári Dávid tenor, aki a második részben már kifogástalanul énekelt, de az elején nem annyira. Pintér Ágnes a kórusból ugrott be Pasztircsák Polina helyett és az ilyen beugrásokon nem illendő fanyalogni, de azt nem tudom magamban tartani, hogy sokkal jobban élveztem volna a misét, ha Szutrély Katalin nem mögöttem foglal helyet a nézőtéren, hanem a színpadon énekli a szopránt.

Miért is kárpótlási mise?
Mert a februári Brahms-maratonon adódott egy kis problémám: kénytelen voltam kijönni az egyik koncertről, mellémült egy fotós és nem volt hajlandó abbahagyni a kattogást. Úgy gondoltam, a Művészetek Palotája megszegi a szerződésünket, amikor engedélyt ad bárkinek, hogy zavarja a nézőt. Először udvarias levelekkel ráztak le, ami után Káel Csaba vezérigazgatónak írtam, aki megnyugtatóan kezelte a problémát: választhattam néhány őszi program közül.

Ezt választottam és úgy érzem, nem rosszul!
Sokfelé hallok panaszt, hogy fotósok zavarják az előadásokat.
NE HAGYJUK! Ha mindenki mindig reklamál, a színházak százszor is meggondolják, hogy beengedik-e a paparazzókat. Ennek érdekében hoztam létre még tavasszal egy fészbúk csoportot KIFELÉ A KOCAFOTÓSOKKAL  néven. Még elég kevesen vagyunk...

A MÜPA koncertet egyenesben közvetítette a Bartók rádió, a hangtárban 3 hétig elérhető!

Szerettem volna e kis beszámolót olyan felvétellel illusztrálni, amin a fenti előadók szerepelnek, ilyet nem találtam, ezért álljon itt egy rövid keresztmetszet egy 2009-es jótékonysági h-moll miséből a Monteverdi Kórussal és az Óbudai Danubia Ifjúsági Zenekarral, érdekessége, hogy José Cura vezényel.

Verdi: Nabucco
Erkel Színház
2017 október 19.

Emlékezetes előadáson voltunk idén májusban, ahol egy birka ellopta a showt, szegény Alexandru Agache hiába mászott elő a súgólyukból megbánni, hogy káromolta a zsidók istenét, a háttérben megjelenő birka kétségbeesett bégetésére a közönség felnyerített.

Most megnéztük újra.
Az erkélyre váltottunk jegyet, hogy minél közelebb legyünk Asszíria királyának első megjelenéséhez és lássuk is, ne csak halljuk - mert a vörös reflektorok csak a földszinti közönséget vakítják el. Sikerült.
Jött Alexandru Agache és onnan föntről királyokhoz méltó dörgő hangon bekiabálta az egész teret úgy, hogy libabőrös lettem tőle. Addig meg csak mérgelődtem, mert még félórával a kezdés után is jött a közönség, az erkély kétoldalán levő lépcsők és a nézőtér közül eltűnt a függöny, így minden lépés és minden szó behallatszott. Nem elég, hogy aki elkésik a színházból - és ki tudja, milyen okból beengedik a nézőtérre - a járkálásával megzavarja a pontosan érkezőt, még beszélget is hozzá. Aztán amikor mindenki leült a hátsójára, akkor jöttek a hostessek és kopogtak a cipőikkel és beszélgettek a szájukkal, nehogy elfelejtsük, hogy bár zenét hallgatni csöndben jó, ez itt akkor is egy népszínház és ha a közönség nem csinál ricsajt, akkor csinálnak a színház alkalmazottai. A helyzetet tovább súlyosította egy karon ülő kisgyerek, aki még beszélni sem tudott, csak gagyarászni. Ő is hogy a kénköves, jószagú főigazgatóba került a nézőtérre???
Ha valahol felvillant egy videógyanús képernyő, a hostess azonnal nyargalt be akár a sor közepére is figyelmeztetni a renitenskedőt, de a kisgyerek nyafogása az rendben volt.
No mindegy, a népszínház az ilyen, örüljünk, hogy nem bontották le.

Visszatérve az előadásra: Rálik Szilvia személyében ezerszer jobb Abigélünk volt, mint májusban, amikor egy borzalmas hangú külföldi vendég öltözött a király nevelt lányának gúnyájába, Agache és Bretz Gábor hozta a remek, májusi formát, Fenéna szerepében Gál Erika csodás volt, most az előadást rendező Kesselyák Gergely dirigált, őszintén szólva májusban Halász Péter dinamizmusa jobban magával ragadott, ahogy májusban Izmael is jobban tetszett, mint most Brickner Szabolcs, pedig a májusi tenortól sem voltam túlságosan elragadtatva.

Nem tartom túl jó rendezői ötletnek a pórázon vezetett birkát, a birka nem kutya, nem szokta meg a sétateret, idegen a számára egy csúszós színpad, a zene és a tapsoló közönség, meg hiányzik neki a többi gyapjas, ugyanis azok között érzi jól magát. A szerencsétlen állat ezúttal nem bégetett, biztos elmagyarázták neki, hogy ha megmukkan, Soros György azonnal felfalja.
Ugyancsak nem jó dolog Zakariást a végszóval (servendo Jehovah) eldugni leghátra, onnan ugyanis nem érvényesül  eléggé. Szerintem.

Az első szünetben a kórus egy része teljes jelmezben az emeleti büfében kis performanszot tartott. Az előadás előtti kiosztott szereposztás hátulján két nyelven volt olvasható a rabszolgák kórusának, a Va pensieronak a szövege. Elénekelték, elénekeltük és a szóvivő jelezte, hogy lesz ráadás, méghozzá - ahogy májusban is volt - az előadás végén újból ez kerül sorra, akkor legyünk szívesek mi is énekelni.

Eljött ez a pillanat is, Kesselyák Gergely elsősorban a közönséget vezényelte, ám nagyon kevesen mertek megpróbálkozni az olasz szöveggel, hiszen a kiejtést és a tagolást az sem tudja, aki százszor hallotta. A cédulák olvasásához túl sötét volt a nézőtéren, kivetítőn futó szöveg a szembevilágító kék reflektorok miatt sem látszott túl jól, így maradt a csendes szemlélődés, a kórus, a dudorászók és néhány nagyon szépen éneklő nézőtárs hallgatása.

Legközelebbre talán valakinek eszébe jut, hogy van ennek magyar fordítása, a kórus nyilván kívülről tudja és magyarul az egész közönség énekelné.

Z.Gyuri. úrnak:
Ha legközelebb az előadás előtt barátságosan üdvözli egy 140 kilós ember, akit hirtelen nem is tud hova tenni, azért bátran köszönjön vissza! :-)

Pannon Filharmonikusok
nyitókoncert a MÜPÁ-ban
2017 szeptember 29

A harmadik évadot kezdjük a pécsi zenekarral, mert tetszett az előző kettő is.
A közönség létszáma fájóan nem közelítette meg az ideálisat, jó ha bő kétharmad ház volt.
Kabalevszkij igencsak szellemes és sokszínű  Colas Breugnon nyitányával kezdődött és zárult a koncert, ugyanis ezt kaptuk ráadásnak is.

Csajkovszkij Hegedűversenye következett Benjamin Schmid szólójával, ami maga volt a csalódás. A sokszor díjnyertes sztárnak és a zene professzorának bemutatott osztrák hegedűs arcokat csinálni tudott, minden sor végén úgy rántotta föl a vonót a Stradivarijáról, mintha az utolsó hangot játszotta volna (ezzel kicsit meg is tévesztve a közönséget, mert az első tétel is hatalmas tapsot kapott) - ám mindezzel együtt annyi fals hang jött a pódiumról, hogy az már zavaró volt, a zene meg kevés híján élvezhetetlen.

Nem örültünk, amikor a szünet után visszajött, de nem volt mit tenni, meghallgattuk a második produkcióját. Dvorák f-moll románcát. Mintha nem ugyanaz húzta volna a vonót, mint a Csajkovszkij alatt, ez élvezhetőre sikerült. A fentebb említett ráadás előtt újabb Csajkovszkij zárta a programot, a Francesca da Rimini. Végül lelkes tapssal köszöntük meg Bogányi Tibornak és csapatának, hogy ismét eljöttek hozzánk és még néhányszor találkozhatunk velük.

Verdi Rigoletto
Erkel Színház
2017 szeptember 28

Igen, néhány napja ezzel az előadással ünnepeltük Fokanov Anatolijt és a kiváló rendezés, továbbá  Miklósa Erika és Gábor Géza mellett szerettük volna látni/hallani Kálmándi Mihályt is.
Verdi remekműve soha nem lehet unalmas, ha jól számolom, csak mióta létezik a zeneblog, ez volt az ötödik és a hatodik találkozás (az első négyről itt)

Néha nagyon nagy különbség tud lenni két előadás között a szereplők miatt, itt most nem volt olyan nagy. Miklósa Erika ugyanolyan csodálatos volt, a talpát ugyanúgy csiklandozták, mint néhány napja, Kálmándi Mihálynak nem hogy a jobb formáját, hanem a csúcsot kaptuk énekben - játékban Fokanov jobb volt, sokkal több érzelmet és változást mutatott, ugyanakkor míg László Boldizsár nagyon részeg volt, Horváth István inkább kanos. László a külvárosi kocsmában elaludt az asztalon, aztán felriadása után össze-vissza tántorgott, Horváth az asztalra dobta Maddalénát és beállt a lábai közé. Persze egyiküket sem ezekért szerettük.

Nyáron láttuk Trubadúr 25 évet megért Vámos rendezésének búcsúját. Remélem, ez a kiváló Szinetár rendezés ennél si hosszabb életű lesz.
Ilyen jó szereplőkkel megnézném újra akár holnap is!

Verdi: Rigoletto
Erkel Színház
2017 szeptember 24.

Fokanov Anatolij 1992 óta tagja a Magyar Állami Operaháznak.
A jubileum alkalmából azt a szerepet énekelte, amivel debütált: Verdi Rigolettóját.
Kiváló partnere Gilda szerepében Miklósa Erika, akiről később kiderült, hogy Fokanov első előadásán is fellépett, mégpedig ő volt az apród, akinek csupán két sornyi szerepe van.
A klasszikus Szinetár-féle rendezést csodálhattuk meg ismét.
A mantuai herceg László Boldizsár, Sparafucile Gábor Géza, akit a szép telt basszushangja mellett azért is szeretek, mert nem nagyon kell őt maszkírozni ahhoz, hogy Burgundiából Itáliába érkezett bérgyilkosnak tűnjék.
Medveczky Ádám vezényelt, akinek sikerült elkapnom egy nagyon nehéz pillanatát (nem mintha örülnék ennek, de nem lehet mindig minden tökéletes). Van egy rész az opera elején, amikor nagy mulatozás folyik a herceg kastélyában és a zene hátul, felvételről szólal meg, majd ehhez kell igazítani a zenekart és az énekeseket. Nos itt nagyon csúnyán szétesett az egész és hosszú-hosszú taktusokon keresztül három ütemben szólt minden. az énekesek jól látható kétségbeeséssel tapadtak a karmesterre, hogy most akkor mit csináljanak, de a karmester nem nagyon tett semmit a rendért, talán nem is hallotta, hogy a hangszórókból jövő zene már előbbre tart. Aztán szép lassan megoldódott ez is, hogy néhány nap múlva ugyanitt, de valamivel kevésbé súlyosan megismétlődjön.

Nem tudtam nem észrevenni, hogy a mulatozó urak közül az egyik széles - vagy inkább eltúlzott? - jókedvében az épp ellopás alatt álló, lepelbe csavart Gilda mezítelen talpait két kézzel csiklandozza. Szegény Miklósa Erika vajon tudja, ki követte el vele ezt a gazságot két előadáson is? Ha megkeres, elárulom neki, mert vele vagyok! :-)

Mester Viktória énekelte Maddalénát, szerettük.

Előadás után feljött a színpadra Ókovács Szilveszter, az Opera főigazgatója, Szinetár Miklós, a rendező és együtt köszöntötték Fokanovot, sőt, a közönséggel elénekeltették a Serkenj fel, kegyes nép kezdetű népdalt, amit Kodály Zoltán 101 éve Nagyszalontán gyűjtött és főleg névnapi köszöntőnek használták. Külön megbeszélés nélkül mindenki egyszerre fújta az utolsó sort, hogy "annyi áldás szálljon Fokanov fejére".

Jó kis buli volt és az Isten áldja meg a mi Fokanovunkat, szerencsére hallhatjuk őt máskor is, aki a fészbúkon belép a Fokanov rajongói csoportba, napra kész tájékoztatást kap a fellépéseiről.

Figaro házassága 2.0
Erkel Színház
2017 szeptember 30.

Miért is jut eszembe Baranyai Decsi János (1560-1601) az első magyar közmondásgyűjtő? Mert a Sallustius fordításainak előszavát ezzel kezdte: "Iol tvdom, hog lesnec, akik e mvnkamat meg utaliac auag meg czufollyak" - vagyis  lesznek, akik a fordítását megutálják, csúfolják, fikázzák.

Aki bármivel kiáll a nyilvánosság elé, annak ezt vállalnia kell. Nyilván a világot jelentő deszkákon dobogó művészek is bírják a kritikát és távol álljon tőlem, hogy összehasonlítsam a szerény beszámolóimat a magas művészettel, de én is a nyilvánosság elé tárom a gondolataimat és bátran tűröm, amit kapok értük.

Az OperaTV fészbúk csoportban már volt vita erről az előadásról, főleg olyanok vicsorogtak rá, aki bevallották, hogy nem nézték végig, hanem a szünetben, vagy még korábban otthagyták, velük maximálisan egyetértettek azok, akik be sem ültek a nézőtérre, csak sok rosszat olvastak róla,
Én voltam a kakukktojás, mert
1. láttam a Figaro 2.0 előadást, mégpedig elejétől végig és
2. tetszett

Nem kicsit, nagyon.

Tény hogy az előadás alaposan megosztotta a közönséget és sokan hazamentek, de életemben most először tapasztaltam olyat, hogy a színházteremben az átlag életkor néhány óra alatt a felére, vagy az alá csökken. Igen, az idősebbek egy része hazament, a fiatalok meg maradtak és élvezték.
Ott voltam, láttam!

Mindig félek az ifjúsági előadásoktól, ahol általában nehezen marad abba a taps, mert egy-egy csattanással válaszolgatnak egymásnak az unatkozó ifjak, aztán a sötétben beszélgetnek, eszegetnek, iszogatnak, újabban a telefon vagy más kütyü kékes fénye világítja meg az arcukat, ám itt ebből nem fordult elő semmi.
Meglepett, hogy a fiatal közönség mennyire képben van a napi politikai eseményeket illetően és harsány kacagással fogadják az aktuális áthallásokat és beszólásokat.
Abban meg nincs semmi különlegesség, hogy a kifejezetten az ő kedvükért készült és az ő ízlésük szerint  megkomponált gegeket mekkora ovációval fogadják.

A nyolcvanas évek elején jártam a Józsefvárosi Színházban és Ganz-Mávagos brigádok társaságában végignéztem egy teljesen érdektelen darabot, amiből annyira emlékszem, hogy Gobbi Hilda volt a főszereplője és amikor azt mondta, hogy szar, vagy azt mondta hogy kurva, akkor a cefreszagú szakik a térdüket csapkodták a röhögéstől. Ez tetszett nekik, meg a büfében a tömény, ami hamar el is fogyott. Akkor ott a szocialista kultúra terjesztődött éppen, alkalmazkodva a befogadó közeghez, bár fene tudja, egy ilyen színházlátogatás honnan hova emelte a munkásosztályt.

Hábetler András kezdeményezése ennél sokkal emelkedettebb és ügyesebb is.
Bizony ebben a Figaróban is elhangzanak vaskosabb kifejezések, pl.olyanok, hogy "ha most bejönne a Gróf, összeszarnám magam" - ám nem szabad ezen fennakadni, hanem túl kell lépni rajta. Úgy tapasztaltam, sokaknak ez nem sikerült. Ők azóta is egyetértenek egymással és épp olyan  lassan öregszenek, mint én, csak nem annyira szépen, mert morognak is hozzá, mint egy kopott, hiányos fogazatú házőrző - engem pedig leugatnak, hogy biztos a színház embere, vagy Hábetler haverja vagyok.
Jelentem, egyik sem, utóbbihoz még hozzáteszem, hogy sajnos. (pedig lennék ám szívesen!)

Tessék elképzelni egy olyan Figarót (Mozart VÍGopera) ahol némi rendezői bevezető után szétmegy a függöny, egy újgazdag enteriőrt látunk az ilyenkor szokásos kellékekkel, kondigép, úszómedence, választási plakát, L alakú kanapé, rajta Palerdi András ül ingben-gatyában és újságot olvas, a párja, Wierdl Eszter pedig joggingban épp a kötelező napi mozgást végzi.

Az operában megjelenik az összes emberi gyengeség, ahogy azt Mozart korában megírták és ahogy különösebb aktualizálás nélkül ma is létezik. Nem csak a színpadon, hanem a nézőtéren is, csakhogy a nézők és nemnézők többsége ezt bizony nem veszi észre!!!
Nem akarom leírni sem a sztorit (elolvasható itt) sem a Hábetler rendezés részleteit, csak - ahogy szoktam - a benyomásaim legfontosabbjait.

Meglepett a művészek fejére ragasztott mikroport.
A színpadra lépők nagy többsége rendelkezik akkora hanggal, hogy erre semmi szükség.
Meglepett az is, hogy szinte minden énekes  teljes szívből odatette magát, annak ellenére, hogy lazább előadáson lépett fel. Örültem, hogy komolyan veszik az ifjú közönséget.
annak csak örülni tudtam, hogy magyar nyelven ment az előadás, olaszul biztosan unta volna a fiatalság.

Káldi Kiss Andrást a napokban kétszer is hallgattuk Marulloként a Rigolettóban, az nem egy nagy szerep, ott meg sem említettem, itt viszont ő volt gróf, egyike a főszereplőknek és tetszett a játéka meg a hangja is.
Kun Ágnes Anna Cherubino szerepében kissé harmatosan indított, de végül nagyon jól belejött, méltó partnere lett a többieknek.
Rácz István Bartolónak is kiváló volt, ahogy eddig mindig, minden szerepében, remek basszushang, hozzá kiváló színészi képességek, amikor jó passzban van, feledhetetlen élményt nyújt a közönségének.
Szabóki Tünde volt a grófné, remekül bemutatta a befolyásos emberek nem túl tehetséges feleségeinek szokásos fogyatékait a kényszerevéstől kezdve a kisebb gurításokig, ám a legemlékezetesebb megnyilvánulása az volt, amikor egy hosszú ária harmadik percében rácsapott a kezében szorongatott egykilós, rózsaszín súlyzóra, mintha mikrofont kapcsolna be, a hangja a háromszorosára erősödött, a zenekari árokban megszólalt egy basszusgitár és egy igazi dobszerkó, az ária pedig rockosan folytatódott, beleértve az énekhangot és az mozgást is. No ez felrobbantotta a nézőteret, szabályos ováció fogadta az áriát.
Zavaros Esztert eddig csak kisebb szerepekben láthattam, most Barbarinaként is a szereposztás végén volt, de nem tudtam nem észrevenni a szépsége mellett azt is, hogy kiváló komika. Nagyon szeretném őt komolyabb szerepekben is látni, hogy ne csak a szép arca és a formás virgácsai miatt emlékezzek rá.

Hábetler András igyekezett interaktívvá tenni az előadást, konferált, kérdezett, szórakoztatott, amikor a lakodalomra került a sor, az önként vállalkozókat felhívta a színpadra, akik táncolhattak a művészekkel, ez is jó ötlet volt. Meg a többi is, azzal együtt, hogy a szereplők transznemű jelmezekbe öltöztetése már az ökörködés határát súrolta, bár ide is jutott egy nagyon életszagú poén: az egyik férfi szereplő lerúgta a magassarkúját és mint egy igazi nő felsóhajtott: "megöl ez a kurva cipő". (akiket ez a trágárság zavart volna, már rég otthon dohogtak)

Dénes István karmester végig jól kézben tartott mindent, a csökkentett létszámú, olykor modernebb hangszerekkel kiegészített zenekar jól szólt, a karmester rugalmasságára pedig többször is szükség volt, ugyanis valamit kellett kezdenie a partitúrában nem jelzett nyíltszíni tapsokkal, amikből volt nem is egy. Amikor Marcellina ráismer a rég elveszettnek hitt fiára és felkiált, hogy Jenőke! - akkor percekre leállt az előadás, a közönség ugyanis fetrengett a röhögéstől és boldogan tapsolt, igazi kihívás volt a rózsafa pálcával a kézben innen folytatni.

Ha csak minden huszadik ifjú nézőt sikerül visszacsalni más előadásokra, már akkor feltétlenül megérte és akkor nem említettem a magamfajta vén kripliket, akik ugyancsak jól szórakoztak. Mozart sem forgott a sírjában, sőt, szerintem ő is élvezte.