Először bő másfél évtizede, amikor az ÁHZ élén jubilált.
Olyan ünnepi koncertet adott a Zeneakadémián, amit nem felejtek el, amíg élek.

 

Másodszor tegnap a MÜPÁban.
Mozart és Verdi Requieme a szezon két ásza.
Mozarté fájdalmas, szívfacsaró, Verdié monumentális.

Utóbbit van szerencsém ismerni Kórodi András, Ferencsik János, Claudio Abbado, Daniel Barenboim, Lamberto Gardelli, Zubin Mehta és Herbert von Karajan előadásában. Mind más és mind jellegzetes, felismerhető.

Kobajasi volt az első, aki Verdi Requiemét úgy adta elő, hogy az valóban rekviem volt, elcsendesedéssel, fájdalommal, gyásszal.
Mindenkinek vannak odaát szerettei és az emlékezés pillanataiban egy kicsit megéli a saját elmúlását is.

Tegnap minden egészen  más volt.
A zene majdnem teljes sötétben kezdődött, csak a kották kaptak némi derengést.
Temetői hangulat.
Benne a búcsú és az emlékezés fájdalma.
A férfiember meg sem mozdul, csak érzi, ahogy könnycseppek szántják az arcát.
A szomszéd hölgy zsebkendőért nyúl.
Szipog egy kicsit.
A szemben lévő kamera azonnal kiszúrja és venni kezdi. (hogy száradna belé a kokakóla!)

Felállnak a szólóénekesek, közöttük két világklasszis.
Sümegi Eszter és Wiedemann Bernadett.
Egyszer egyedül, másszor kettesben mindent leénekelnek: kórust, harsogó fúvósokat, tuttiban szárnyaló zenekart.
Beléjük szeretek.
Partnerem megfogja a kezem, így térek magamhoz.
Közben fényárban úszik a színpad is.

A vége a teljes elcsendesedésé, megint csak elfogynak a fények, csupán a kórus első sorában jelenik meg egy sor mécses.

Azóta lassan 24 óra telt el, teljes csendben.
Csak elrontanám a hatást, ha bekapcsolnék bármit.

Vivaldi: Orlando Furioso
MÜPA 2011 március 24

A Mezzo illetve a Classica tv nézői számára régi ismerős a harmincas évei elejét taposó francia kontratenor Philippe Jaroussky.
Miatta neveztünk be a Vivaldi 1727-ben bemutatott Orlando Furioso című operájára, pontosabban annak a koncertszerű előadására.
Nem kis csalódás volt néhány nappal a koncert előtt megtudni, hogy Jaroussky betegség miatt váratlanul lemondta a budapesti fellépést, helyette Max Emanuel Cencic énekli Ruggiero kontratenor szerepét.
A kontratenor - nagyon leegyszerűsítve - női althangon éneklő férfi, ezt azért kell megemlíteni, mert zenebarát ismerőseim egy része is nagy szemekkel néz, amikor az elnevezés szóba kerül, vagy ha a fentebb említett tévék valamelyikén meglátják Jarousskyt, továbbá olykor előfordul, hogy egyszerűen nőimitátornak nevezik e nehéz szólam képviselőit. (beszúrás utóbb: A kontratenor nem nőimitátor)

A további szereposztás:
Sonia Prina (Orlando),
Jennifer Larmore (Alcina),
Veronica Cangemi (Angelica),
Philippe Jaroussky (Ruggiero),
Christian Senn (Astolfo),
Kristina Hammarström (Bramante),
Daniela Pini (Medoro),
Vezényelt.: Jean-Christophe Spinosi

Bár Cencic nem énekelt olyan szép csengő hangon, mint francia kollégája, az utolsó hangig élveztük az előadást, szemben azokkal, akik morgolódva indultak haza már az első felvonás közben.

(fotó: Felvégi Andrea)

Ott töltöttem a napot és bár az idén nem volt kedvem megírni az eseményt, közben megjött.
Megkezdem az élmények megörökítését.
Idén először a Bartók Rádió egyenesben adta a Schubert maratont, aki szeretné, a hangtárból meghallgathatja.
  

első benyomások:

Ez volt a negyedik maraton.
A közönség - talán a drágább jegyek miatt? - nagyon sokat javult.
Elmaradtak a tételek közötti beletapsolások, a viselkedni nem tudó emberek bosszantó megnyilvánulásai és az is sokat elmond a rendezvény beéréséről, hogy a kamarakoncertekre jóelőre elfogyott az összes jegy.
 

Ugyanakkor láttam valami olyat, amit eddig még csak vicces videókon: egy drágajó embernek a koncert alatt nem csak megszólalt a mobilja, de fel is vette és le is beszélte.
Arra sem volt még példa, hogy a zene közben elkezd pittyegni egy telefon, amit a karmester először rosszaló fejcsóválással, majd hangos megjegyzéssel kommentál. Most megtörtént.

Idén is sokan feltették a kezüket, amikor a végén Fischer Iván megkérdezte, ki ülte végig mind a 11 koncertet? Most hogy válogattunk és nem rohantuk végig a napot, így is olyan tömény volt, hogy eltart egy darabig a feldolgozása és a sűrű programban kimarad néhány olyan momentum, ami emlékezetes élmény lehetne, ha volna rá befogadó kapacitás.
Mire lecsengene odabenn valami, máris itt a következő élmény.

Franz Schubert  mindössze 31 évig élt, de e rövidke idő alatt nagyobbat és maradandóbbat alkotott, mint sok "nagy" zeneszerző együttvéve. Nem lehetett nehéz a az életművéből egy színvonalas, egész napos programot összeállítani, az viszont meglepett, hogy míg az ő művein szinte csak Beethoven hatását éreztem, az általa papírra vetett dallamok sok későbbi zeneműben, klasszikusban, örökzöldben és filmzenében is megjelennek. Nemegyszer csalt mosolyt az arcomra a felfedezés: jé, hát ezt is Schubert írta?

Az első olyan maraton volt, amikor csúszott a program.
Eddig sikerült tartani a kezdési és befejezési időpontokat, most nem, a délutáni koncerteket már nem lehetett időben kezdeni, mert nem ért át a közönség egyik helyről a másikra.

Idén egyáltalán nem volt gyenge produkció, semmi olyan, ami nagyon kilógott volna a sorból, fantasztikus élvezetet nyújtó viszont annál több.
Nagyon örültem, hogy újra hallhattam a tavaly hiányolt Budapesti Vonósokat, gyönyörűen játszották Schubert-Mahler: A halál és a lányka – a d-moll vonósnégyes vonószenekari átiratát - de pechünkre akkor nagyon hátul ültünk, messze a zenekartól , messze a zenétől és a rengeteg élmény hatására már egy kicsit fásultan.

Akarnak még Schubertet hallani?
A Fesztiválzenekar minden koncertjén történik valami izgalmas, valami új. Vannak, akik mindig keresik a miérteket, én nem tartozom közéjük, elfogadom ha valami más, mint általában. Megkérdezhetném, az egyik őszi koncerten miért állva játszta a zenekar az első számot, de nem kérdezem.
A IX. szimfóniát a "nagy" mellékneve ellenére csökkentett létszámmal adták elő (remélem ez nem a költségvetésük megkurtítása miatt volt így, de akár igen, akár nem, a 170 millió elvonása miatt hadd ne írjam ide, hogy kinek mit hova!) - továbbá Fischer Iván a fúvósokkal vette körül magát és úgy láttam (no meg sajnos olykor hallottam is) hogy némelyik rezes a korabeli hangszeren játszik, amiből sokkal nehezebb a tiszta hangokat kihozni.
Az alcímben szereplő kérdést Fischer Iván tette fel a maraton végén többször is és a közönség lelkes igenlése hatására három német tánccal fejeződött be a negyedik ilyen zenei esemény.

Pszichológiai kísérletnek sem utolsó: hogy hat az emberi szervezetre 12 órányi nonstop koncerttermi élmény. Este hat óra óra körül a tűrőképességemben, itthon, éjféltájban pedig a saját épelméjűségemben kezdtem kételkedni, utóbbit azért, mert a hazautat dermedt csendben tettük meg, még a rádióhíreket sem akartuk hallani, a családi fészekbe belépve viszont rázendítettem, hogy "bum, bum, bum, bum, bum, kana halo naj, kuc, kuc, eh ja, kalasnyikov, kalasnyikov!" - ugyanis egy hete ugyanott Goran Bregoviccal (vigyázat, a link azonnal muzsikálni kezd!) volt fontos találkoznivalónk és a maraton után kifacsart aggyal meg már úgyis mindegy.

A kemény tél végét jelző verőfény kísérte utunkat, ahogy a MÜPA felé haladtunk. Hozni kellett volna a gépet és menet közben tudósítani, de talán jobb hogy otthon maradt: abban a rohanásban bekapcsolni sincs idő és csak cipeljem volna, hiába. Majd jegyzetelünk.
De nem jegyzeteltünk.

10:30, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (a továbbiakban nagyterem)
Hegedűverseny.
Részemről előítéletekkel.
Még mindig nem tudom elfelejteni, ahogy ugyanezt Janine Janssen 2008 októberében a Fesztiválzenekarral a Zeneakadémián játszotta. Olyan úgysem lesz, de közel olyan sem.
Aztán Keller András.
Mindig büszke vagyok, amikor a Keller-vonósnégyest látom a Mezzo tv-n, ez elismerés nem csak neki, hanem Magyarországnak, a hazai zenei életnek is, Keller Andrást kiváló hegedűsnek, de szerényebb képességű karmesternek tartom, feszengtem már néhány koncertjén.
Általában nem szeretem, amikor tehetséges szólisták megragadják a karmesteri pálcát, mert a hangszerrel bizonyított kompetencia egyáltalán nem biztos, hogy a zenekar vezetésére is érvényes.
Sőt.
Láttam-hallottam vezényelni többek között Kocsis Zoltánt, Domingót, Berkes Kálmánt, Gerard Korstent és mindről ugyanazt gondolom: inkább maradtak volna abban a körben, amiben megszerezték a tekintélyt.
A Hegedűversenyre, a maraton nyitányára visszatérve: tavaly Dvorák talán legnépszerűbb művének rém gyenge előadásával indult a nap, ilyesmire számítottam ezúttal is, de szerencsére csalódtam.
Kellemesen.
A nap egyik meglepetése volt Kelemen Barnabás, aki virtuóz hegedűjátékkal kápráztatta el a közönséget és szinte egymaga elvitte az egész zenekart. Keller Andrást kiváló embernek tartom, kellő művészi alázattal engedte át az irányítás az ifjú titánnak, vette a jelzéseit és továbbította a Concerto Budapest - leánykori nevén MATÁV, majd Telecom zenekarnak. Kelemen pedig hallatlan magabiztossággal és mesteri pontossággal vette a versenymű legnehezebb akadályait is, ahogy némelyik műkorcsolyázón látszik, hogy nagy ugrásra készül és a feszült összpontosításban mutatkozik némi drukk is, az ifjú hegedűművész szinte alig várt egy-egy ujjtörő futamot, hogy mindenkinek megmutassa: megy ez neki, mégpedig tökéletesen.
Az első tétel után felharsanó taps jelezte, hogy sikerült elbűvölnie a közönséget és hogy a maratonok természetéből következően szép számmal vannak jelen olyanok is, akik egyébként nem nagyon járnak koncertre.
A hegedűverseny után úgy álltunk fel, hogy akár haza is mehetnénk, annyit kaptunk, de még előttünk volt a nap és Fenyő László.

11:30, Fesztiválszínház
Az első kamarakoncert a Beethoven belterjességet hivatott enyhíteni, hiszen Händel és Mozart témáira írt variációkat adott elő a Kovalszki Márta által kísért Fenyő László, kiváló gordonkaművész, akit élőben először két éve, a Csajkovszkij maratonon hallottam és biztos voltam benne, hogy még fogok neki örülni. Tavaly Dvorák gordonkaversenyét adta elő jobban mint Rosztropovics a jutyúbon és majdnem úgy, mint néhány héttel korábban Perényi Miklós a Zeneakadémián. Bár a nagyzenekari remekelés után a zongora-gordonka duó kissé vérszegénynak hatott, Fenyő most is csodásat alkotott. A rövid óra vége felé aggódni kezdtünk érte, egyre furcsábban kapkodta a levegőt és szakadt róla a víz, ami a szó szoros értelmében végigcsorgott a hangszerén, remélem azóta jól van!

12:30 nagyterem
Eroica Szimfónia, Héja Domokos és az Óbudai Danubia Zenekar.
Tavaly is ők voltak a leggyengébb láncszem, idén is sikerült nekik, bár tavaly a zenekar is rosszul szólt, idén csak a karmester volt harmatgyenge.
Beethoven komoly dolog és a III. szimfónia méginkább az.
Mit csinált Héja Domokos?
Nem tudom.
Koncepciótlanul, erőtlenül vagy inkább súlytalanul, lelketlenül eldarálták a hősi zeneművet, untuk már 10 perc után, de lehet hogy előbb.
Én azt hiszem, ezt a zenekart, de különösen a karmestert ezentúl kerülni fogom. Szép dolog amikor valaki fiatalon versenyeket nyer, jó családból származik és jóképű is, de ez egy idő után kevés.
Szerintem.

13.30 fesztiválszínház
Meakulpázással indul: ahol hatszáz művész lép fel, ott bármi előfordulhat, sajnos Lendvay József hegedűművész lekéste a gépet, helyette - a gyűrött civilben, sportcipőben beugró - Baráti Kristóf játszotta kiválóan a Tavaszi szonátát Würtz Klára kíséretével, majd a Kakadu-változatokat Kádár István hegedűn, Mahdi Kousay gordonkán és Nagy Péter zongorán. Profi előadás volt mindkettő, az elsőt az tette érdekesebbé, hogy a zongoristának lapozó bácsi mikor alszik el (egyszer sikerült neki), a másodikat pedig a gordonkás sistergése, ő ugyanis mindig szelelt, amikor épp játszott és ez érdekesnek érdekes, de nem biztos hogy jó.

A maratonok történetében először szünet következett, mégpedig majdnem félórányi, ami azért jó, mert néhány perverz alak elmegy az összes koncertre, amelyek között 5-10 perc van az egyik teremből a másikba átrohanásra és a biológiai szükségletekre. Végülis ezért maraton, nem?

15.00 nagyterem
Egmont - kísérőzene Goethe szomorújátékához
A Filharmóniai Társaság Zenekarát Kovács János vezényelte.
A mi kedvenc Kovács Jánosunk, a hazai karmesterek krémjének, mondjuk a legjobb háromnak egyike, akit élmény nézni, vezényeljen az opera zenekari árkában, vagy a pódiumon, akinél nincs kecmec, nincs cicó, határozott mozdulatokkal tartja kézben még az ütősök légzését is.
Belibeg Kulka János, ezúttal ő a narrátor - és elámulok, hogy az általam ismert szerepeiben milyen meggyőzően alakította a macsó férfiakat. Bocs, ez egy kicsit ízetlennek is tűnhet, de valóban az őszinte elismerés mondatta velem, álliberálisok, kéretik nem reklamálni!
A nyitányt a piros sáljában olyan arckifejezéssel ülte végig, mintha ő lenne a Szovjetunió Hőse. Amikor Klárika halála került szóba, akkor elszomorodott, megtörten kezdett kuporogni a székén. (pókerrajongók, még nem AZ a Klárika!) Néha Kovácsnak kétszer is rá kellett néznie, hogy mi lesz már, narrátorúr?
Az előadás gyönyörű volt, Wierdl Eszter szopránja csengően szép és tiszta, a narrátor hangosítása pedig problémás, visszhangos, de Kulka szépen beszél, ha odafigyeltünk, akkor értettük.
Ezt a kísérőzenét ritkán játsszák, megértjük.
Csodás volt, de nemigen venném meg CD-n.

16.00 Fesztiválszínház
Pivon Gabriella és Jóföldi Anett fuvoladuója üde színfolt a fekete és levegőtlen kisteremben, a G-dúr Allegro és Menüett kicsi jókedvet hozott nekünk, amire szükség volt az Esz-dúr kvintetthez. Az előadással nemigen volt baj, talán mi kezdtünk egy kicsit fásulni - és nagyon nem szerettük Jandó Jenőt, aki végigdudorászta a zongorázást. A mögöttem ülő idős hölgyet megkérhettem, hogy ne morzsolgassa a műsorfüzet lapjait, mert zavaró, a művészúrnak csak innen tudom üzenni: Glenn Gouldnak jól állt, ahogy szelíden maga elé énekelte a dallamot, Jenő bátyámnak nagyon nem áll jól a duruzsolás.

17.00 nagyterem
Máv Szimfonikusok.
Takács-Nagy Gábor vezetésével, aki eddig hol volt?
Tudom hogy az én hibám, de most volt hozzá először szerencsém.
Igazi szerencse volt.
Az István király nyitányt olyan kirobbanó dinamizmussal adatta elő, ami a legmerészebb olasz maestrók sajátja. Jó lett volna a G-dúr zongoraverseny is, de a görög vendégművész - Dimitris Sgouros - nagyon furcsán muzsikált. Az első öt percben elkövetett három durva hibát, később az eredeti szólamot helyenként leegyszerűsítette, több egyszerű futam közben megbotlott, inkább aggódtunk érte, semmint élveztük a játékát.

18.00 Fesztivál Színház
Razumovszkij vonósnégyes az Eckhardt-vonósnégyes előadásában.
Itt határoztam el, hogy a következő maratont nem csinálom végig.
Fárasztó.
Különösen amikor a kamaraszínházban gyengébb produkciók is bekerülnek a sorba.
Az Eckhardt-vonósnégyes kiváló zenészekből áll, hiszen a Fesztiválzenekar tagjai és ott akárki nem játszhat. Bodolai Cecília brácsaművészt személyes érintettség okán is szeretem, hiszen a bátyja kiváló barátom volt, ráadásul amikor mi kölökként a téren kutyálkodtunk, akkor Cili a hangszerrel a kezében zeneórára ment.
A vonósnégyes mai teljesítménye egy kicsit elmaradt a reményeinktől, elsősorban a névadó indiszponáltsága miatt.
Ő produkálta a legtöbb fals hangot. Kár.

19.00 nagyterem
C-dúr mise
A pécsi Pannon Filharmonikusokat és a Budapesti Akadémiai Kórustársaságot Peskó Zoltán vezényelte, szólót énekelt Váradi Zita és Megyesi Schwartz Lucia, ők csodálatosak voltak, Alessandro Codelupi tenort és Szvétek László basszust nem hallottuk. Az olaszt azért, mert nem nagyon volt hangja, a basszust meg azért, mert ő nem volt jelen. Csak a műsorfüzetben szerepelt a neve, de szerintem nem ő énekelt.
Talán valaki majd beírja, ki ugrott be helyette, én a hangjáról nem ismertem meg, annyira meg nem látok jól.

20.00 kisterem
Várjon Dénes.
Komoly dilemma előzte meg az utolsó kamarakoncertet, menjünk, vagy maradjunk? Végül a sógor úgy döntött, ő pihen. Mi a többiek bementünk, ne várjon hiába a művész.
Nem bántuk meg, a legjobb kamarakoncert volt.
Az az eset, amikor a művész egyesül a hangszerrel, a hallgató pedig elfelejt mindent és megszűnik a külvilág, csak a muzsika marad. Nincs fáradtság, nincsenek kókadt virágkompozíciók, nincsenek zacskóval zörgő, púderszagú öregasszonyok, nincs porckorongsérv és dagadó láb, csak a Beethoven-szonáták és egy zongorember van. Esetleg kettő, mert a másik befogadja, de már ez sem biztos.
Belül szól.
Talán hallanák mások is, de mások nincsenek ott.
Akkor mégis ki tört ki tapsviharban?

21:00 nagyterem
Fesztiválzenekar, Fischer Iván,
VII. szimfónia
Minden eddiginél érdekesebb, újszerűbb, lendületesebb, nagyszerűbb, magával ragadó előadás. Egy kicsit elfelejtem Karajant és Klemperert, Abbado és Kobajashi is csak az Eroica kapcsán merült fel néhány órája - és megint ugyanaz az ember jut eszembe, aki Fischer Ivánt látva-hallva már nem először: Arturo Toscanini.
Aki képes volt a legrövidebb idő előtt bármit előadatni anélkül, hogy hadarásnak vagy darálásnak tűnne.
Az egésznapos sorozat ritkán hallható ovációval ért véget.
Tavaly ilyenkor Fischer Iván valami álmos toronyzenével altatta el a feltüzelt közönséget, az idei maraton Beethoven egyik legvidámabb zenéjével, a IV. szimfónia zárótételével ért véget.
Azzal, amit két hete ugyanitt, ugyanettől a zenekartól teljes egészében hallottunk és amihez nemsokára Athénban is szerencsénk lesz.
Mert megyünk velük.
Fesztiválzenekarfüggők lettünk ugyanis.

Nehéz idők jönnek, vagy már vannak is, de a zene megvéd minket.

Kezdenek lecsengeni az egész napos koncert részletei, másfél héttel utána még a Bartókot is bekapcsoltam egy órára.

Bevillannak még részletek, pillanatok, élménytöredékek, fel-felcsendül egy-egy dallam, de a monstre rendezvény egyre inkább a múlt egy lassan, de biztosan zsugorodó részletévé válik.

Tegnap este meghallom Dr. House hangját - a család egy része rendszeresen nézi a tévésorozatot - és elmosolyodom: eszembe jut, ahogy Kulka János piros sállal a nyakán és fura vigyorral a fején végigfeszíti az Egmont szomorújáték egy részét.

Egmont.
Igen, a nyitány.

Az első darab, ami vezényeltem.
Ötévesen, kötőtűvel a kezemben, a Supraphon lemezjátszó mellett.
A tízévesen írt zeneművem elejét Jenő tisztelendő úr, a Szent Tádé Kápolna papja és kántora a kottámból becsületesen szolmizálva elénekelte és huncutul kacsintott, amikor felismerte az áthallásokat. Medwe első zongoraversenyéből (Op.1 Nr.1) is az Egmont részletei köszöntek vissza, pedig Csajkovszkijt akkor is jobban szerettem, mint Beethovent.

A kilencvenes évek elején megutáltam ezt a zenét.
Nem kicsit, nagyon.

A lyukas zászló és az Egmont nyitány sokáig nem egy kis nép szabadság iránti vágyát, hanem az addig csendben lapító, vagy külföldön bujkáló vénemberek közönséges kofalármás követelőzését, civakodását, sajtópereit, vádaskodásait, Fónay Jenő agresszív bajtársainak fenyegetőzését, a rendőrt elsodró Pongrácz Gergelyt, a nyilvános gyalázkodásairól elhíresült Wittner Máriát és a történelmi hősökhöz méltatlan összes többi negatívumot idézte.
Nem akartam többet ötvenhatot és nem akartam az Egmont nyitányt.

Kevéssel a februári koncert előtt megtudtam, hogy a szüleimnek ugyanez a zene a megismerkedésük pillanatait és az első közös zenei élményt jelenti.

Amikor a MÜPÁ-ban felcsendültek a nyitány első taktusai, véletlenül megláttam, hogy apám megfogja anyám kezét. Ott ültek mellettem.

Máshogy, másképp szólt az a szívettépő zene akkor és onnantól.
A szomorújáték részleteit megismerve ráadásul megértettem azt is, hogy miért pont ez a nyitány kísérte a nehéz napokat a rádióban. A Brüsszel főterén 1568 júniusában a II. Fülöp spanyol király utasítására kivégzett Lamoraal van Egmont németalföldi szabadságharcos reménytelen küzdelme és a nagy Szovjetunióval szemben magára maradt kis Magyarország akkori helyzete nagyon hasonlított.

De félre eltaposott forradalmak, félre kivégzett és életben hagyott, ezután önmagukat lejárató forradalmárok, félre történelem!

Az Egmont nyitányt újból szeretem.
Most többet jelent, mint bármikor.
AZT a kézfogást.
Meg még annál is sokkal többet!

Két résztvevő beszélget az öt napja volt sorozatról.
Egyik sem tudja fejből elmondani a koncerteket.
Arra próbálnak visszaemlékezni, hogy melyik volt az a zongorista, amelyik nem is kicsit átrendezte Beethovent és modern, helyenként dzsesszes sorokat csempészett a játékába.
Egyiknek sem megy.
Szerencsére a művész formában volt!
És nagyon jó most beszélgetni róla.

Loic Maillé orgonahangversenye
MÜPA 2008 december

Beslattyog egy bácsi, a hóna alatt papírlapok.
Felmászik a padra az orgona elé és rendezgetni kezdi az íveket.
Megszólal a hangszer.
Mintha Bach lenne. Tök olyan.
Csakhogy Bach biztosan nem írt ritmusdöccenéseket és rövid szüneteket a Musikalisches Opferébe.
Ez a bácsi belejátssza, sőt olykor megnézi a pedálokat, hogy hova kell lépni, addig lenyomva tart egy billenytűt, rosszabb esetben többet.
A zene elhallgat, a bácsi nem mozdul.
Szerencsére még él, a darabnak viszont vége.
Bizonytalan taps kezdődik, majd el is hal.

Következik azután két modern zenemű, Olivier Messiaen és Jean-Claude Henry uraktól.
Vannak benne élvezhető részletek is, de az egész előadás olyan, mint amikor valaki próbálgatja az orgonát, mi történik, ha megnyomja ezt a gombot és azt a billentyűt, aztán cserél: azt billentyűt és ezt a gombot, a változatosság kedvéért. Hangok jönnek az orgonából, semmi egyéb.
A produkció legizgalmasabb momentuma, amikor az egyik kottalap leesik a pedálokra.
Orgonista lehajol érte és felveszi, közben persze hogy ne szűnjön az élvezet, megint csak veszettül nyom egy billentyűt.
Zenemuzsika.
Besenyő Pista bácsi talán élvezné.

Az nem derül ki, hogy mikor van a cezúra a két modern darab között, senki nem mer tapsolni, a bácsi meg csak ül háttal és rendezgeti a papírjait. Amikor egészen biztosan vége a másodiknak is, akkor lekászálódik a padról és előrejön sután meghajolni, majd az első sorban ülők egyikétől kérdi, hogy most akkor menjen ki?
Élete első fellépése?
Mi csak azért nem somfordálunk el, mint néhányan a közönségből, mert várjuk a fő attrakciót: Muszorgszkij Egy kiállítás képei című művét.

Megjön az is.
Iszonyat, borzalom, gyalázat!
A művészmesterúr a darab főtémáját sem képes ritmikusan eljátszani, döcög és botlik összevissza, de azt sem következetesen. Kábé olyan színvonalú, mint amikor a zeneiskolások gyakorolnak. Szegény Muszorgszkij forog a sírjában, a közönség pedig szállingózik elfele, ami azért is ciki, mert eleve félházzal indult a műsor.

Loic Mallié a műsorfüzet szerint nem is olyan öreg, mint ahogy mozog, még csak 61 éves, viszont ennyi idő alatt megtanulhatott volna orgonálni, vagy otthon maradni, ha épp nem megy neki. A bemutatásában felsorolt díjait és professzori címeit egyszerűen NEM HISZEM EL!

A műsor fénypontjának számító "improvizációk" nevű részénél a dilettantizmus már fájdalmat okoz.

1. A közönség a műsorfüzetből kitéphető lapon szavazhatott, melyik zenei témára akar improvizációt, az orgonával küszködő ember ezekből húz kettőt. Az egyik szerencsés nyertes az "Ó gyönyörű szép titokzatos éj" című magyar karácsonyi dal - amit a zenésznek látszó ember még nem is hallott.
Miért kellett akkor felvenni a tizenötös listára?

2. A műsorvezető eljátssza neki egyszer, aztán másodszor, egy kicsit harmadszor is, amire a "művész" az első öt hangot már vissza tudja adni, és erre kanyarít egy kis kapirgálást, olyat mint az addigi zenéi voltak, vagy annál is silányabbat.

A koncert beharangozása szerint Loic Maillé orgonaművész és professzor. Ez ugye vagy nem igaz, vagy az a régi kínai mondás érvényes rá, hogy aki tudja az csinálja, aki nem tudja, az meg tanítja.
A legszomorúbb az, hogy mindez nem egy magánháznál, barátok előtt, hanem az eddig kizárólag színvonalas produkciókat bemutató Művészetek Palotájának színpadán játszódott, mi pedig nem kevés pénzt fizettünk érte.
Kedvünk lenne visszakérni!

A Budapesti Filharmóniai Társaság zenekarát egy japán karmesterhölgy, Tomomi Nishimoto dirigálta.
Csajkovszkijtól a Rómeó és Júlia- nyitányfantázia és az Olasz capriccio, Dvořáktól pedig a IX. szimfónia volt műsoron, meg a meglepetések sora.
A kellemetleneké.
A vendégművész pedigréjéből kiderül, hogy Oroszországban dolgozott és tanult, az előadásmódjából ugyanakkor hiányzott az orosz lélek, hiányzott Csajkovszkij, a romantika, az érzés, a fantázia.

Egy valami volt benne: a hallatlan precizitás, ezzel azonban szerintem romantikus zeneművet nem lehet hitelesen interpretálni.
A Rómeó és Júlia olyan volt mint egy zsák fűrészpor, száraz és unalmas, az Olasz Capriccio pedig nagyjából olyan, mintha én mutatnám be kisebb publikum előtt, hogyan figurázta ki egy dán parodista a japán szamurájtanulók harci dalát.

Dvořák Új Világ szimfóniája szerintem egy nagyon hálás darab, boldog lehet az a karmester, aki előadhatja egy jó zenekarral. Nos a japán hölgy egyáltalán nem volt boldog, de a közönség sem, merthogy jó zenekar sem jutott aznap estére.
Nemrég Vásáry Tamás születésnapi koncertje kapcsán rosszmájúskodtam, hogy a Nemzeti Filharmonikusok rossz napját fogtam ki, nos kezdem azt hinni, hogy a filharmonikusaink átmenetileg felvehetnék a diszharmonikus nevet, úgy közelebb állnának a valósághoz.
A fúvósok nagyon sokat hibáztak, bosszantóan gyakran fújkáltak mellé, a sok fals hang pedig engem kizökkent a zenemű befogadásából és technikai dolgokra kezdek figyelni - pedig nem ezért járok hangversenyre.
Épp leosztályoztam magamban a fúvósokat, amikor egy olyan rész következett, amikor csak a karmester körüli vonósok - feltételezhetően a legjobbak - húzták, nos, ők is ölég gyatrán!
Gyors pillantás a közönségre: sokan nézelődtek, forgolódtak, unatkoztak, sőt, a négytételes szimfónia második tétele után itt-ott tapsolni kezdtek, talán azért, hogy ébresztő!
A harmadik és a negyedik tétel között már nem volt egy pici szünet sem és ez talán a karmesterre is visszahatott: a remekmű igen lendületesen fejeződött be.
A mérsékelten udvarias taps ellenére volt egy ráadás is, Brahms első magyar tánca.
Ez sokkal jobban hangzott, bár annyira volt magyaros, mint az a gulyás, amit Londonban főztem ott kapható alapanyagokból, édes hagymából, vízízű paprikából, India ízeit idéző (nem római) köménnyel.
A japán hölgyre a jövőben nemigen leszek kíváncsi, nem is értem, miért kellett őt idehívni.

2008 szeptember 5
XI. Zsidó Nyári Fesztivál.
Azt hiszem, szégyellhetem magam, hogy az elmúlt tíz évben egyetlen eseményén sem vettem részt, sőt, a programot sem néztem át, meg nem magyarázhatom, miért.
Arra határozottan emlékszem, hogy amikor elindult, az első plakátok láttán azt hittem, hogy valami újabb szánalmas politikai hoaxról van szó.
Meg hogy nem volt kedvem 30 fokban fesztiválozni, inkább elbújtam a hűvösbe.

Most ajándékba kaptam egy koncertet, két klezmer zenekarét a Dohány utcai Zsinagógában.
Az épület gyönyörű, az utcasarkot rendőr, a bejáratot biztonsági szolgálat vigyázza. A vizsgálat olyan mint repülőtéren, csak szívélyes, barátságos. Ásványvizes palackok gyűlnek a detektoros kapu melletti asztalkán. Közvetlen a bejárat mellé a Szerencsejáték Zrt is fontosnak tartotta kitelepülni egy mobil lottózóval, ki tudja. Aki nem játszik, az nem is nyer.

Sokáig várunk a kezdésre, olyan zsibongás van itt, mint egy zsinagógában.
Steiner Pál fővárosi alpolgármester és országgyűlési képviselő mond köszöntőt, majd kezd a Pressburger Klezmer. Akik az emeleten kétoldalt ülnek, csak akkor láthatnak valamit, ha az első sorba jutott nekik hely, a többieknek kivetítő marad, puruttya közvetítéssel, ugyanis ahogy ezt a legtöbb hazai koncerten megszokhattam, csak véletlenül mutatják azt, aki éppen szólózik.
A pozsonyi muzsikusok jól zenélnek, de az egész produkció egy kicsit lagymatag.
Azért nem rossz, sőt, az egyik énekesnő a kettőből megmutatja, hogy Bobby McFerryn nincs egyedül a világon.
Szünet után jön a Budapest Klezmer Band, Fegya, azaz Jávori Ferenc vezetésével.
Hozzák a tőlük megszokott, csúcsrajáratós színvonalat.
Részletek a Menyasszonytáncból, a Hegedűs a háztetőn-ből és a zenekar korábbi repertoárjából. A Hegedűs nyitánya sok szembe képes könnyet csalni.
Érdekes, ahogy a filmben Isaac Stern játszotta, az engem nem hatott meg egyáltalán, de ahogy itt és most Gazda Bence előadta - nos nekem is majdnem elő kellett vennem a zsebkendőt...
Talán először hallhatta a közönség az Emancipált Klezmer c. számat, amit Fegya Nagy Anna, a zenekar tangóharmonikása kedvéért írt.
Végül egy közös, utolsó szám kedvéért visszatérnek a pozsonyiak, a közönség tombol, a koncert pedig elérte a célját: össze sem lehet hasonlítani az érkező közönség megfáradt egykedvűségét a távozók mosolygó arcával.
Kicserélődtek!
Az élet tényleg nem egy habostorta, de ilyenkor - ha egy kis időre is - annak tűnik.

2008 március 16.
Bach közelében címmel volt egy mesélő koncertsorozat Dr. Kamp Salamonnak, a magyarországi evangélikus egyház zeneigazgatójának jóvoltából.
A Zeneakadémián rendezett záróhangversenyen véletlenül vettem részt: a koncert napján korán reggel a Bartók Rádióban hallottam az interjút a karnagy úrral, amitől nagy kedvem támadt meghallgatni és szerencsére még jegyet is kaptam.
A Budapesti Vonósok épp egy hónapja, a MÜPÁban rendezett Csajkovszkij maratonon kápráztattak el, ha lehet, erre most még rátettek egy lapáttal, hiszen a zeneirodalom egyik legmonumentálisabb darabját adták elő - csodálatosan. Kamp Salamon bemutatott néhány extra, olykor nehezen érthető megmozdulást - pl a Quoniam tu solus sanctus basszusáriát olyan lagymatag, szinte fájdalmasan vontatott tempóval adta elő (talán a nem túl jó formában lévő vendégkürtöst kímélendő?) hogy még a közönség műértő része is feszengeni kezdett, viszont az ezt követő Cum Santo Spiritu meglepően dinamikusra és talán túl gyorsra sikerült, mintha az előző tételben elvesztegetett perceket akarták volna behozni.
A barokk műveket gyakran teszik tönkre a gyenge trombitások, akik túlharsogják az egész zenekart és kórust, de közben sűrűn melléfújkálnak, itt végre olyan rezes játszott, aki biztosan uralta a szólamát.
Elég gyenge volt a szegény Pécsi Egyetemi Kórus, a tenorszólam gyakran csak látszott, hallani nem lehetett a férfiakat, az altból pedig egy bizonyos mélységben már csak meleg levegő jött.
Csodálatos hanggal kárpótolt viszont Meláth Andrea, aki végig leénekelte az első részt elég kellemetlen hangon előadó Zádori Máriát, olykor pedig egymaga az egész kórust.
Szerencsémre nagyon jó közönséggel élvezhettem végig a H-moll misét, nem telefonozott, nem táplálkozott, nem beszélgetett és nem csörgött-zörgött előadás közben senki, a beletapsolók is otthon maradtak, így az Ament közel félperces csend követte, mire felzúgott a tetszésnyilvánítás.
Majdnem mind közel kerültünk Bachhoz.
Tetszett tehát Bach közelsége, tetszett a barokk mise - és nagyon örültem, hogy az előtérben megvásárolhattam CD-n is, 6-8 különféle szereposztásból válogatva. Sergiu Celibidache karmestert választottam és nagy meglepetésemre nem akárki, hanem egy megasztáros írta nekem a nyugtát: Bocskor Bíborka, aki úgylátszik több síkon is kiveszi a részét a zenei életből.

Csajkovszkij maraton a MÜPÁban
2008 febr 2.
Jól indult az év, legalábbis zeneileg.
(Ne legyek igazságtalan, nem csak úgy, de az már más blogra tartozik)
Kezdem azzal, hogy Isten éltesse az EXIMBANK nevű jótét szponzort, kinek jóvoltából darabonként 500 Ft-os jeggyel ülhettem végig 11 koncertet és nem rakták tele a tolakodó tábláikkal a helyszínt.
A jegy olcsósága odahozott a Művészetek Palotájába olyan embereket is, akik élőben mutatták meg, milyen az, amikor egy országban évtizedek óta nincs zenei nevelés és az átlagos kulturális színvonal úgy zuhan, mint egy repülőgép álló hajtóművekkel.
Volt ott minden, ami a bunkók koncertterembe tévedését jelzi: mobilcsörgés, beszélgetés, zacskózörgés, gyerekzsivaj, retikülből csámcsogva táplálkozás, beletapsolás, tételek közötti tetszésnyilvánítás, horkoló szendergés - de szerencsére csak a nagyteremben.
A kamarakoncertek résztvevői tudtak viselkedni.

Mérsékelt pátosz - VI. szimfónia
Nem tartottam jó ötletnek a patetikus szimfóniával indítani a maratont, hiszen ez az a mű, amibe a szerzője beleénekelte az egész életét, örömeit és bánatait, saját bevallása szerint a komponálás közben többször keservesen sírt. A pécsi Pannónia zenekar Hamar Zsolt irányításával gyenge közepes teljesítményt nyújtott, az előadásból hiányoltam a szenvedélyt és a pátoszt, a rézfúvósok sokszor elnyomták a zenekart, ami azért volt gáz, mert többször bántóan hamisan játszottak. A negyedik tétel végét viszont ilyen finom kidolgozásban még soha nem hallottam, szinte a haldokló ember utolsó szívdobbanásai is megjelentek benne.

A maraton egy kemény futás, nemigaz?
Öt percünk volt, hogy átcihelődjünk a Fesztivál Színházba, a MÜPA egyik kamaratermébe. Nem lett volna ezzel baj, ha tudjuk, hol van, de ott még nem jártunk soha, a táblák mentén haladva pedig egy mosdóhoz jutottunk - de nem voltunk ezzel egyedül. A MÜPÁban általában mindenütt csinos hostessek ácsorognak, azon a lépcsőn, amin 40-50 ember futkosott fel és le a következő helyszínt keresve, nem volt egy sem, így a közeli ruhatárban kaptunk útbaigazítást.
A Fesztivál Színház színpadja meglehetősen koszos volt, lábnyomokkal porral, pormacskákkal, papírfecnikkel és messziről eldobott narancshéjnak látszó ragasztócsíkokkal, ezt ékítette két gyönyörű, olyan darabonként 15.000 Ft-os virágkompozíció. (Inkább söpörtek volna egyet). Hab a tortán, hogy az első sor gyakorlatilag a negyedik sorban volt, ugyanis a terem A B és C sorokkal kezdődik a színpadnál, hostess itt sem volt, de a kedves közönség viszonylag jól vette az akadályt a nagy rohanásban.

Irina és Galina: hegedű-zongoradarabok
Galina Danyilova (hegedű) és Irina Ivanyickaja (zongora) orosz művésznők adtak elő Csajkovszkij-darabokat, előbbi hölgy átlagos, míg utóbbi fantasztikus tudással. A programnak azt a részét élveztük inkább, amikor csak a zongora szólt, ráadásul csajkovszisan, ugyanis a Meditációt vagy az 5/4-es keringőt nagyon sok művész kissé Chopin-esen adja elő, nem téve különbséget a keserűen játékos, darabos orosz, és a lágyan hullámzó, franciásan finomkodó lengyel között. Persze Irina Ivanyickaja orosz létére már csak érzi a legnagyobb zeneszerzőjük lelkivilágát!

Jól szólt a Telecom
Újabb vándorlás után a nagyteremben Kovács László irányításával hallgattuk a Rómeó és Júlia nyitányfantáziát és az Olasz capricciót - és a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar sokkal jobban szólt mint a pécsiek.

Vonósnégyes helyett kulinária
Vessenek a mókusok elé, én a vonósnégyest nem szeretem, unalmasnak tartom, ezért bár volt jegyem a Bartók vonósnégyes műsorára, egy meghívást elfogadva inkább elmentem ebédelni a BOHÉM Étterembe. Volt foglalásunk, így le tudtunk ülni az egésznapos rendezvényhez részben alkalmazkodó étteremben, ahol Csajkovszkij tiszteletére orosz ételek voltak az étlapon, de Vivaldi zene szólt.
A konyha jól teljesített, a felszolgálás mosolyogtatóan csapnivaló volt.
A kissé zaklatott hölgy nem ismerte az étlapot, az örmény rakott palacsintát úgy mutatta be, hogy "egymásra kerülnek a palacsinták és közéjük jön a töltelék ", azt pedig hogy a kaukázusi saslik milyen húsból készült, elszaladt megkérdezni a konyhára, a rendelés felvétele közben pedig ránkszólt, hogy ne olyan gyorsan mondjuk, mert nem tudja felírni. Bár tudta, hogy mindössze egy óránk van az ebédre, a rendelésünkkel nem a konyhára sietett, hanem leállt hosszan beszélgetni olyan érkezőkkel, akiknek nem volt asztalfoglalásuk.
Előételnek Kijevi gombát ettem rizzsel és tartárral, minden egyes alkotóelem kiváló volt. Két gombafej közé petrezselymes-vajas töltelék került és ezt rántották ki. A Szoljanka leves engem inkább a scsire, az orosz káposztalevesre emlékeztetett, az opálos fehér lé savanyú káposztát, egy kocka húst és egy karika kolbászt rejtett. Asztaltársaim mondták hogy az övék tele volt hússal. Nem volt benne viszont paradicsompüré, amitől egy kicsit élénkebb a színe, kenyeret csak a harmadik kérésére kaptunk, akkor is háromujjnyi vastag szeleteket, mint a hentesnél a főtt kolbász mellé.
A kaukázusi saslik bélszínből volt, a köretet és az elkészítés módját nem kérdezték, az asztal egyik fele főtt, a másik hűtőipari sültkrumplival kapta, ki átsütve, ki angolosan, ahogy épp jött.
A lassúság miatt a desszertekről kénytelen voltunk lemondani, csupán egy oroszkrém torta került az asztalunkra, mivel valaki diétázott. Csiricsáré, színes darab volt, törötten szervírozva, de meglepően finoman.
A számlán is meglepődtünk: az amúgy is alacsony árakból még kaptunk további 20% kedvezményt.

Hegedűverseny és Alekszandr Markov
Gál Tamás karmester irányította a MÁV Szimfonikusokat, a Melankolikus szerenádot és a D-dúr hegedűversenyt egy ifjú orosz művész, Alekszandr Markov adta elő átszellemülten és hatalmas energiával, magával ragadóan.

Aranyszájú Szent János liturgiája
A Schola Cantorum Budapestiensis és a Szent Efrém Bizánci Férfikar Bubnó Tamás vezetésével valódi pravoszláv egyházi szertartást varázsolt a Fesztivál Színház piszkos színpadára. Az előadás maga volt a csoda, aki szeretne részesülni benne, megteheti február 16-án, szombaton valamelyik budapesti templomban, ha itthon lennék, meghallgatnám mégegyszer.
Goszpogyí pomiluj!

V. szimfónia
Az Óbudai Danubia Zenekart a miskolci zeneigazgató Kovács János dirigálta, tetszett és még jól bírtuk a maratont, a közönség rossz megnyilvánulásai miatt viszont már kezdett fogyni a türelmünk.

A-moll zongoratrió: Jandó Jenő, Szenthelyi Miklós, Faludi Judit
Felüdülés a kamarateremben, itt ugyanis mindig kulturált emberek közelsége fokozta az élményt. A három művész az A-moll zongoratriót adta elő profi módon.

Budapesti Vonósok: az átütő csapat
Este hétkor kezdett ez a kamarazenekar és fásulni sem volt lehetőségünk, olyan elemi erővel kezdtek a Vonósszerenádba. Fenyő László gordonkaművésszel kiegészülve pedig előadták a Változatok egy rokokó témára c. darabot. Azt hiszem, Fenyő László nevét érdemes megjegyezni.

Dalok, duettek, dögunalom
Fokanov Anatolij miatt neveztünk be a dalestre, vagy inkább órára, de kár volt. Vagy túl késő? Nem bírtuk a kiképzést? Sokan nem, mert a közönség kezdett elszállingózni.
Egyszerűen unalmas volt, Cserna Ildikó hangja nem tetszett, Fokanov meg mintha nem lett volna formában. Szerencse hogy csúszással kezdtek és a feszes program miatt nem énekelték végig a tervezett műsort, különben rámjön a depresszió, kiújul az ülőideg-gyulladásom, epe- vese és kaszakövem nő és méhen kívüli terhességgel visznek kórházba, azt pedig mostanában inkább ne!

a csúcs: nyírfácska a réten és Fischer Iván mennybemenetele
Az utolsó program volt az est fénypontja: a Fesztiválzenekar eljátszotta a IV. szimfóniát a pompás zárótétellel, benne a sokak által ismert orosz népdallal. Fischer Iván dirigálása Solti György legszebb időszakát idézte, de őt nem az utóbbiért szeretjük.
Megkérte a közönségét: tegye fel a kezét, aki végigcsinálta mind a 11 koncertet, és bizony a közönség bő harmada jelentkezett. Körner Tamás ügyvezető egy rádióinterjúban mazochistának nevezte azokat, akik az egész napra váltottak jegyet, bizony voltunk ebből jó néhányan - még ha nem is csináltuk végig maradéktalanul.

Életem első zenei maratonja, egy kísérlet is, vajon hogy hat a szervezetre ennyi zene.
Nos közlöm: köszönöm, jól.
Nem kicsit, nagyon!

Ez lett volna a Cotton Club Singers vége?
Ennek ellenére a CCS megér néhány sort.
A Benkó Dixieland Band jónéhány éve Louis Armstrong emlékkoncertet tartott, idehozta a Lajos egyetlen fehér zenésztársát, Joe Murányit, aki hálistennek egyre gyakrabban lép fel hazai színpadokon, továbbá ott láttam először ezt a quartettet és beléjük szerettem.
Egyszerűen frenetikus volt a kezdőcsapat.
Lelkesen jártam a koncertjeikre, az Old Man's-be, a Rolling Rockba, a Dokkba, aztán a Budai Parkszínpadra, az Óbudai Társaskörbe és a Kongresszusi Központba. A rajongásom akkor sem lohadt, amikor a basszus lecserélődött egy meglehetősen nagyképű, de elég bizonytalan hangú tenorra, Fehér Gáborra.
Akkor szoktam le róluk, amikor Zséda kilépett és bekerült a helyére a totál jelentéktelen Kozma Orsi.
Most azt olvastam valahol, hogy a lányok is szólókarrierbe kezdenek, László Boldizsár pedig keresi az utódokat, de nem találja.

Ma koncert volt a Zeneakadémián. László Boldizsár és Falusi Mariann a Hollerung Gábor vezette Budafoki Dohnányi Ernő Zenekarral.
A műsoron operaslágerek, musicalek, nápolyi és szerelmes dalok.
Mindkét címszereplő alaposan meglepett.
Falusi Mariann hogy milyen rossz, Boldizsár hogy milyen jó.
Évtizedekkel ezelőtt végigdrukkoltam a Ki Mit Tudot, ahol először volt alkalmam látni és hallani az akkor dzsesszénekes Falusit. Szerettem a hangját és örültem, hogy viszonthallhattam pl. a Hobo Blues Band egyik lemezén.
A zenei prostituálódást jelentő Padödőzést elnéztem, mindenkinek is meg kell élnie valamiből.
Hosszú ideje most hallottam először Mariannt a színpadon és leírhatatlan a csalódás.
Hova lett az egykor gyönyörűen csengő hangja????
Amit ma este művelt, az egyetlen dalt leszámítva szánalmas, fahangú vergődés volt, többször gondoltam arra, hogy talán a hátsó sorokban és az erkélyen nem is hallják, de ők jártak jobban.

László Boldizsárt én elsősorban hatalmas színésznek tartom, akinek páratlan a hangja. Ma este belcanto hőstenort játszott - kiválóan!!!!
Élvezettel láttam és hallgattam, egyformán jó volt a West Side Storyban és az olasz operákban.
Élveztem egy szépséges svéd mezzo hangot és amikor felkerült a színpadra egy széle-hossza egy tenor, akkor biztosan voltam benne: ez valami spéci Boldizsár-mánia lehet, quartett két tenorral.
A fináléban egyveleg hangzott el a legszebb szerelmes dalokból, a végén az O sole mioval, megidézve a híres tenoristák első, 1990-es közös fellépését. Érdekes volt látni ahogy egynémely örökzöld felcsendülése milyen izgalomba hozta a nézőtéren lévő nagymamákat.
(Apropó közönség. Láttam itt Benkó tanár urat, Szűcs Gabit és Kozma Orsit, tehát a kilépő lányok azért eljöttek megnézni az exfőnököt, Kállai Borit és Lang Györgyit, meg az egyik Wittman fiút, majd megnézem a Népszabóban, neki hogy tetszett.)

Csak a végét, azt tudnám feledni.
Van egy szám, amit először a 90-es években hallottam és azonnal émelyegni kezdtem tőle, a szirupos giccs felsőfoka mézzel lecsorgatva és porcukorral meghintve. Time to say goodbye...
A címnek megfelelően kedvem lett volna azonnal olajra lépni, hiába énekelték ezt korábban olyan kiválóságok, mint Andrea Bocelli, Zámbó Jimmy, Korda György és Balázs Klárika.
Ezzel zárták ezt az amúgy szép estét.
A katarzis elmaradt, nagy kár érte.

Hajrá, Boldizsár és mindent kösz!