MÜPA, 2015 október 26.
Wiener Philharmoniker
Herbert Blomstedt

A Bécsi Filharmonikusok egy éven belül harmadszor jártak Budapesten, az előző évadban Zubin Mehta és Michael Tilson Thomas irányításával, most a 88 éves svéd karmester, Herbert Blomstedt (ejtsd: herbert blúmsztett, forrás: forvo) vezetésével.
Beethoven VIII. és VII. szimfóniáját játszották, előbbit élőben utoljára ugyanitt a Kocsis Zoltán irányította Nemzeti Filharmonikusokkal hallottam és nagyon nem voltam oda tőle, utóbbit pedig a Zeneakadémián egy szomorú esemény kapcsán, a BFZ és Fischer Iván jóvoltából.
Előtte persze olyanokkal is, mint Herbert von Karajan, Leonard Bernstein, Wilhelm Furtwängler, Kurt Masur, Claudio Abbado, de Blomstedt is tudott újat, érdekeset mutatni.
Az idős dirigens nagyon keveset mozog, főleg a jobb kézfejével és az arcával, pálca és partitúra nélkül irányítja a zenekart, de minden egyes ütem alapos kidolgozottságról és sok munkáról árulkodik.
Jó közönség volt a MÜPÁban, telefon nem szólalt meg és a tételek között sem tapsolt senki, sőt, a VIII. szimfónia után elmaradt a szerintem nagyon ostoba hungarikum, az együtt-taps, amin a külföldi zenekarok tagjai általában meglepődnek, összevigyorognak, vonogatják a vállukat, de Zubin Mehta pl. a pálcájával követte az egyre gyorsuló ütemet és jót nevetett rajtunk - ám a VII szimfónia végén csak összejött a dolog.
Az Egmont nyitányt kaptuk érte cserébe, sosem hallott borongós indítással és nagyon beethovenes befejezéssel. Vajon Blomstedt tudta-e, hogy október 23-a körül mi a jelentősége ennek a zeneműnek?

Más.

A tízéves MÜPA kellemes meglepetéssel köszöntötte a közönségét.
Mostantól parkolójegyet kell váltani, ami kifelé és befelé is alaposan lelassítja az autósort.
Jóval korábban kell elindulni, mert tovább tart a befelé araszolás, a végén pedig sokkal több kipufogógázt szívhatunk be a mélygarázsban, mert minden kihajtó autó előtt lecsukódik a sorompó, amíg a rendszer fel nem ismeri a rendszámát

Brilliáns ötlet volt, igazán nagyon köszönjük!

Zeneakadémia
2015 október 14.

Örömmel mentem a Zeneakadémiára, amikor megtudtam, hogy Kovács János dirigálja a budafoki zenekart, az elmúlt évtizedekben még nem volt olyan esemény, amit ő dirigált és ne élveztem volna. Remek műsor ígérkezett: Farkas Ferenc: Furfangos diákok,Schumann: Versenymű négy kürtre, akik fújták: Benyus János, Flammer István, Mészáros Bence és Hamar Máté. Eddig abszolúte rendben volt.
A szünet után Brahms: IV. szimfónia, nos ez a számomra egy kis csalódás volt. Laposnak, fakónak találtam, hiába kerestem benne a romantikára és Brahmsra jellemző érzelmi hullámzást, a színeket, a hangulatokat. Túl sokat vártam volna?

Johann Christoph Pachelbel (1653-1706) német barokk zeneszerző és kántor legnépszerűbb műve a Kánon D-dúrban. Saját megfigyelés, hogy a melódiát sokkal többen ismerik, mint  az elkövetője nevét és a feldolgozások száma is végtelen.

Eredetileg orgonára készült,

de jól szól más hangszereken is, úgy mint zongorán (nehéz olyan felvételt találni, ami nem valami bohóckodás, vagy oktatófilm)

ez is zongora, csak gazdagabb:

profi kórus előadásában:

aranyos amatőrökkel, hamiskásan

végül a kedvencem, gitárnégyes, szellemes stílusparádéval:

Péntek este kimentünk Óbudára, persze nem egy jó túróscsuszára és a kerthelyiségben sem sramli szólt, hanem a Roxérum zenekar a Glob Royal mulatóban, Az előzenekar túl hangos volt és a zenéjükért nem érte meg halláskárosodni, ezért sétáltunk egyet az alakuló óbudai vigalmi negyedben.
A márciusban nyílt GRAMOFON nevű helyről kellemes hangok szűrődtek ki, ezért becsörtettünk és kis híján leültünk a meglepetéstől.
A színpadon egy olyan countryzenekar muzsikált, amit utoljára St. George-ban (Utah állam) egy átlagos kocsmában hallottam, azelőtt meg csak amerikai filmekben, mert a nyolcvanas évek elején hazánkon is átsöprő countrydivat csak hasonló csapatokat szült (Bojtorján, 100 fok Celsius, Interfolk, Bluegrass Pilgrims Band, Western Panoráma, stb.) - amik ugyan jók voltak, de nem olyanok.
Ők - a Don Attila Band - teljesen olyanok voltak, ráadásul két ismerőst fedeztünk a színpadon: Bocskai Istvánt, aki korábban játszott az Interfolkban és duózott a mi kedvenc Vas Zolinkkal, továbbá Orosz Attilát, akit a Jóisten éltessen sokáig, mert épp ma 60 éves - amikor vele először találkoztam, akkor 27 éves volt, zenetanár és a Rodeo Countryjellegű Társulásban muzsikált több hangszeren.

A másik meglepetés a közönség.
Főleg ötven körüli hölgyek, kockás ingben, westernkalapban és - csizmában elmélyülten ropták a zenére. Közéjük vegyült olykor egy-egy férfiember is, ám az urak - hasonló szerelésben - a sörük mellett lazsáltak és az metakommunikációs adásukat fogva nyilván az idő múlásán keseregtek. A zenekar és a táncosok viszont fergeteges hangulatot csináltak!
A harmadik meglepetés: bár a táncosok a nem túl bonyolult és nem nagyon megterhelő koreográfiát - a magyar profi produkcióktól is szokatlanul - EGYSZERRE járták, kiderült, hogy nem egy csapathoz tartoznak, hanem minimum háromhoz, ugyanis városszerte több countryklub létezik, egy-egy ilyen estére mindenhonnan jönnek néhányan és PRÓBA NÉLKÜL lépnek teljesen egyszerre, merthogy ez nem előadás, nem fellépés, hanem szórakozás.

Bosszantó, amikor a krónikásnál ilyenkor nincs kamera, csak egy vacak telefonnal képes ízelítőt adni, ami ilyen:

Évek óta hallom a panaszokat, hogy nincs egy hely, ahol idősebbek is táncolhatnak, ismerkedhetnek, beszélgethetnek. Nincs a fenét, csak meg kell őket keresni!
Ennek érdekében megismétlek néhány linket, amiken lehet jó programokat találni.

Don Attila Band koncertnaptár

GRAMOFON Music Bar programfüzet

Glob Royal Rock & Blues Club koncertek

Kedves olvasó kommentben fűzött hozzá egy nagyon idevágó interjú-részletet, ami a HVG-ben jelent meg, Vekerdy Tamás pszichológus nemrég mondta a következőket:

hvg.hu: Ön évtizedek óta szorgalmazza, hogy több mozgás és több művészeti nevelés legyen az iskolákban. A kormány bevezette a mindennapos testnevelést, és most a mindennapos éneklésről beszél. Meghallgatták ezeket az érveket?

Vekerdy Tamás: Jajj! A perzsák szerint a sátán Isten majma. Ellesi a gondolatait, és mindent megcsinál, rosszul. Hogy elvegye tőle az emberek kedvét.
Kell mozgás a gyerekeknek?
Nagyon is kell!
Sok mozgás kell a gyerekeknek?
Igen.
De nem testnevelésórára van szükség, különösen nem a 6-12 éves korúaknak. Hanem arra, hogy futkározzanak, játszanak sokat a levegőn, legyen fogócska, ipiapacs, bújócska. Nem megkötött mozgásra van szükség, hanem szabad mozgásra. A gyereknek, amikor iskolába megy, még arányaiban a testéhez képest nagy a feje, felnőtt agyveleje van. Az agy a legoxigénigényesebb szerv. A gyereknek ezt kellene ellátni kellő mennyiségű oxigénnel, miközben a tüdőlebenyeinek felszíne egyötöde a felnőttének. Tehát a gyereknek 4-5 órát kellene rohangálnia, üvöltöznie a szabad levegőn, hogy agya hozzájusson a kellő oxigénhez. Tehát igen, sok mozgás kell, de testnevelésóra nem kell.

És mi az, hogy mindennapos ének?
Talán nem énekelnek már 40 éve mindennap Winkler Márta iskolájában, vagy 100 éve a Waldorf-iskolákban? Vagy bármely jó tanító néninél?
De ehhez nem kell énekóra, sem énekkar.
Ráérős idő kell, és tanári szabadság.
És az kell, hogy élvezzék a gyerekek a közös éneklést, hogy együtt énekeljenek, az sem baj, ha kezdetben hamisan. Nem, nem kötelező dolgok kellenek. A sikeres közoktatás feltételeit leíró McKinsey-jelentés azt mondja, hogy a közoktatásban minden használ és épít, ami lehetséges, és minden roncsol és pusztít, ami a kötelező. A mai oktatásvezetés csak kötelezőben tud gondolkodni.

Eddig elmondta a véleményét

egy kétgyerekes anyuka

egy aktív zenész

egy Skandináviát megjárt zenetanárnő

Továbbra is várom az érintettek véleményét a kötelező éneklésről. Elküldhetik ide kommentben, a fészbúkra vagy a zenekronika@gmail.com címre.

Experidance.
Meglep, milyen kevesen ismerik, pedig a teltházas hazai előadásaikon kívül számtalan külföldi színpadon öregbítik hazánk hírnevét. Néhány éve az egyik ünnepi előadásuk előtt az együttes művészeti vezetője Román Sándor beszámolt néhány külföldi sikerükről és utána lehetőségem volt megkérdezni őt, hogy miért nem hallani erről itthon? Azt mondta, van irígyük enélkül is épp elég...

Néhány napja barátaim vittek el a RAM Colosseumba, a főváros első élményszínházába, ahol eddig legalább hat műsorukat láttam, némelyiket kétszer is. Most a Szenvedélyem, Velence című ment.

Velence izgalmas hely, az elmúlt évszázadokban adott a világnak és az egyetemes kultúrának ezt-azt. Vivaldi. Paganini, Casanova, katedrálisok, hogy csak néhányat említsek. A látványos showműsorban felbukkant szinte minden, ami ehhez az álomvilághoz hozzátartozik, meg még néhány olyan dolog is, ami nem! :-)

Antonio Vivaldi (1678-1741) is Velencében született, így mi sem természetesebb, hogy a világ legnépszerűbb klasszikus zenei alkotása, a Négy évszak hegedűverseny feldolgozása vissza-visszatért az előadás alatt. Egy igen ötletes jelenetben a táncosnő teste volt a cselló, a táncos ezen húzogatta a vonót.
Mennyivel jobb lehetett akkoriban az élet arrafelé, mert ugye ezekben az években mi épp a török elnyomás alól szabadulva a Habsburgokét vettük a nyakunkba.

Verdi Otello című operája egy 280 évvel korábbi Shakespeare tragédia, a Velencei mór című egyik feldolgozása. A sztorit színpadra vitte az Experidance is, méghozzá rap stílusban, amivel amúgy ki lehet kergetni a világból, de itt élveztem.

Fergeteges volt ez is, ahogy egy másik produkciójuk címe mondja - és akik gyakran kíváncsiak az Experidance előadásaira, azok nem lepődnek meg a máshonnan visszaköszönő, azaz ismétlődő elemeken, meg a velencei közegben felmerülő magyaros csizmacsapkodáson - végülis el lettünk kápráztatva ezekkel is.

Kábé 3 perc alatt elmúlt a nyár, szomorkodni sem maradt idő a Baffia-Özséb-Vaszoli klub júniusi évadzárója utána, máris elkezdődött az új évad. Egy másik zenekar évadnyitója miatt később érkeztünk, amikor épp ifjabb Molnár Gábor lépett föl, mint vendég.

A fiatalember előadása közben az ott tartózkodó Baffia Tamás elővett egy szájharmonikát és hozzáimprovizált a  produkcióhoz, akkor valamivel jobb lett, de megkönnyebbültünk, hogy nem sikerült kitöltenie az ajándékba kapott időt.

Kontrasztként a nagy trió folytatta a tőlük megszokott édes-bús-szarkasztikus dalokkal:

 A Durva világ, durva élet c. opust pl. harmadszorra sikerült előadni, mert a bevezető hangokat követően az előadó-szerzőnek kétszer is eszébe jutott valami, amivel ki kellett egészítenie a dal szövegét.

Az estét egy allstars finálé zárta:

Szeretjük ezt a diákpincét, megyünk máskor is szívesen! :-)

Nem gondoltam, hogy ekkora érdeklődést kap mindjárt az első poszt és nagyon örülök, hogy sikerült a vártnál több ember érdeklődését felkelteni. Mivel ez egy olyan vita, amiben nem meggyőzni vagy ledorongolni akarjuk egymást, hanem minél több szempontot megismerni, kérek mindenkit, írja meg a véleményét: mit gondol a kötelező éneklésről?
Megteheti ezt itt kommentben, a fészbúkon vagy a zenekronika@gmail.com mailcímen.

Ma egy aktív muzsikus, a világ egy legjobb zenekara tagjának véleményét olvashatjuk.

Én Kecskeméten a Kodály iskolába jártam, ahol akkoriban komolyan vették a mindennapos éneklést.
Tehát akik ma ebben gondolkodnak nem hihetik, hogy feltalálták a spanyolviaszkot.
Annak idején a Kodály-féle iskola csak egy volt a sokféle iskolatípus közül.
Ma viszont a mindennapos éneklést mindenhol be akarják vezetni. Ehhez pedig szerintem nincsenek meg a feltétekek. Kecskeméten a Kodály iskolába annak idején felvételizni kellett, de minden osztályba felvettek egy-két "botfülű" gyereket is. Arra voltak kíváncsiak, hogy a mindennapos éneklés 8 év alatt hoz-e valamilyen pozitív változást a hallásukban. Sajnos nem hozott- legalábbis a mi osztályunkban.

Szegény gyenge hallású gyerekek, mit össze fognak szenvedni.

Amúgy a Kodály iskolának volt egy általános tantervű gimnáziuma is. Az innen főiskolára és egyetemre bejutottak száma alapján ez az iskola az elsők között volt a megyében. Talán nem véletlenül.

Íme egy Kodály idézet, hátha valaki még nem ismeri:
"Az ének szebbé teszi az életet, az éneklők másokét is."