Japán-magyar barátságkoncert
MÜPA, 2016 június 29.
A japán földrengéskárosultak megsegítésére rendezett esemény, ami a jótékonyságon túl vonzó benne: Beethoven IX szimfóniája három kórus részvételével és Palerdi Andrással, nomeg egy valódi japán zeneszerző-karmesterrel, Hiramitsu Tamotsuval - akiről még az életben nem hallottam és a net sincs tele a munkásságával.
Otto Nicolai A windsori víg nők nyitánya amolyan rutindarab, aki ismer klasszikus zenéket és jó karmestereket, az különösebb erőfeszítés nélkül el tudna játszadozni vele, van benne sokféle hangulat, izgalom, fezsültség, móka, hangerő. tempó, szín, satöbbi. Hatalmas csalódás volt a japán mester, mert ezeket mind kihagyta belőle, szürkén, unalmasan eldarálta, a többit képzeljük hozzá mi, nézők. Olyan távol ültem a színpadtól, hogy a MÁV Szimfonikusok zenészeinek arcát nem tudtam megfigyelni, de ők sem lehettek túl vidámak ettől az előadástól.
Nem lettem boldogabb a Mester két szerzeményétől sem, az elsőt, a földrengés áldozatainak emlékére írt Szülőföldem címűt kifejezetten nehezemre esett végigülni, a második, az Álomsétány egész jól szólt, mintha nem is ugyanaz az ember írta volna.
A szünet után következett Beethoven IX szimfóniája. Palerdi András és Fekete Attila, meg a két kórus  szépen énekelt, de a zenekar nem játszott szépen, az irányítás meg végképp csapnivaló volt. Szvjatoszlav Richter klasszikussá vált mondata jutott eszembe, amikor egy próbán összeszólalkozott Otto Klempererrel: "Ggye Beethoven?"  (ifjabbak kedvéért: ggye  magyarul annyi, mint hol van?)
Szóval rajtunk, nézőkön kívül a Jóisten segítse meg a földrengés áldozatait, de ez a koncert bizony gáz volt az elejétől a végéig!

Mozart: Cosi fan tutte 
Katona József Színház Kamra
2016 június 23.

A Dinyés Dániel-féle operabeavatók gyökeresen megváltoztatták a viszonyomat az operához: ha lehet most még jobban szeretem, de már nem veszem annyira komolyan és egy kicsit mögé is tudok nézni, ha van lehetőségem felkészülni belőle.
A Kisharsány-Nagyharsány-Palkonya református templomaiban megismert speciális műfaj hála a Jóistennek megjelent a Katonában is és be kellett iratkoznom támogatónak, hogy jegyhez jussak, akkora volt az érdeklődés. Nem voltam meglepve, a tavalyi Ördögkatlanon a templomokra nyugodtan ki lehetett akasztani a MEGTELT táblát, olyan sokan voltak kíváncsiak a performanszra.
Most egy évadon át tartó próbasorozatra lehetett beülni és végignézni, ahogy az előadás összeáll. Megjelent Göttinger Pál rendező, aki legalább olyan humorosan és lebilincselően tud a munkájáról beszélni, mint Dinyés Dániel és ketten szórakoztatták a nagyérdeműt, miközben komoly tudást adtak át Mozart koráról és az opera világáról.
Kolonits Klára, Szolnoki Apollónia és Cseh Antal a nyári sorozat rendszeres szereplői, egyszer Varga Donáttal is találkoztunk ott, ám az operaénekesek két színészt fogadtak maguk közé, Kulka Jánost, aki tudott úgy énekelni mint ők, és Pálmai Annát, aki szép és aranyos és nagyon igyekezett.
Kulka János váratlan okok miatt kiesett, helyére Kálid Artúr ugrott be és ő nagyon nem operaénekes, mégis el tudta magát fogadtatni abban a szerepben.

Sajnos az összes próba-előadásra nem sikerült jegyet kapni, amire igen, azt nagyon élveztem és ugyanígy voltam a sajátos bemutatóval. Dinyés Dániel egy szál pianínón volt a zenekar, egyszer Göttingerrel ketten voltak a kórus, az eredeti sztorit kicsit korszerűsítve száz százalékban megkaptuk, közben többször a szereplőkkel együtt könnyesre röhögtük magukat és azzal a végszóval mentünk haza, hogy ha ezt a darabot legközelebb valami rendes helyen megnézzük, legalább fel vagyunk vértezve.
Mint az igazi beavatottak!

801145

"Nem értek a focihoz" - és nem is nagyon szeretem, sosem tudott lázba hozni egy Barca-Real meccs, de mondjuk a Jászberényi Bukáz - Vecsési Trapéz bajnoki rangadóért sem adtam volna soha egy száraz pogácsát. A nemzeti tizenegy tegnapi szereplésére mégis kíváncsi voltam, annak ellenére, hogy jelenésem volt az Erkel Színházban egy Rigolettón, ahol a rajongott Fokanov Anatolijunk énekelte a címszerepet.

Ahogy feljöttem a 4-es metró II. János Pál pápa téri megállójából, többszólamú ordítás visszhangzott a hatalmas téren.
- Vagy rúgtunk, vagy kaptunk egy gólt - mondta egy a téren üldögélő hajléktalan a többieknek.
Az Erkel Színház művészbejárójánál korombeli férfi fülhallgatóval figyelt valamit.
- Mi történt az előbb? -kérdeztem, mire ő a boldogságtól sugárzó arccal kiáltotta felém:
- Az előbb Gera rúgott egy gólt a portugáloknak!!!!!!!!!!!!

Az antennaként is funkcionáló fülhallgató hiányában rádiózni nem tudtam a telefonomon, de interneten be tudtam hozni a Kossuthot és a színház bejáratától 50 lépésre a páromat várva hallgatni kezdtem a meccset.

- Még mindig egy nullra vezetünk? - kérdezte egy idős hölgy, akin látszott, hogy együtt ülünk majd a nézőtéren. Igenlő válaszomra hunyorított egyet és andalgott tovább a bejárat felé.
Néhány perc múlva többen álltak körülöttem és kagylóztak, azaz csapatban hallgattuk a közvetítést a félidő végéig. Ekkor már muszáj volt beülni a nézőtérre.
A ritka esemény ellenére teltház volt az Erkelben.

Nagy örömömre a mantovai herceget Horváth István énekelte, aki nem csak a megjelenésében, hanem a hangjában is emlékeztetett Pavarottira. Az elmúlt években többször volt szerencsém e Verdi operához és Horváth István nekem jobban tetszett, mint mondjuk Fekete Attila és László Boldizsár együttvéve. 
A szomorú bohócot, Rigolettót a csodás Fokanov Anatolij alakította, aki mindig elvarázsol, ha megjelenik a színpadon és áldom azt a pillanatot, amikor Magyarországot választotta hazájának.
Kolonits Klára, Miklósa Erika, Kertesi Ingrid és Kovács Éva után nehéz lehet ezeken a deszkákon Gildának lenni - és ez sajnos meg is látszott Rácz Rita előadásán. Az ifjú díva egyáltalán nem tudott a fentebb említettek partnere lenni, a szerepét bár korrektül végigénekelte, de ennyi és nem több. A színtelen, nyávogó hangjával és az élettelen arcával nem tudta velem elhitetni sem a szerelmet, sem a csalódást. Korábban egy Hunyadi Lászlóban énekelt Gara Máriát, akkor azt gondoltam, inkább az operettben lehetne primadonna, most már csak valami harmadik udvarhölgy szerepet osztanék rá. A híres bosszúduett (a linken Diana Damrau és Zelko Lucic) végén megspórolta a nagy ugrást, g-ről nem a felső esz-re ugrott, hanem egy kényelmesebb, alacsonyabb hangra, de kár is lett volna a gőzért, mert alig lehetett hallani!

Mondanom sem kell, a szünetben mindenki, beleértve a finom idős hölgyeket és a húsz körüli lánykákat is a meccs eredményével volt elfoglalva, másról sem lehetett hallani, mint hogy akkor most csoportelsők vagyunk, hurrá!

Az operára visszatérve: nagyon tetszett még Schöck Atala Maddalénája. Szép hang, lenyűgöző színpadi jelenlét, meggyőző alakítás és Gábor Géza is hatalmas Sparafucile volt.

Hazafelé az utcákon félmeztelenül duhajkodó "szurkolókat" szívesen kihagytam volna, de nem lehetett. Szerencsére azokat a véleményeket, amik szerint Dzsudzsák góljai kormánydöntéseket igazolnak, azokat el lehet kerülni, méghozzá jó nagy ívben!

Gidon Kremer, Mihail Pletnyov és az Orosz Nemzeti Zenekar
MÜPA, 2016 május 24.

Bő fél éve készültünk erre a koncertre, nagyjából attól a pillanattól kezdve, amikor a meghirdetést követő félórában sikerült jegyet szereznünk, igaz hogy már csak a második emeletre és azt is aranyárban.

Az első csalódás a helyszínen, a műsorfüzet áttanulmányozásakor ért: a kiváló zenekart nem az alapító Pletnyov, hanem Alekszandr Szladkovszkij,  a Tatár Nemzeti Szimfonikusok főzeneigazgatója vezényli

A második akkor, amikor az irányításával megszólalt a zenekar. Nem a muzsikosukkal volt baj, hanem az irányítással. Schumann Manfréd-nyitánya lassacskán és fantáziátlanul szólt. Akkor vettem észre, hogy tulajdonképpen unatkozom, amikor felfedeztem, hogy Fáy Miklós belelapoz a műsorfüzetbe, nyilván őt sem kötötte le a zene.

Schumann a-moll hegedűversenye eredetileg csellóra készült, maga a Mester készített átiratot hegedűre is, amit ma este a világ egyik legnagyobb hegedűse, Gidon Kremer adott elő. A Szladkovszkij diktálta lagymatag tempó itt is sajátos keretbe foglalta a zeneművet, de Kremer kihasznált minden lehetőséget és ritka finomságokat mutatott be a hangszerén. A közönség jogosan lelkes ünneplését egy fura darabbal köszönte meg, amit ő maga konferált föl, elhallgatva a Sosztakovics közeli barátjának mondott szerző nevét. Valahogy nagyon kilógott a Schumann darabok közül a rövidke mű, amit főleg romos zsinagógákat bemutató dokumentumfilm kísérőzenéjének tudok elképzelni.

A szünet után következett a zeneirodalom egyik legtöbbet játszott zongoradarabja, Schumann a-moll zongoraversenye. Mihail Pletnyov és Alekszandr Szladkovszkij beszélgetve jött be a színpadra, mint akik épp azt tárgyalják ki, hogy az a fekete ottan egy zongora, ez a sok ember meg azért üldögél itt, mert játszani kék nekik valamit rajta. És elkezdődött valami iszonyatos szenvedés. Pletnyov amolyan húdenagysztárvagyok arccal adta elő magát, a zene meg csigalassúsággal szólt. Fájdalmasan, bosszantóan, idegesítően lassan, a romantikus emócióáradás minimális jele nélkül. Komolyan gondolkodtam azon, hogy felállok és otthagyom az egészet. A nyitányt csak untam, itt már szenvedtem.
Szívesen beszóltam volna, hogy "Ne vágj pofákat, Misi, nem azért csapkodtál mellé, mert a nemzetközi helyzet fokozódik, hanem mert nem a kezedet nézted, helyette unott képpel a semmibe bámultál". - de inkább fegyelmeztem magam, mert talán másoknak tetszett és őket nem akartam zavarni.

Végül visszajött Gidon Kremer, elnézést kért, hogy elfelejtette elmondani a ráadás szerzőjének nevét (Mieczysław Weinberg) és előadtak egy Schumann szonátát, ő hegedült, Pletnyov zongorázott. Az jól szólt.

Vigasztalásul álljon itt két JÓ felvétel.
Az elsőn az a-moll hegedűverseny, szólista Gidon Kremer, vezényel Mihail Akkormégszerényebbevics Pletnyov. A másodikon az a-moll zongoraverseny, az imádott Fischer Annieval.

utóirat:
Újból el kell mondjam, hogy a zenekar kiváló, fegyelmezett, azt pedig nem tudom magamban tartani, hogy a szerény teljesítménye mellett kifejezetten irritált a karmester bohóckodása. Leonard Bernsteinnek jól állt, amikor riszálta magát és a vállával intett be egy szólamnak, Szladkovszkijnál a pózolás inkább a zenével kifejezhető érzések hiányát hivatott elfedni.

Az Óbudai Társaskör volt a helyszíne egy beszélgetésnek, amiben Baranyi Ferenc költő-műsorvezető kérdezte Winkler Gábor orvosprofesszor urat, aki nagy zenerajongó és igényes zenei könyvek sorát írja a Tudomány Kiadó jóvoltából. A legutóbb megjelent, Fokanov Anatolijról írt könyvéről nemrég mi is beszámoltunk.

Azt viszont jó volt hallani miért van annyi orvos a zenerajongók között. Az orvos munkája rengeteg felelősséggel jár, meghatározó döntésekből áll, ez pedig olykor nagyon sok stresszt okoz, amire az egyik legjobb oldás a zene. Winkler Gábor már kiskönyvtárnyi kötetet írt a zenéről, elsősorban az operákról.

A beszélgetést újabb operaáriák színesítették, Fokanov Anatolij szólót is énekelt Verdi Machbethjéből, majd két duettet Clementis Tamással, egyet Bellini Puritánok c. operájából, záróakkordként pedig a híres hadaróáriát Donizetti Don Pasqualéjából.

Az Óbudai Társaskörben ez az este bő félház előtt zajlott és elgondolkodtunk. Mi az ötvenes éveink közepén a fiatalságot képviseltük, az átlag életkor olyan 68 körül lehetett. Nem szeretnék az opera állítólagos válságán rágódni, látok fiatalokat és teltházakat az Operában és az Erkelben is, de a kulturális kormányzat sokat tehetne annak érdekében, hogy 10-15 év múlva is legyen közönsége egy ilyen estének!
Akár nagyobb.

7921-123

Selmeczi Gábor első hegedű, Kostyál Péter második hegedű, Fekete Zoltán brácsa, Martos Attila nagybőgő. Valamennyien a Budapesti Fesztiválzenekar művészei, ők alapították négy éve a Lanner kvartettet. Első lemezükön a névadó Joseph Lanner (1801-1843) és Franz Schubert műveit játsszák.

A lemez bemutatójára a Rózsavölgyi Szalonban került sor, a bemutató házigazdája Juhász Előd. Személye remek választás, hiszen nagy tárgyi tudású, remek műsorvezető, több évtizedes rutinnal és az 50+ közönség  számára maximális elfogadottsággal.

A bő órás előadás során Juhász Előd a vonósnégyes valamennyi tagját bevonta a beszélgetésbe és igyekezett minél több érdekes információt megtudni, közben pedig az urak természetesen muzsikáltak is.

A XIX századi bécsi életet idéző Lanner darabokat nem sokszor játsszák és ha igen, kissé avíttnak tűnnek, ám a Lanner kvartett XXI századi életet lehellt e régies muzsikába, élvezet volt hallgatni.

A vége felé a közönség is kérdezhetett és ez majdnem olyan érdekes volt, mint a korábbi beszélgetés. Egy néző megkérdezte, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar volt-e előbb, vagy a Lanner kvartett. Utóbbiról többször elhangzott, hogy négy éves, a BFZ pedig karácsonykor lesz 33.
Egy nagymamaként bemutatkozó hölgy pedig a vonósok öltözetéről érdekelődött, különös tekintettel a nyakkendőjükre.

A muzsikusok pedig szívesen beszéltek arról, ami a közönségüket érdekelte, ha a kockás nyakkendő beszerzése a fontos, akkor arról. Azért szerencsére volt olyan néző, aki a zenéről kérdezett.

Kellemes, teltházas matinéprogram volt, megvásároltuk a CD-t és dedikáltattuk a művészekkel.
Aki szeretné őket élőben hallani, nézzen körül a honlapjukon.
Zárójelben megjegyzem, hogy május 7-én, szombaton 17 órakor a Láng Téka Könyvesbolt előtt (1137 Pozsonyi út 5.)  utcai koncertet adnak, azt meg az időpont kiválasztásakor nyilván nem is sejtették, hogy Fischer Iván épp ekkorra hívta a Fesztiválzenekar rajongóit a Vörösmarty téri flashmobra. 

7921-33

A Budai Művészház a Sas-hegy családi házas övezetében várta Fokanov Anatolij rajongóit. Régen készültünk a nagy eseményre, ám két nappal korábban tudtuk meg, hogy regisztrálni kell, különben nem biztos, hogy bejutunk. Regisztráltunk a megadott mailcímen, amire nem kaptunk semmilyen választ.
Azért odamentünk.
Hirtelen nem tudtuk, hol vagyunk, mert családi házba oltott óvodába csöppentünk, ahol egy nagyon rendetlen sarokban egy kisgyerek rajzolgatott egykedvűen és egy magába zuhant nő méregette az érkezőket, de senki köszönését nem fogadta. Az érkezőket sem fogadta senki, de hamar tisztáztuk egymás között, miért is jöttünk. Hogy jó helyen járunk, azt onnan tudtuk, hogy a táblával fémjelzett Botka-Csányi teremből a kedvenc baritonunk senkivel és semmivel össze nem téveszthető hangján hallottuk, hogy "Ó mely sok hal terem az nagy Balatony baharahha-rahhaha".

A próba befejeződött és a közönség a regisztráció ellenőrzése, említése nélkül elfoglalhatta a helyét. A színpadon egy zongora és egy beszélgetésre előkészített asztal két székkel, vizespoharakkal, ásványvízzel. A színpad fölött két akciós reflektor az OBIból, a drótjaik celluxszal ráerősítve a fűtés csöveire, az egyikben kiégett az izzó, a másikat a nagyon civilnek öltözött Csányi Valéria partvisnyéllel igyekezett beállítani, sikertelenül, mert a szakszerűen felszerelt kábelek nem engedték.

A terem közben megtelt, megjelent (mert a méltatlan körülmények ellenére valóban megjelent) Fokanov Anatolij könnyű nyári öltönyben és fekete csokornyakkendőben és megérkezett Csák Judit, akit Csányi Valéria művésznőként mutatott be, ám ő azonnal korrigált, hogy nem művész, hanem csak művészettörténész.

Érdekes beszélgetés kezdődött, Csák Judit nem tűnt profi riporternek, de legalább felkészült az interjúalanyából. Fokanov életéről és tanulmányairól beszélt, aztán hamar áttértünk orosz szerzők dalaira, különös tekintettel a kevéssé ismert Alekszandr Szergejevics Dargomizsszkij (Troickoje, 1813. február 14. – Szentpétervár, 1869. január 17.)  munkásságára, amiből Fokanov Anatolij már lemezre énekelt egy válogatást.
Elhangzott egy Dargomizsszkij és egy Csajkovszkij dal, a művészt Csányi Valéria kísérte zongorán, utána mind fesztelenebbül folytatódott a beszélgetés. Előkerültek a komolyzenei események kötelező kellékei, a zörgő cukorkászacskó és a bekapcsolva felejtett mobil. Sötétedni is kezdett, de a beszélgetők nem szerették a fejük felett lévő 500 wattos reflektor éles fényét, így maradt a diszkrét félhomály, meg a néhány kevésbé ápolt ember körül sűrűsödő levegő.
Mindezt azonban feledtetni tudta a beszédbe egyre jobban belemelegedő Fokanov Anatolij jókedve és a sztorijai. A helyszínen bemutatott könyvében nem szerepel a legérdekesebb sztori, amikor egy nem túl sokat próbált darab főpróbáján nem a kijelölt áldozatát szúrta le, hanem a tökegyforma ruhába és álarcba bújtatott szereplők közül valaki mást, történetesen a kórus egyik tagját.

Apropó könyv.
Ősszel jelent meg Winkler Gábor: A FOKANOVista, aki itthon lelt otthonra című könyve. A közönségből valószínűleg sokan szívesen megvásárolták volna  a helyszínen, de a szervezés valamilyen rejtélyes okából kifolyólag csak egy szórólapot kaphattak.

Elhangzott még két dal a Háry Jánosból, hatalmas hangerővel és kifogástalan magyarsággal, hozzá egy történet, ahogy Berlin egyik szabadtéri színpadán a huszárnak öltözött Fokanov elénekelte az "A jó lovas katonának" című dalt és az elején a fűben heverésző-piknikező közönség a végén állva és tátott szájjal hallgatta a verbunkost.

Azzal a jóleső érzéssel szabadultunk ki a levegőre, hogy ha a közönség nagyon szeret egy kiváló művészt, akkor a találkozás méltatlan körülményeit csak az ilyen írások örökítik meg, a szívünkben csak a felemelőt visszük magunkkal.

2016 április 9.
Erkel Színház
Primavera Fesztivál

Kolonits Klára miatt váltottunk jegyet és ezúttal sem csalódtunk: a rajongott szopránunk talán eddigi legnagyobb alakítását élvezhettük mind hangban, mind színészi munkában. Emlékezetes előadás volt és sajnos csak egyszeri, megismételhetetlen, mert megnéznénk még néhányszor.

Violetta méltó partnere volt az öreg Germont, akit a 34 éves román bariton, Florin Estefan személyesített meg. Hangjával lenyűgözött, alakításával pedig az aggódó apa pozitív tulajdonságaira helyezte a hangsúlyt. Először hallottuk, de azonnal megjegyeztük a nevét, szerencsére sűrű vendégszerepel nálunk.

Örültünk Bódi Marianna megjelenésének, akit egy miskolci Rigoletto óta szeretek nagyon, ő a csodás mezzo hangjával Flora Bervoix-t szólaltatta meg.

Kevésbé örültünk az Alfrédot játszó Boncsér Gergelynek, aki nagyon kilógott a sorból. Az lejött, hogy a többi szereplő nagyon kedveli a magas, vékony, jóképű fiatalembert, de az is, hogy még nagyon sokat kell fejlődnie ahhoz, hogy ne lógjon ki a nagy előadók sorából. Több alkalommal olyan volt, mint egy partra vetett hal: tátogott, de hang nem jött ki a száján, vagy nem jutott el a nézőtérre, pedig igencsak elöl foglaltunk helyet.

Ismét megállapítottuk, hogy
1. remek dolog ez a Primavera Fesztivál, mert elhozza a fővárosba a vidéki színházak operáit és
2. nem jó készületlenül beesni a nézőtérre, mert hiába ismerjük pl. a Traviata minden hangját, ha találgatnunk kell, a rendezőt mit miért csinált. Utóbb tudtuk meg, hogy Nadine Duffaut a sztorit a náci Németország által megszállt Franciaországba helyezte, ám az hogy miért és mire volt jó a háttérre vetítve bemutatni a kopaszra nyírt fejű kollaboráns kokottokat, az nem derült ki az interjúkból és a kritikákból sem.

A két főszereplő hatalmas alakítása miatt azonban ennek semmi jelentősége!

Két simogatást is kaptam ma a kedvenc Bartók Rádiómtól.

1. Ma reggel végre a rádió egyik névtelen, ám annál többet szereplő hangja helyesen ejtette Pollack Mihály nevét. Pech, hogy a Magyar Rádió jegypénztára pont egy ilyen problémás nevű téren van és az is pech, hogy egy rádiós hónapokig következetesen pollaknak mondja, amit százból 99-en polláknak. Ha az illető hölgy Johannes Brahms nevét majd brámsznak és nem bramsznak ejti, akkor kevesebbszer fogok összerezzenni, amikor egy-egy zeneszerző vagy előadó neve nagyon idegenül, esetleg érthetetlenül hangzik el.

2. Épp a kardiológia felé araszoltam a dugóban, amikor a nemrég óta rádiózó Radványi Dorottya felkonferálta Eboli áriáját Verdi Don Carlosából. Felsóhajtottam, hogy "Istenem, bárcsak Budai Líviával hallhatnám!"
És minden kívánságom ilyen gyorsan teljesüljön, Eboli áriáját elénekelte Budai Lívia.
Budai Lívia mezzoszoprán a magyar kultúra hírét ugyanúgy öregbítette világszerte, mint Marton Éva, csak ő a médiában kevesebbet szeret szerepelni. Mostanában gyakran lehet őt látni az Erkel Színház és az Operaház nézőterén, de úgy tudom, nemsoká ismét színpadra áll  December 2-án lesz Poulenc Karmeliták bemutatója az Operában és 2017 márciusban Csajkovszkij Pikk Dámájában lesz a nagymama.

Addig pedig hallhatjuk őt a youtube-on, pl itt:

Budapesti Tavaszi Fesztivál
MÜPA Bartók terem
2016 április 14.

Myung-whun Chung (63) dél-koreai karmester, neve gyakran hallható a Bartók Rádióban, végre volt alkalmam őt személyesen is megtapasztalni, amikor a MÜPA Bartók termében Filarmonica della Scala élén előadta Mozart nagy g-moll és Mahler V. szimfóniáját.

Az első, ami feltűnt, hogy a mester ugyanolyan alázattal áll fel a karmesteri pulpitusra, mint a japán kollégái, különösen Kobajasi Kenicsiró, a második, hogy Mozart egyik legismertebb szimfóniáját ő kissé másképp értelmezi, mint a nagy európai karmesterek, talán kevesebb lehetőséget és színt felfedezve benne.

Talán elkezdtem volna unatkozni, amikor felfigyeltem egy harmadik dologra és ez lenyomta az előző kettőt is: a koreai karmestert az átlagnál jobban zavarja a köhögés.

Nem köhögtünk többet, mint máskor, aki tehette, megvárta a tételközi szünetet és akkor zendített rá, ám ezt hallva az addig igen alázatos mester elkezdett pofákat vágni, majd grimaszolni. Ugye a háta mögött voltunk és az arcából keveset láttunk, de a zenészei mimikája mindent elárult.

A harmadik szünetben már a vállát is vonogatta és igen kínos percekig várt, mire dermedt csönd lett a nézőtéren és ekkor kezdett a negyedik tételbe. Láthatóan nem szeretett minket és ez a részemről kölcsönössé vált, pedig én most sem köhögtem.

A második részben Mahler sokkal jobban szólt, mint Mozart, a zene élvezhető volt, ám Chung mester nem tudta vagy nem akarta magát túltenni azon, hogy a tételek között sokan kikrákogják magukat. Közhelyekkel szólva a sas nem kapkod legyek után és a kutyaugatás nem hallik az égig, ebből gondolom, hogy a koreai világsztár nem fenséges sas, csak egy alacsonyabb röptű ragadozó, ahonnan pedig vezényel, az igen messze esik a mennyországtól.
Sajnos.