MÜPA 2016 április 8.
A sorrendben 36. Budapesti Tavaszi Fesztivált (BTF) a Budapesti Fesztiválzenekar (BFZ) nyitotta David Robertson amerikai karmester irányításával. Azon most nem akarok gondolkodni, hogy az eredetileg a BTF-re alapított alkalmi BFZ hol maradt a BTF-ről az elmúlt években, lehet hogy rosszul emlékszem és benne voltak a programban, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy nem.

Most Liszt II. Magyar Rapszódiájával, Bartók Brácsaversenyével és John Adams Harmonielehre című konpozíciójával készültek a nyitókoncertre, ezért reményekkel telve ültünk be a nézőtérre.

Az első csalódást az okozta, hogy az amerikai örmény brácsaművész Kim Kashkashian megbetegedett és más ugrott be helyette, a másodikat pedig az, ahogy David Robertson Liszt II. Magyar Rapszódiáját elképzelte. Aki pontosabban szeretné tudni, mennyire volt magyar, az egyen egy ungárise goulascht Bécsben vagy Hamburgban, amiben majdnem minden benne van, mégsem gulyás. Az erőtlen, majdnemhogy unalmas interpretációt egy-egy rövid szóló tudta csak feldobni, de annyira nem, hogy legalább ezt az (etalonnak egyáltalán nem mondható, de legalább érdekes) szintet megüsse a dolog:

 A Kashkashian helyett beugrott Julian Rachlin litván hegedű- brácsaművész és karmester remekelt a hangszerén, Bartók jól szólt az amerikai karmester irányításával is, bár érzésem szerint az első tétel még a technikáról szólt, a jellegzetes bartóki hang és a hozzá kapcsolódó érzés a másodikban jelent meg, hogy tovább fokozódva elfeledtesse, hogy a kedvenc zenekaromat valaki más (nagyon más) dirigálja.

John Adams 1985-ben alkotta meg a magyarra fordítva Összhangzattan című művét, amit az elmondása szerint egy különös álom inspirált: egy hídról látott egy tankhajót, ami váratlanul felágaskodott, ráadásul a művel Arnold Schönberg alakját kívánta megidézni.

Persze hogy kíváncsi voltam, mi lesz ebből, különösen azért, mert a Fesztiválzenekar eddig csupa olyan kortárs zeneművet mutatott be, ami nem csak hogy fogyasztható, de élvezhető is volt. Nem így a mostani alkotás.
Az elején még örültem annak, hogy az ütősök komoly munkára készülnek, ám a kedvem szép lassan lelohadt, amikor 3-4 perc után meg kellett állapítsam, hogy a szerző nem nagyon akarta semmilyen dallammal elrontani az összhangzatot. Egy darabig elviselhető volt, hogy egy hang szól, meg-megcifrázott ritmusban, de utána idegesíteni kezdett. Vessenek a mókusok elé, igyekszem nagyon befogadó lenni, de vannak zenék, amiket nem tudok. Ez is ilyen volt, mint amúgy a megidézni akart Schönberg eddigi összes alkotása, amihez szerencsém volt.   Egy idősebb úr elindult a kijárat felé. Ezen felbátorodva egy ugyancsak idősebb házaspár is. Az előttem ülő fiatalok vihogni kezdtek. A párom dereka megfájdult. Nekem eszembe jutott a legutóbbi vérképem és megfogadtam, hogy ezentúl egészségesen táplálkozom és mozogni is fogok minden nap. Néztem, hogy az új formaruhába öltöztetett csinos hostesseknek hirtelen mennyi munkája akadt.  Egy öreg néni táplálkozni kezdett a retiküljéből. Egy másik, kissé hobós külsejű külföldi hölgy bizonygatta, hogy ő nem csinál felvételt, csak nézi az ájfon képernyőjét. Közben a zenészek odalenn dolgoztak, lelkesen, szerettem is őket, ahogy mindig, a karmester is az egész testével vezényelt, mégis egyre inkább az utolsó mozdulatot vártam. Miután megtörtént, a taps bizonytalanul indult, mert akik a nagy csinnadrattával befejezett első tételt megtapsolták (Robertson elnéző mosollyal körített meghajlással megköszönte) már óvatosabbak lettek.

A BFZ koncertjei eddig mindig feltöltöttek, ez a mostani kegyetlenül leszívta az összes energiámat. Máskor néha napokig nem hallgatok zenét, mert él bennem, amit a nézőtéren láttam és hallottam, most viszont muszáj volt meghallgatni valami jót. Liszt Magyar Rapszódiáit több előadásban. Például Fischer Iván és Ökrös Oszkár részvételével.

Erkel Színház
2016 március 19.

Nem sokkal a felújítás után láttam Erkel második legfontosabb operáját és nem tudtam mit kezdeni a harsány rendezéssel, repülőtéri jelenetekkel, hollóba átcsapó repülőgéppel, bőröndökből előkerülő relikviákkal, ha jegyet váltok egy operára, akkor legkevésbé a rendezői agyamentségek megfejtése motivál.

Néhány évvel a premier után úgy tűnt, kevesebb a fura ötlet , de vannak újabbak, kevésbé zavaróak, mint pl. hogy László király és Cillei Ulrik kijön a nézők közé és ott énekelnek.
Ezen az estén igazán parádésra sikerült a szereposztás, a zene és az énekesek teljesítménye szerencsésen a háttérbe szorította a rendezői szárnyalást.

Kolonits Klára LaGrange áriája az Erkel Színház legjobbjai közé tartozott, de amilyen ováció követte, az még a sokat megélt falak között is ritkaság. Cser Krisztián kiváló Cilleit hozott, kár hogy olyan hamar legyilkolták szegényt. Hunyadi László Boldizsár hozta a tőle megszokott formát, szép hang, okosan beosztva, színészeket megszégyenítő játék és olykor a nézőtéren is hallható súgó.
Nem igazán tudtam mit kezdeni Szappanos Tibor V. László király figurájával, a művész szépen, pontosan énekelt, de az alakja inkább hasonlított valami pipogya mamakedvencére, mint egy igazi királyra. Vajon ez is rendezői koncepció?
Nekem rögtön lejött, hogy az ifjú Hunyadi Mátyást alakító kisfiú közelében ki az a hasonlóan öltöztetett női hölgy (Simon Krisztina), aki a szopránszerepet énekelte (Matyi magyar hangja) de sokan körülöttem értetlenkedtek miatta. Nekem inkább az volt a problémám vele, hogy alig hallom őt, pedig közel ültem a színpadhoz.
Gara Mária szerepében Rácz Rita pont olyan volt, mint akit hirtelen átkértek a Csárdáskirálynőből és nem árulták el neki, hogy mit alakít. Kellemetlen, harsány hangon énekelt, egyáltalán nem lepődtem volna meg, ha a börtönjelenetet egy virtigli csárdással és egy oszvaldmarikás cigánykerékkel is feldobja, ha egyszer a hős bajnokát nemsoká lenyakazzák, hát hadd élvezzen még valamit szegény az életből.
Kicsit bajban voltam a jelmezekkel is, mintha a közelben felszámoltak volna valami katonai jelmezkölcsönzőt és akciós gúnyába bújtak volna többen is, kinek mi jutott, V. Lászlónak osztrák császári, Cilleinek cári orosz katonatiszti, a statisztáknak porosz csendőrmente, a magyar nemeseknek meg tulipános láda.

A Kocsár Balázs irányította zenekar és kórus a fent említett énekesekkel el tudott varázsolni és háttérben tudta tartani az onnan minduntalan előtolakodni akaró rendezőt.
Szerencsénkre.

Kovács Éva 2010-ben diplomázott a Szegedi Zeneművészeti kar magánének szakàn.
2012-ben énekelte első főszerepét a Szegedi Nemzeti Színházban, de jól ismerik őt a Debreceni Csokonai Színházban és a Győri Nemzeti Színházban is.

Először a Primavera Fesztivál alkalmából két éve, Gildaként láttam őt az Erkelben egy gyenguska előadáson ami nélküle és László Boldizsár nélkül erősen felejthető lett volna, később Miskolcon egy még rosszabb Rigoletton, amit szinte egyedül vitt el, és ezért, meg a hangja, meg a színpadi megjelenése, meg a színészi teljesítménye miatt megszerettem. Miatta utaztam Győrbe, ahol Papagéna volt és úgy éreztem, lehetne akár Pamina is, ami nem sokáig váratott magára: Alföldy Róbert a tavalyi Primavera Fesztiválon a Thália színpadára rémálmodta Mozart Varázsfuvoláját, mely a számomra nehezen befogadható rendezői koncepció és gyenge éneklés ellenére tartogatott néhány nagyon szerethető megnyilvánulást, pl. Marlène Assayag Éj királynőjét, Hanczár György Taminóját és Kovács Éva Pamináját.

Miért fontos ez most?

Mert kihirdették a IX. Nemzetközi Simándy József énekverseny eredményeit és az imént említett Hanczár György tenor kategóriában elvitte a fődíjat, de ami számomra ennél is nagyobb öröm: több  száz szopránénekes közül Kovács Éva kapta a megosztott első díjat.

Gyakran hallani olyan hangokat, hogy hol vannak ma akkora énekesek, mint X vagy Y.
Én azt gondolom, hogy ha nem a régi DVD-ken nosztalgiázom és nem az internetes emlékoldalakon idézem fel a nagy elődöket, hanem beülök a nézőtérre, legalább akkora hangokat hallhatok most is. (őket majd az unokáink fogják néhány évtized múlva visszasírni?)

Én MOST akarok élvezkedni, tehát pl. holnap, 2016  április 6-án este az Erkel Színházban meghallgatom Kovács Évát, mert itt énekel.
Élőben.
Nekem, nekünk.

Zöld Macska Diákpince, Budapest IX. Üllői út
Egykori szenespincéből kialakított romkocsma, kézműves sörökkel, nagyon megfizethető árakkal és dohos színházteremmel, ahova VasZoli és barátai miatt jártunk évek óta. Vas Zoltán, Bakos Özséb és Baffia Tamás számtalan hangszer és olykor egy-két vendégelőadó segítségével mondja el a közönségének, hogyan látják a világot. Amikor 2015 szeptemberében az évadnyitó koncertről írtam, nyilván még senki nem gondolta, hogy az utolsó évadjuk kezdődött a Macskában, mert Zoliék új helyet keresnek.

A fészbúkon a Búcsúzunk a Zöld Macskától  című eseményből értesült a nagyérdemű, hogy ott többet nem lesz koncert.
 Az utolsó performanszra többen jöttek el, mint az egész évad összes koncertjére, még a csilláron is emberek lógtak volna, ha lett volna csillár. A színpad hátrébb - értsd a pince belseje felé - költözött, be kellett iktatni több sort, de állóhely sem maradt.
A fiúk kitettek magukért, hallhattuk és velük énekeltük a megunhatatlan slágereiket, sztárvendégként olykor beszállt Halper László és én először hallottam Bornemissza Ádámot, akinek a sajátosan magyarított Hey Joe-ját soha nem fogom elfelejteni. Végül VasZoli dedikálta a frissen megjelent dalszöveges könyvét.

Ízelítőül hadd illusztráljam a búcsút néhány kedves (nem saját, ezért jó) felvétellel:

91012338

2016 január 31 MÜPA
koncertek 10:30-tól 22:30-ig

Eddig egy maraton sem hagytam ki, az előzőről itt emlékeztem meg.
A zenei maratonokat Fischer Ivánnak köszönhetjük, reggeltől estig mennek a koncertek 5-10 perces szünetekkel és a hozzám hasonló megszállottak végigcsinálják, hogy aztán napokig ne akarjanak újabb zenét hallani, mert az élmény feldolgozása közben szól belül. Aztán jön a Bartók hangtár, ahonnan 3 hétig visszahallgatható.

A Bartók teremben a Liszt Ferenc Kamarazenekar kezdett Mendelssohn h-moll vonósszimfóniájával, majd Baráti Kristóf szólójával jött Mendelssohn 13 évesen elkövetett d-moll hegedűversenye, ami olyan volt, mint Vivaldi ötödik évszaka.

A Fesztiválszínházban zeneakadémisták játszottak Schumann zongoraműveket. Általában a maratonok második koncertje a növendékeké, ez mindig páratlan élmény.

Bartók terem: Schumann: Bevezetés és Allegro, Budapesti Vonósok Kovács János irányxításával, majd Schumann egyik legnépszerűbb műve, az a-moll zongoraverseny, Fejérvári Zoltán szólójával. Zenekar, karmester és szólista kiváló, a zongora nem a megszokott Steinway, hanem más, tompább hangú, valahogy nem elég ütős.

Fesztiválszínház: Mendelssohn-Yampolsky: Rondo capriccioso hegedűre és zongorára, majd Schumann Esz-dúr zongoranégyes, Kelemen Barnabás, Kokas Katalin, Fenyő László és José Gallardo. Érdekes. Fenyő László menet közben hangolta a csodásan szóló hangszerét, pedig mintha nem ő lett volna hamis...

Bartók terem: Hebridák-nyitány és Schumann IV, szimfónia. MÁV Szimfonikusok, Csaba Péterrel. A nyitánnyal nincs bajom. A szimfóniával van. Két hete volt ugyanezzel a csapattal egy Carmina Burana és nagyon szanaszéjjel voltak. Most ugyanígy. Nem volt idő próbálni? Erélytelen a karmester? Nem tudni, csak azt veszem, észre, hogy az intés a helyén van, de ahány fúvós, annyi megszólalás. Többször is. Sajnos.

Fesztiválszínház. A BFZ Kamarazenekara Eckhardt Violetta irányításával Mendelssohn Oktettjét játssza, nekem ez az egyik csúcs, a sokat játszott mű újraértelmezése apró finomságokkal.

Bartók terem: Mendelssohn Skót szimfónia, Pannon Filharmonikusok, Vass András dirigálásával. A zenekar jól szól, a karmester hajladozik, mint egy hatalmas fa a szélviharban és még sustorog is hozzá. Szerencsére csak az elején.

Fesztiválszínház. Számomra a maraton abszolút csúcsa: Várjon Dénes először szólóban, majd a feleségével, Simon Izabellával négykezesben játszik Mendelssohn dalokat. Libabőr kategória, az a zenei élmény, amikor az ember elfelejt mindent, ami a zenén kívül körülveszi: zacskóval zörgő és/vagy köhögő nénikéket, szájszagú bácsikákat, kattogó fényképezőgépeket, beszélgető kultúrlényeket, inaktivitási ödémától nehezedő lábakat.

Bartók terem, Nemzeti Filharmonikusok, Kocsis Zoltán, Schumann II szimfóniája. Vontatott nehézkes indítás, a II. tétel pont olyan, amilyen a 60-as 70-es években a tévéhíradó főcímzenéjében, aztán megint lagymatag, a zenészek tökéletesen játszanak, az irányításból hiányzik a romantika és a dinamika is.

Fesztiválszínház, Schumann dalok, Anna Lucia Richter. Csak azért ülök be, mert a kishölgyhöz volt szerencsém tavaly a BFZ Szentivánéji álom produkciójában és a lemezfelvételen is és megszerettem. Nem csalódtam benne, szépen énekelt és félelmetesen játszott.

Bartók terem, BFZ,  Szentivánéji álom. 33. éve rajongok a Fesztiválzenekarért, ám ha nem kellett volna 21 embert felállítanom, negyedóra után otthagyom. Gondolhattam volna, hogy Fischer Iván nem ismétel meg egy 1-2 éven belül előadott számot, de azt egy percig sem gondoltam, hogy összevonja Mendelssohn zenéjét Shakespeare drámájával és a kísérőzenét összeboronálja egy vásári komédiával. Ha erre készülök, talán még tetszik is, de ha végigültem 11 óra hangversenyt, akkor a harsány idétlenkedés sok és fárasztó a végére.

A percre pontosan 12 órányi zene minimum egy hétig nagyon dolgozik bennem, még biztosan lesz miről megemlékeznem.
Így elsőre ennyi.

Most olvasom, hogy március 15-től a Kossuth rádióból hírrádiót csinálnak és a nem hírműsorokat átpakolják az alacsony hallgatottságú  Bartókra.
Volt egy kedvenc rádióm, ami egész nap békésen szolgáltatta a kellemes háttérzenét, nem volt benne sem politika, sem agitprop, sem unalmas gumiműsorok mindentudó riporterekkel és fontos riportalanyokkal.
Vége?

Legalább a tettek mezejére lépek és addig nem nyugszom, amíg valahogyan be nem köttetem a Classica TV-t. (másfél éve elengedett a T-Home, mert Budakeszin nem tudnak újabb ügyfelet kiszolgálni, ami 2016-ban szerintem kissé kínos)

utóirat: közben a fészbúkon csoport szerveződött a rádióért és megszületett a hír cáfolata is.

2016 január 10
Szent István Bazilika

Kifejezetten jó érzés volt látni, ahogy a Szent István tér túlsó feléig áll a sor, emberek százai, akik a Szent Efrém Férfikar ezévi első koncertjére kíváncsiak. Valahogy bejutottunk a a z6súfolásig telt templomba és még utánunk is özönlött a nép.
A magyar görökatolikusok karácsonyi öröménekét, a Velünk az Isten együtt énekelte mindenki, amiben segített a kiosztott kotta, már akinek jutott. Harangjáték következett, majd két együttes, a Szent Efrém Férfikar és a szentpétervári Optina Pustyn Férfikar, külön-külön és együtt előadott számai. Szerencse hogy megkaptuk a programot is, így mindig tudtuk, kit és mit hallunk, mert látni nem lehetett semmit. Ezzel együtt csodás este volt.

Erkel Színház
2016 január 9

Először 2-3 éve az Operában láttam másképp a Don Pasqualét. Másképp, mert korábban többször is volt szerencsém a klasszikus Gregor-Melis párossal látni, minden ugyanazt kaptuk és mindig jól mulattunk.

Szvétek László kellett ahhoz, hogy megértsem, miről is szól ez az opera. Igen, vígopera, de ha nem vidámkodják végig, meglátszik az az emberi tragédia, amit vidáman mutat be. Az ötven körüli férfiembert a zenei élmény mellett meglegyinti a saját jövője és az bizony nem túl vidám.

A klasszikus rendezést az Erkelben felváltotta egy új, Káel Csabáé, tele jó gegekkel. Szeretek fanyalogni a klasszikus operák formabontó előadásán, most viszont nagyon tudtam örülni, mert a rendező mókás dolgokat talált ki, amivel még élvezetesebbé tette a történetet. Óriási pipa, klasszikus borotva, csöcs karfájú fotel, csókos ajkak mint kanapé remek hátteret adtak a sztori csintalankodó vonulatának.

És persze Szvétek László az egyedi basszusával és mellette a helyenként mókás, máskor pedig kétségbeesett játékával, Horváth István, Sáfár Orsolya és Káldi-Kiss Dániel remek alakítással olyan előadást varázsolt, amire szívesen beülnék akár holnap is.

Meixner Mihályt (1925-2016) a zeneblog is köszöntötte 85. születésnapján, Pierre Boulez (1925-2016) francia zeneszerző és karmester, Olivier Messiaen tanítványa.

Nyugodjanak békében.