2016 november 28.
Szent Imre Ház
Szvorák Katalin és Kudlik Júlia lemezbemutatója

Nagyra becsülöm Kudlik Júliát, a Magyar Televízió nagy ... izé .. ikonját és méginkább nagyra Szvorák Katalin népdalénekes művészetét.

Reményekkel teli mentünk el a Móricz Zsigmond körtér mellékutcájában lévő Szent Imre Házba, mert a két hölgy adventi lemezbemutatót hirdetett és advent első vasárnapjának másnapján mi sem jobb, mint egy színvonalas adventi performansz.

Teltház volt most is, mint a legutóbb Sándor György előadásán, a két előadó odaállt Mindszenty József szobra elé, mögöttük barokkos feszület, előttük szabályos adventi koszorú egy égő gyertyával és elkezdték.

Nagyon tetszett.
Az elején.
Aztán egy kicsit kezdett monotonná, majd unalmassá válni.
Kudlik Júlia az adventhez kapcsolódó hagyományokról olvasott föl, sokkal kisebb átéléssel, mint ahogy anno a Deltában a tudomány és a technikai újdonságait vezette föl. Fél óra után már nem is kellett odanézni, mert tudtuk, hogy most megint fölemeli a szemöldökét és egy kicsit bólogat és csak mondta, mondta, mondta.

Szvorák Katalin pedig a fejét félrebillentve, mindvégig ugyanazzal a mosollyal énekelte az adventi dalokat. A harmadikig élveztük, utána őt is elkezdtük unni, de ha már egyszer eljöttünk, akkor végigcsináltuk becsülettel.

Szerettem volna megtudni, hogy ez a most bemutatott lemez ugyanaz-e, mint amit már két és fél éve is dedikáltak, de a művésznő fészbúkos megkeresése nem vezetett eredményre.

2016. november 15.
Zeneakadémia

ORFEO ZENEKAR ÉS A PURCELL KÓRUS
Karmester: Vashegyi György

Közreműködők:
Szutrély Katalin - szoprán
Bárány Péter - kontratenor
Komáromi Márton - tenor
Thomas Dolié - basszus

Händel Messiása népszerű és sokat feldolgozott oratórium, ám teljes hosszúságában ritkán hallható. Itt és most egy ilyen ritka alkalomnak lehettek élévezői az Unikum bérletesek. A zenekar kiválóan szólt, a basszus szólammal az eredetileg baritonnak elkönyvelt francia Thomas Dolié  kiválóan birkózott meg és le is énekelte a másik három szólistát, csak azt nem értettük, miért grimaszolta végig az előadást, hiszen a Messiás egyáltalán nem valami vidám kocsmadal. Kicsit hosszúnak is tűnt a vége felé, bár tényleg jól szólt minden, nem a lenyűgöző hangverseny okozott örömöt, hanem hogy felállhattam a kényelmetlen székből.

2016 november 2
Magyar Állami Operaház

A halottak napjának méltó megünneplése Verdi Requieme.
Öröm hogy legalább ma elérem ezt az előadást, néhány napja ugyanis csúnyán lemaradtam róla.
Az Opera mára nem vitte túlzásba a tájékoztatást, sehol nincs kinn a szereposztás és nyomtatott műsort sem osztanak, ráadásul a hostessek azt sem tudják, hogy mi a műsor, nem hogy a szólisták vagy a karmester.

Beülünk, elkezdődik.
Azonnal felismerjük Kolonits Klárát, Schöck Atalát, Palerdi Andrást és Szappanos Tibort.
Utóbbi olyan hangon énekel, ahogy még soha az életben nem hallottuk, ráadásul a szólisták közül ő egyedül kotta nélkül, fejből az egészet. Később derült ki, hogy nem is Szappanos Tibor volt, hanem Stuart Neill  amerikai tenor, aki a Metropolitan, a Scala, a velencei La Fenice, a bécsi Staatsoper és a londoni Royal Opera Covent Garden után Budapestre is eljött, hogy elénekelje a leghíresebb szerepét.

A Magyar Állami Operaház Zenekarát és Énekkarát Daniele Rustioni vezényelte.
Emelkedett előadás volt, emlékezetes pillanatokkal.

Íme az egyik:

Schöck Atala hátborzongató szépséggel énekelt, méltó partnere volt Kolonits Klárának, akiben ma este külön szerettem, hogy mintha egy nagyon szeretett valakinek énekelt volna, aki fenn ült egy jobboldali, első emeleti páholyban, ezen a felvételen is látszik, ahogy a tekintetét keresi. Van egy sejtésem, ki volt az...

A Ciszterci Szent Imre-templom  a Feneketlen-tónál gyakran szervez színvonalas koncerteket illusztris előadókkal. Október 23. napjáról, a forradalom 60. évfordulójáról két Mozart művel emlékezett meg a Budapesti Monteverdi Kórus (vezényelt Kollár Éva ) és a Budapest Vonósok (hangversenymester Pilz János), Az 1777-ben született Misericordias Domini offertórium érdekes zenemű, a szerzőjére nem jellemzően barokkos ízű, ugyanakkor végigkíséri egy melódia, amit Beethoven  50 évvel később bemutatott IX. szimfóniájából ismerünk.

Szokatlan intermezzo következett ezután: Mozart Requiemét a 88 éves, Kossuth díjas Párkai István vezényelte volna, akit nem találtak sehol. A főpróbán még megvolt, ám az előadásra hiába keresték. Teljes teltház volt, a közönség türelmesen várta, hogy történjék valami,
Csányi Tamás karnagy bejelentette, hogy Mozart Rquiemét Kollér Éva fogja vezényelni, ebben a pillanatban előkerült a karnagy úr is, átvette a pálcát és kapott is mindjárt egy dörgő tapsot.
A szólisták Szemere Zita szoprán, Bakos Kornélia alt, Megyesi Zoltán tenor és  Bakonyi Marcell basszus csodálatosan énekeltek, a szoprán hang fülbemászóan és szívhez szólóan uralta az egész teret, csupán a gyászmise egésze volt egy kicsit dinamikusabb, feszesebb tempójú a szokottnál.  A sokak szemébe általában könnyet csaló tétel, a Lacrimosa is olyan gyorsan, fájdalom és ünnepélyesség nélkül múlt el, mintha nem is lett volna része az előadásnak.

Ahogy három évvel korábban ugyanitt egy másik requiem alkalmával, most is két tétel között elhangzott a Móricz Zsigmond körtéren hősi halált halt forradalmárok névsora, közben szólt a lélekharang.

A programot november elsején 19 órakor a Szent Gellért plébániatemplomban (XI. Bartók Béla út 149) újra meghallgathatja bárki.

2016 október 20
RS9 Színház

Sem Vas Zoltánt, sem Halper Lászlót nem kell külön bemutatni, olyan zenészekről van szó, akikért szinte mindent félreteszek és oda megyek, ahol muzsikálnak. Azért csak szinte mindent, mert már volt rá precedens, hogy amikor a Fesztiválzenekarral játszottak egyidőben, akkor inkább az utóbbit választottam.

Többször hallgattam őket a sajátos miliőjű Zöld Macska Diákpincében, ott voltam, amikor elbúcsúztak onnan és a Rumbach Sebestyén utcai RS9 lett az új helyszín.
Legalább olyan izgalommal érkeztünk, mintha magunk is fellépnénk, pedig erről szó sem volt. A helyszínről átirányítottak a szemközti jegyirodába a belépők megvásárlása céljából, ott ért minket az első meglepetés. Az iroda úgy nézett ki, mint egy ruharaktár, ahol még emberek is laknak. Félhomály, szanaszéjjel hagyott cuccok, táskák, félbehagyott élelmiszer, de legalább a jegyet megkaptuk, amit viszont nem kért tőlünk senki.
Az előadás helye is hasonlított a jegyirodára, volt ott is minden szerteszéjjel,
Lepakoltunk egy ruhatartó állványra és bíztunk abban, hogy a koncert végén megtaláljuk a kabátainkat.

Ahogy szokott, jó kis program volt, VasZoli megzenésített versei felváltva bluesmuzsikával, amiben Halper Laci vitte a prímet. Érdeklődve figyeltük a közönséget. Felismertünk néhány arcot a Zöld Macskából, voltak ismeretlen alternatívok és más művészfélék is, de néhány idősebb emberről el nem tudtuk képzelni, hogy kerültek oda. Talán a színház törzsvendégei?
Előttünk idősebb házaspár, a hölgytagját Manyi néninek neveztem el, mert egy idő után majdnem annyit foglalkoztam vele, mint a zenével. Próbáltam kitalálni, mit gondol. Néha mint akit megütöttek, úgy nézett a férjére, de a hetvenes úrnak nagyon tetszett a produkció, a lábával verte az ütemet a padlón. Manyi nénin viszont a kétségbeesés kezdett eluralkodni, különösen amikor VasZoli a magyar népi kesergőjében eljutott oda, hogy lefingja a terítőt az asztalról, akkor az éltes hölgy forgolódni kezdett, vizsgálta a közönség reakcióit,  majd leplezetlenül kereste a kijáratot, a hevenyészett ruhatár felé is sandítva, aminek majd később még lesz jelentősége.

Szünet következett, újabb meglepetéssel. Egy nagymama korú hölgy megkérdezte a nagyérdeműt, hogy kér-e valaki valamit, szívesen felhozza. Hogy honnan, az nem derült ki. Kértünk egy világos és egy barna sört. Kaptunk egy jóféle barnát és egy ihatatlan, testápoló ízű világosat, ezeröté'. A vackot visszaadtuk, hogy köszönjük, ez nem sör, mire a hölgy megsértődött, ez a legjobb sör a világon, és akkor majd ő megissza, és visszaadja az árát, hatszáznyolcvan forintot, de nincs nála apró, majd lemegy. Végül hozott ötszáznegyvenet, így az egyikünk elfogyaszthatta az év legdrágább sörét.

A második etap közepe táján Manyi néni - egy erősebb szövegfordulatot követően, amikoris csula csattan az aszfalton - határozottan ránézett hites urára és odasúgta neki, hogy ebből most már elég, egy óráról volt szó és ő nagyon unja ezt az egészet. Menjenek haza!
Férjuram kelletlenül tápászkodott fel a székéből és megindultak kifelé. Közben persze a Vas-Halper duó a világot váltotta meg a deszkákon, mi pedig élveztük!
Idős házaspár el, néhány perc múlva a Manyi néni visszacsörtetett, nem is kicsit megzavarva az előadást, hogy nem találja a sálját, nincs benne a kabátja ujjában, ahol hagyta. Akkor láttam, hogy a madárcsontú idős asszony az én kabátomban távozott. Nem is értem, hogy nem tűnt föl neki, hiszen 135 kilót nyomok és a néni a derekamig ér. Ez nem is kicsit kizökkentett a műélvezetből, de ha már a sör árát visszakaptam, nem akartam a jegyével is kekeckedni, pedig passzolt volna a performanszhoz.

Vas Zoli, Halper Laci, imádunk továbbra is! :-)

2016 szeptember 16
Zeneakadémia

 Vladimir Jurowsky irányításával szólta a londoniak a Zeneakadémián.
Mendelssohn  Hebridák nyitányával indult, majd Mendelssohn e-moll hegedőversenyével folytatódott, aminek a szólistája Baráti Kristóf volt. Szerintem a legtöbben ezért a koncert miatt vették meg az Unikum bérletet - és nyilván nem csalódtak, mert fantasztikus élményben volt részünk.

A szünet után Bruckner. IV. Esz-dúr, "Romantikus" szimfóniája következett, benne felvonult a romantika összes kelléke, az áradó érzelmesség, a váratlan fordulatok - Jurowsky értette a dolgát, ám a koncert végén zenekar tagjaival együtt ő is megmosolyogta a hungarikumnak számító ütemes tapsot,

2016 augusztus 14.
Fonyód Bélatelep

A Kaposfesztől tartottunk hazafelé így majdnem útba esett a kis nyaralóhely, aholis a kápolnába hirdettek családi koncertet. Fertályórával a meghirdetett időpont előtt nyoma sem volt zenekarnak, közönségnek, egy kábeleket húzogató ember bizton állította, hogy itt nyolc óra előtt nem lesz semmi.
Megnéztük a naplementét a közeli parton, hogy aztán 5 perccel nyolc előtt visszaérkezzünk a nyaralók közötti kis téren megbúvó kápolnához. Ekkor már közönség is volt meg zene is.
A Divertimentrio pécsi családi vállalkozás, bordó formaruhába öltözött hölgyek húzták, a közönség csendben figyelt, az eseményt nyolcezer szúnyog lájkolta. Előfordult minden, ami egy ilyen félig szabadtéri rendezvényen előfordulhat: madárcsicsergés, kutyaugatás, gyerekszirénázás, neveletlen emberek beszélgetése, telefoncsörgés, babakocsikerék nyikorgása, szomszéd telken a grill begyújtásából származó, mindent eltakaró, először denaturált szesz, aztán zsírszagú füst.
Volt zene is, amolyan családias.
Nagyra értékelek minden hasonló vállalkozást, itt jószándékú emberek készültek, tanultak, próbáltak, időt, pénzt és energiát fektettek a szervezésbe és az előadásba.
Köszönet érte.

Részlet egy korábbi koncertjükből.

Verdi: Don Carlos
2015 november 22
Erkel Színház

Nagyjából 50 éve járok operába, csak és kizárólag zenei élményekkel való töltődés céljából, az operába járással összefüggő dolgok - ki kivel jött el, melyik szereplő válik a szomszédasszony miatt, kivel tárgyaljuk ki az élményeinket - sosem érdekeltek.

Egészen eddig az előadásig, amiről először nem is nagyon akartam megemlékezni, mert a könnyen felejthető kategóriába tartozni látszott. Ami a színpadon történt, egyáltalán nem érintett meg, sőt, helyenként kifejezetten unatkoztam. Operabarát hölgyismerős cipelt magával, aki rajong Kálmándy Mihályért, én pedig rajongok Gál Erikáért és szeretem Palerdi Andrást, meg a Verdi operákat, közöttük a nem is kissé borongós Don Carlost. Ennyi elég volt, hogy elfogadjam a meghívást és két perccel a kezdés előtt bezuhanjak a nézőtérre.

Sajnos Ebolit Gál Erika helyett valaki más énekelte, nem volt túl átütő. Palerdi Andrást eddig kizárólag sokkal jobb formájában hallottam, Kálmándy Mihályt színtelennek és sokszor pontatlannak találtam, Kiss B. Attilát pedig gyengének, akinek először drukkoltam, hogy sikerüljenek a technikát igénylő megmozdulások, aztán egyre inkább  szenvedtem, mert nem sikerültek. Akkor kezdtem élvezni, amikor a vége felé megjelent az inkvizítor, mert végre rendesen megszólalt egy hang - és szégyellem, nem tudom, kié, mert készületlenül érkeztem, nem láttam a színlapot és ezt a hangot meg kellett volna ismernem.

Nagyjából ennyit az előadásról, ám ami a szünetben történt, az bőven kárpótolt mindazért, amit hiába vártam. Operabarát partneremnek köszönhetően hirtelen nagy társaságban találtam magam. Ő erősített meg abban, hogy a nagy kedvence, Kálmándy ma este csak árnyéka önmagának és hogy a felismerhetetlenre maszkírozott, de hatalmas hangú inkvizítor nem más, mint Szvétek László.
Személyesen megismerhettem azt az operaénekesünket, aki az elmúlt évtizedekben számtalan külföldi operaszínpadon öregbítette a magyar kultúra hírnevét és akit az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban látni az Operaház és az Erkel Színház nézőterén: ő Budai Lívia.
Hosszabb ideje létezik a facebookon egy operabarát csoport, amelyik rendszeresen megosztja a legjobb felvételeket és megírja, olykor igen élesen megvitatja a nézőtéri élményeit.
Innen ismerem Pocsai Istvánt és Járfás Beát, akikkel igen jó volt végre élőben is találkozni.
Beával kitárgyaltuk az előadás erényeit, elbeszélgettünk korábbi operákról és művészekről, egyszer csak muszáj volt hangot adnom egy érzésnek, ami a beszélgetés közben egyre erősödött bennem:
- Ne haragudjon, kedves Bea, de néha olyan érzésem van, mintha egyenesen Gertrudis királyné nézne rám abból az emlékezetes operafilmből.
- Talán azért, mert Komlóssy Erzsébet lánya vagyok.

Ez volt az a pillanat, amikor duplán kárpótolva éreztem magam. Igen, Komlóssy Erzsébet volt Gertrudis, talán őt láttam a legtöbbször Simándy József partnereként. Gál Erikát nem csak én tekintem az ő utódjának és főleg Gál Erika miatt jöttem el ma este. Sosem gondoltam volna, hogy ha őt nem is hallhatom, azért a nagy elődje szemével rámnéz valaki.

Léteznek az operalátogatásnak igencsak extra pillanatai is
Mint ez.

Remek civil vagy inkább családi kezdeményezés, ami először 2014, másodszor 2015 júliusában volt Pilisszentlászlón, a Korbuly család kertjében, 80-100 résztvevővel.

Operabarátok találkozója a Pilis hegyei között az erdőszélen, egy családi ház kertjében, amatőr és profi fellépőkkel. Itt hallottam először Kelemen Zoltán baritont énekelni - és jegyeztem meg a nevét egy életre, kötetlenül beszélgethettem az operaszínpad egykori és ma is aktív szereplőivel, továbbá itt ismerhettem meg személyesen az internetes operabarát és komolyzenei fórumok jónéhány résztvevőjét.

Nagy kellemes dolog ilyen sok hasonló érdeklődésű, barátságos és nyitott ember társaságát élvezni és be kellett lássam a tévedésemet: sznobságnak nyoma sem volt.
Köszönet illeti a rendezvény megálmodóit és bonyolítóit, mert a maga nemében valami egyedülálló dolgot hoztak létre!

Azt gondolom, mind a zeneszerzők, mind a műveiket tolmácsoló zenészek megérdemlik, hogy megtiszteljük őket a nevük helyes kiejtésével.
Akkor is, ha egyes világnyelvek nagy ívben tesznek a külföldi nevek eredeti kiejtésére, hallottam a MEZZO tv-n, hogy zsohan szébastyjan bás (Bach) és majdnem összerezzentem a mi Kodály Zoltánunk nevének külföldi interpretálásától és azért csak majdnem, mert arra büszke voltam, hogy emlegetik, tudnak róla.

Nem vagyok túl vidám, amikor az elektronikus médiában olyan emberek lazáskodnak az idegen nevekkel, akik nézők és hallgatók százezreit vezetik félre, amikor rosszul ejtik egy közismert zeneszerző, vagy épp ma is fungáló világsztár nevét, sok ember ugyanis még mindig hisz a tévének és a rádiónak és ha egy zenetörténész a Bartókon a koreai szopránt szumi dzsóként konferálja föl, akkor azt hiszi, hogy azt tényleg úgy kell kimondani.

Soha nem venném magamnak a bátorságot, hogy kéretlenül kijavítsak egy másik embert, ugyanakkor szívesen megkérnék néhány tévést és rádióst, hogy ha már mikrofon előtt mondanak ki egy-egy idegen nevet, a Jóisten áldja meg őket, nézzenek utána, hogy kell helyesen kiejteni.
Sportriporterek mondták a napokban, hogy külföldi kollégák serege kérdezte tőlük az labdarúgó európa bajnokságon, hogy kell kimondani azt hogy Dzsudzsák, Lovrencsics vagy éppen Böde - és ez szerintem így helyénvaló.

A Magyar Rádió és televíziók néhány munkatársa is lehetne ennyire igényes és ha épp nincs a közelben egy vendég francia tudósító, akkor nézze meg a forvo.com weblapot és egy vagy több valódi francia hajjakend előadásában hallgassa meg mondjuk Camille Saint-Saëns nevének helyes kiejtését, mielőtt automatikusan leszenszanozza. Vagy szegény Ernesto de Curtist körtiszként jelenti be.

Külön szeretném elismerni a Bartók rádió két műsorvezetőjét, név szerint Becze Szilviát és Bolla Milánt, akik autentikusnak számítanak az idegen nevek helyes kiejtésében.
Végül tisztelettel üdvözlök mindenkit, aki soha nem javítja ki felebarátait, amikor azok rosszul ejtenek egy-egy nevet. Meghívhatnám őket egy sörre is, mert sajnos nincsenek túl sokan :)