Triplán tetszik az alábbi videó, amin Borka Ákos, a Purcell Kórus művésze megunva a Szentendrei úti dugót, kiszállt fölszedni a zöld sávon szétszórt szemetet, és a sorban utána következő autóst, aki megtapsolta őt, meglepte egy kis marketingfogással!

Remélem, a videókat publikáló úrral nemsoká találkozom valamelyik koncerten :)

MÜPA
2017 március 8.
Budapest Concerto, Keller András, Érdi Tamás

Ezt a hangversenyt a tavaly november 6-án elhunyt Kocsis Zoltán vezényelte volna, ezért az ő emlékének ajánlották. Talán ezért, talán a nőnap miatt volt a színpad jobb szélén egy gyönyörű, fehér virágcsokor.

Mozart népszerű a-dúr zongoraversenyét Érdi Tamás játszotta (fotó Gordon Eszter), akit nem először láttam-hallottam. Most Keller András kísérte őt a zongorához és ami az eddigiekhez képest számomra új volt: a nemlátó művész szokatlanul bizonytalanul mozgott és nagyon izgult - és a szüleit sem találtam az első sorban - de amit megszoktam tőle, az ezúttal sem maradt el: miután leült a zongorához és kiszámolta, melyik billentyűkön kell kezdenie a játékot, valami páratlan érzékenységgel és finomsággal játszott, ahogy másoknak csak nagyon ritkán sikerül. Kocsis Zoltán, Érdi Tamás mestere és példaképe mesélte egyszer, hogy egy koncertjén muzsika közben elment az áram, és ő a nemlátó tanítványára gondolva fejezte be a darabot a sötétben.
A közönség lelkesen ünnepelte, Keller András többször ki- és bekísérte, ám ráadást nem kaptunk.

A koncert második részében Beethoven IX. szimfóniája következett a Nemzeti Énekkarral, Szabóki Tünde szoprán, Schöck Atala alt, Megyesi Zoltán tenor és Bakonyi Marcell basszus közreműködésével. Szívesen átengedtem volna magam Beethoven monumentális alkotásának, ám nem tudtam elszállni a művel, ugyanis sok apróság kizökkentett az élvezetből. Keller András helyenként újra értelmezte a tempót, gyakran kérdeztem volna, ha illik zene közben beszélni, hogy hova sietünk? Nem tudtam nem észrevenni a fúvósok pontatlanságait, a kürtösök és a trombitások felől gyakran jöttek fals hangok, de a klarinét hangjára is kedvem támadt volna néha felszisszenni. A piccolo pontosan, de túl hangosan szólt, eddig nem is nagyon vettem észre, hogy van a IX. szimfóniában. A Nemzeti énekkart végig tudtam élvezni. A szólisták közül Bakonyi Marcell basszus szólal meg először, őt jólesett hallani, arr4a gondoltam, hogy hú de jó lesz, ha ez végig ilyen marad, ám ahogy mások is énekelni kezdtek, eltűnt. Talán mert a négy szólistát eldugták a fúvósok mögé a leghátsó sorba? Schöck  Atala onnan is tökéletesen hallatszott, Szabóki Tündének pedig nem lehetett túl jó napja, vagy hangerőben nem akart lemaradni azt alttól, mert többször is bántóan élesen szólalt meg.
A közönség két nyelven is ,megkapta az Örömóda szövegét, reméltük, hátha lesz valami közös éneklés, de ez elmaradt, ahogy a katarzis is.
Érdi Tamás játékába és Mozartba kapaszkodva indultunk haza.

Budapesti Fesztiválzenekar
vezényelt Robin Ticciati

kürtön szólót játszott: Radovan Vlatkovic
MÜPA, 2017 február 27.

Wagner Lohengrin előjáték
Richard Strauss 2. kürtverseny
Bruckner VI. szimfóniája

ugyanezen darabok más előadókkal:

2017 február 12
Budapesti Kongresszusi Központ

Most van február 13. napja és holnap lesz pont négy éve, hogy részt vehettem életem utolsó LGT koncertjén, amiről akkor még tudtam, hogy az. Igaz, Presserék 1992 májusában a Postabank (utóbb az adófizetők) jóvoltából hatalmas búcsúkoncertet adtak a Nyugati pályaudvaron, majd a Vígszínház előtti padon egy éjszaka Presser elmagyarázta Somlónak, hogy tényleg vége, ám a zenekar sorsát Somló Tamás tavalyi halála pecsételte meg örökre.

Zenevonat címmel hirdetett koncertsorozatot egy fiatal csapat. Heincz Gábor Biga és a mostanában nagyon népszerű Abrakazabra együttes két nagy öreggel, Karácsony Jánossal és Solti Jánossal kiegészülve LGT számokat ígért, amihez segítségül hívták Veres Mónikát is, akihez eddig nem volt szerencsém.

Heincz Gábor Biga 2012 óta ismerős, amikoris egy remek dallal indult azon a versenyen, aminek a győztese képviselte Magyarországot a sokat köpködött Eurovíziós Dalfesztiválon (amit bocs, de én szeretek). Abban az évben a sótlan, ízetlen Compact Disco jutott ki Bakuba (abban az évben Azerbajdzsán volt a rendező) egy tucatszámmal az utolsó előtti helyen végeztek, míg szerintem Biga volt annyira érdekes, hogy jobban észreveszik őt és az országot, de az sms küldő nagyközönségnek más lett a véleménye.

Érdekes koncert volt az LGT legnépszerűbb számaival, amiket szinte kivétel nélkül átdolgoztak. Veres Mónika nem rossz énekesnő, mégsem örültünk neki, mert a Katona Klári dalokat eredetiben sem szerettük, az LGT-be meg nagyon nem passzolt a női hang. Némelyik szám úgy szólt, mintha mondjuk az Omega Életfogytig rock and roll című számát Csepregi Éva adná elő. Tudom, szívesen elénekelné, ha megkérnék, de én meg szívesen lennék akkor nagyon messze. A koncert vége felé nem tudtuk eldönteni, mi zavar jobban: Mónika túltengése, vagy az állandóan a szemünkbe villogó erős reflektorok.

Ezzel együtt jó volt emlékezni és jó volt Jamest és Jánoskát újra a színpadon látni.

Puccini: Pillangókisasszony
Erkel Színház
2017 február 10.

Nagyjából két éve láttam ezt a rendezést Rost Andreával és László Boldizsárral, most más szereposztás miatt akartuk újra a japán leány szerelmi csalódását: Létay Kiss Gabriella nemrég lenyűgözött minket a Kármelitákban, az amerikai nagykövet szerepét pedig ezúttal  Fokanov Anatolij énekelte.

Nem csak Cso-cso-szan csalódott, hanem mi  - sőt, attól tartok, velünk együtt az Operaház vezetése is, ugyanis Létay Kiss Gabriella az utolsó pillanatban lemondta a fellépést, a helyére pedig legközelebb Milánóban akadt valaki, a koreai  Sae Kyung Rim  személyében, aki aznap reggel repülőre ült, Liszt Ferihegyen taxiba pattant, majd az előadás kezdetéig próbált, ennek ellenére óriásit énekelt! Ha eddig nem tudtam-érzékeltem, mi az a drámai szoprán, akkor mostantól igen.

Fokanov Anatolij hozta a tőle megszokott minőséget, csodáltam a hangját és a játékát, de a kisördög csak megszólalt bennem: vajon mit szólna minden oroszok Putyinja, ha megtudná, az egyik alattvalója Budapesten pont amerikai nagykövetet alakít....

Szuzukit Vörös Szilvia személyesítette meg, méltó partnereként az előbb említett két nagyszerű énekesnek. Pinkerton Balczó Péter volt, sokkal jobban tetszett, mint nemrég Edgardonak a Lammermoori Luciában.

Ami sokat rontott az előadás élvezetén, a minden eddiginél ordenárébb közönség. Tudjuk, hogy az Erkel a népszínház, ahova olcsó jegyekkel olyanok is bejutnak, akik nem tanulták meg tisztelni sem a helyet, sem az előadókat, sem a szerzőket, de ennyi hangosan beszélgető, telefont nyomkodó, beszólogató fehérjehalmaz társaságában még nem néztem operát. Én csendben és hatásosan tudtam figyelmeztetni a mögöttem arénázó fiatalokat, de mások nem, "kuss legyen már", illetve "pofa be" volt az, amit tisztán lehetett érteni a sötét nézőtér már területeiről, de akadtak egyéb, érthetetlen, de mindenképp zavaró, kulturálatlan hangok is.

A kutyaugatás nem hallatszik az égig, így remélhetőleg a csodás koreai szoprán nem viszi Milánóba a rossz hírünket. Sae Kyung Rim pedig így énekel:

Szegedi Nemzeti Színház
2017 február 4.

Nem is olyan régen volt szerencsénk Donizetti vígoperájához az Erkelben, Káel Csaba rendezésében és Szvétek László kiváló alakításával, de azóta volt egy Simándy József énekverseny, aminek a két legújabb győztese, Kovács Éva és Hanczár György együtt játszott ebben az operában, így muszáj volt elutazni Szegedre. Ami a szereposztást illeti: az Ördögkatlan Fesztiválok opera beavatói óta rajongásig szeretjük Cseh Antalt és Horváth Istvánt, ám sajnos nem volt olyan előadás, ahol együtt szerepelnének a két ifjú versenygyőztessel.

Apró kitérő, nem zenei, de fontos információ: a Szegedi Nemzeti Színház szomszédságában van a Tisza Hotel, ami a netes közvélemény szerint nem túl jó, de hogy 2 percre van a színház bejáratától, elviselhetővé teszi a nagyon szűk szobát, a kéttenyérnyi, nem szellőző vizesblokkot, a gyerekméretű paplant, a derékfájdító ágyat, a hajnali kettőig üzemelő kocsmára néző ablakot és az előzetes információknál nagyságrenddel jobb reggelit, aminek a gyümölcsléként kipakolt színes és íztelen vizecskék mellett volt két érdekessége: a bolti csomagolásban tettek mindent a svédasztalra, továbbá volt egy spéci fogás az ételek között, egy aprópénzzel teli tál, nyilván a személyzet külön borravalót várt, ami azok után, hogy az érkezéskor előre ki kellett fizetnünk mindent, egyáltalán nem meglepő. De hagyjuk ezeket az enyhén izomszagú apróságokat, zenei élmények végett érkeztünk a Tisza partjára, nem morogni.

A színház épülete kívül-bévül gyönyörű, egy apró bakinak köszönhetően lehetőségünk támadt a nézőtér akusztikáját a harmadik emeltről és a negyedik sorból is letesztelni. Igen érdekes, hogy fentről a zenekari hangzás igencsak ösztövérnek tűnt, ám lentről olykor elnyomta az énekeseket. Láttam már olyat, hogy a karmester a próbán átadta valakinek a pálcát és amíg az vezényelt, ő bejárta a nézőteret, hogy merre hogyan szól az egész, ezt érdemes lenne Szegeden is kipróbálni és igazítani valamit az egészen.

Összességében  jó előadás volt, klasszikus rendezés, történelmi díszlet és kosztümök, meg néhány kérdés.
Vajon miért ábrázolták értelmi fogyatékosnak az egész személyzetet? Így akarták demonstrálni, hogy 2017-re minden használható ember elhagyta az országot és csak a gyagyások maradtak? Nem tanulták meg a leckét, hogy Magyarország jobban teljesít? Ejnye-bejnye!

Don Pasquale, a zsenge pipihusira kiéhezett öreg farkas szerepébe Altorjay Tamás bújt. A hangja remek, ám a játéka a második kérdés. Végig az volt az érzésem, mintha tartana valamitől és nem merné elengedni magát. Néha kicsit meresztgette a szemét, mint anno ugyanezeken a deszkákon Gregor József, de töredékét sem használta ki a jól megkomponált szerep lehetőségeinek. Próbáltuk kitalálni, vajon miért? Zavarta őt a nagy előd és nem akarta utánozni? Vagy agyonrendezték őt és eleve másképp csinálta volna, mint a mindenható nagyfőnök? Ki tudja?

Szépen énekelt és valamivel elengedettebben játszott Hanczár György, érdemes volt érte 200 kilométert utazni (persze a többiekért is!) - ám hangban és játékban a prímet Kovács Éva vitte, aki sokadszor győzött meg arról, hogy a legjobb szoprán főszerepekben van a helye. Gyönyörűen csengő hanggal és a legjobb komikákra jellemző felszabadultsággal állt színpadra és sosem felejtem azt a pillanatot, amikor a szende szűzből átváltozott dögös csajszivá és úgy lekoloratúrálta a nyámnyám vénember fejét, hogy én is behúztam a nyakam ijedtemben. Talán ő volt az egyetlen szereplő, aki mert a vígopera hangulatához méltóan megnyilvánulni.
Öröm volt az első találkozásunk László Dorinával, aki ma este Norina társalkodónője volt, máskor pedig a szeretett tenor. László Boldizsár leánya.

Jó kis hely ez a Szeged, jövünk máskor is, mert a színház repertoárja igencsak ígéretes!

Vivaldi (1678-1741) Griselda című operájáról akkor hallottam először, amikor Cecilia Bartoli elénekelte Constanza áriáját és a felvétel bejárta a világot.

Bartoli sikerén felbuzdulva mások is felvették a repertoárba ezt az embert próbáló dalt és megjelentek jobb és rosszabb felvételek. Az elsőre hozom példának a koreai Sumi Yo előadását. A sorban a jobbak közül való, de szerintem Bartolit nem éri utol.

Montserrat Caballé katalán világsztár idén lesz 84 éves, a felvétel idején sokkal fiatalabb volt, de már jóval túl azon a koron, amikor egy szoprán ekkora fába vághatja a fejszéjét. Sok kiváló felvételét élveztem, a legjobban talán az 1988-ban Freddy Mercuryval elénekelt Barcelonát, de ezt kifejezetten nehezemre esett végighallgatni.

Végül egy vicc, egy szerintem tökéletes paródia, az előadó koreai-amerikai kontratenor (!) Kangmin Justin Kim, kár hogy a közönség szétröhögi.

2017 január 30.
Nemzeti Filharmonikusok, 
Vez: Kesselyák Gergely
Zeneakadémia

Vannak olyan zenék, amik miatt ki sem mozdulnék itthonról.
Ezek kisebb részét ismerem, a jóval nagyobb részét nem.
Ilyen volt a számomra Ribnyikov V. szimfóniája. Azt tudtam az orosz zeneszerzőről, hogy kortárs komponista, meg hogy a könnyűzenében is jegyzik a nevét, hiszen rock operákat és musicaleket írt, de ennyit és nem többet, továbbá füllentenék, ha azt állítanám, hogy szétfeszültem a kíváncsiságtól.

Amikor az vérletben kap valamit, akkor eszi, nem eszi, legföljebb otthon marad, mint sok miskolci a Bolygó hollandiról,  aztán utóbb kaphat az okos fejéhez, hogy ezt kár volt kihagyni - nos én nem hagyom ki azt sem, ami elsőre nem vonz, ha bérletben jön, akkor uccu neki, megyünk!

Nem is bánjuk meg.
Wagner Parsifaljából a Nagypénteki varázs emelkedett, hatalmas zene, Kesselyák Gergely igen jól érzi Wagnert, tudja, mi az ünnepi hangulat és ebben a 10-12 percben felvonul a wagneri életmű számtalan kötelező eleme, vissza-visszatérő melódiák, a megalománia alapvonalát súroló németes monumentalitás. Utána akár haza is mehetnénk, mert kaptunk valamit.

Nagy kár lett volna, hiszen jött Balog József zongoraművész és a zenekar kíséretével előadta Liszt Ferenc Haláltáncát. Mindig nagy esemény, amikor egy ifjú zongorista egy nehezebb Liszt művet vesz elő, vajon meg tud-e küzdeni a feladattal?
Balog József a profik sztoikus nyugalmával és az avatottak átélésével adott elő mindent, amit Liszt ebbe a nehéz darabba beleírt - meg még egy kicsit többet. Kocsis Zoltán nyugodhat békében, van méltó utódja!

A szünet után következett a Ribnyikov szimfónia, amit 12 éve mutattak be és a Holtak feltámadása címet viseli.

Ifjabb koromban gyakran gondolkodtam el a feltámadáson, hogy vajon abban az állapotukban másznak elő a holtak a föld alól, ahogy eltemették őket? Vajon elférünk itt ennyien? Jó nagy káosz lehet és nem is túl esztétikus látvány.
Nagyjából így, ezzel az érzéssel indult a szimfónia. Hirtelen elbizonytalanodtam: vajon ki fogom én ezt bírni 50 percen keresztül? Menjünk haza vagy inkább élvezzem annyira behunyt szemmel, hogy el is alszom?

Néhány perc múlva a kép összeállt és a zene kinyílt, vagy inkább hatalmas horizontot nyitott. Volt benne pravoszláv szertartás, muszlim müezzin, zsidó kántor, barokkos oratórium, féktelen bachanália, katonai parádé díszmenete, a szerző igen sokat akart elmondani és ha arra gondolok, mennyi mindent indított el bennem, akkor sikerült neki.

Mindannyiunk szerencséjére a youtube-on megtalálható a koncert felvétele, tessék meghallgatni!

Ha nem akar lemaradni a zeneblog legfrissebb posztjairól, kérem, írjon a zenekronikas@gmail.com címre.
Az üzenet tárgya: értesítés, a tartalma irreleváns, lehet akár üres is.

2017 január 26
Erkel Színház

- Olvastam, amit a gyagyás rendezésről írtál. Ha ennyire irritál, hogyhogy megint itt? - kérdi az előcsarnokban operabarátunk (pontosabban operabarát ismerősünk)
- Nem a rendezés miatt jöttünk, hanem mert imádjuk Fokanovot, Gál Erikát és Sümegi Esztert, de a zene sem utolsó. Viszont te is morogtál a bemutató után, akkor hogyhogy mégis itt találkozunk?
- Én csak a szereplőkre és a zenére figyelek, a körülményeket régen megtanultam kirekeszteni.

Aha, a körülmények. Soha ennyire nem éltük át az Erkel népszínház jellegét. Az elektronikus jegyrendszer teljes teltházat mutatott és csak a leghátsó - vagy inkább legfelső - sorba kaptunk jegyet, de ott akkora vircsaft volt, ami a Limoges-i piacot is lepipálta. Már elkezdődött az előadás, de még mindig tódultak befelé a későnjövők és nem zavarta őket, hogy ott sötét van és csend, továbbá többen azért mentek oda, hogy a kivilágított színpadra figyeljenek: ők vidám karattyoltak, járkáltak, mobiloztak, eszegettek, rötyögtek tovább. Két ifjú hölgy is leült a fal tövében a földre és nyomkodta a mobilját. Más nézők veszekedni kezdtek ezekkel, de ezek külföldiek voltak és nem is sejtették, mit akarnak tőlük a mérges hazaiak.
Úgy döntöttünk, 500 forintos jeggyel nem bosszantjuk föl magunkat, befogadjuk, ami eljut hozzánk.

Kiss B. Attila betegsége miatt a bolgár Kamen Chanev ugrott be Radamest énekelni, a híres románcot szépen adta elő és már szinte alig zavart minket, hogy a zajos külföldi hölgyek jókat derültek a királyi trónra áhító ifjú vezér tépelődésén.
Később kerestünk magunknak békésebb helyet, ahonnan jobban élveztük Verdit és az előadókat. Gál Erika és Sümegi Eszter csodálatosan énekelt és nagyon örültünk Fokanov Anatolijnak, aki mesterien építette fel a színpadi jelenlétét a hadifogolyként való belépéstől addig, amíg végül kijelentette: ő Etiópia királya! Akkor és ott valóban egy király állt, az összes méltóságával.
Legutóbb Palerdi András volt a főpap, most Gábor Géza, szerettük!
Lenyűgöző volt Gál Erika játéka is: egyszer a fáraó büszke leánya állt a színpadon, máskor egy szenvedő szerelmes, később a tévedését belátó, önmarcangoló nő.

A Mohácsi-féle rendezésből harmadszorra már csak az bosszantott, hogy ráhúzzák a függönyt Gál Erikára, miközben az operairodalom legszebb fináléjának az utolsó hangjai énekli, azt hogy pácse (béke), ám hiába függöny, hiába felcsattanó taps, végig hallottuk!

2017 január 27-28
Művészetek Palotája
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem.

Szinte még fel sem ocsúdtunk a vasárnapi Brahms maratonból, a Fesztiválzenekar újabb varázslatra hívott: Beethoven est, két szimfóniával és egy zongoraversennyel.
Muszáj volt kétszer is beülni és nem csak azért, mert szombaton másik zongoraverseny szerepel a műsoron, hanem mert - ahogy a Budapesti Fesztiválzenekartól megszokhattam - a színpadon ismét csoda történt.

Nincs komoly zenekar és karmester, aki Ludwig van Beethoven (Bonn 1770 december 16 - 1825 március 26. tehát épp ma 190 éve) műveit el ne játszotta volna. A halhatatlan mester zenéje mellett volt már alkalmam hallani az obligát kérdést is, hogy

1. nem unalmas?

2. Toscanini, Furtwängler, Klemperer, Karajan, Kleiber, Solti, Bernstein, Abbado és Simon Rattle után még ki tud újat mutatni?

Nos nézzük a válaszokat sorban.
1. Nekem egészen biztosan nem unalmas, sőt ismerek Kaposváron egy embert, akinek ugyancsak nem, de szerencsére általában nem mi ketten ülünk be a koncertre, hanem rajtunk kívül sok ezren és ne felejtkezzünk el a fiatal generációkról, akikkel nekünk kell megismertetnünk az élvezetek azon oldalát, amit a klasszikus zene kínál. De jó is lenne, ha minél többen tudnának építkezni belőle!

2. Tudok valakit, aki újat mutatott. Fischer Ivánnak hívják, aki a Művészetek Palotájában előadott Beethoven koncertekkel turnéra indult és elérte, hogy vele, illetve az előadásaival  volt tele az usákok kultúrsajtója.
Az V. szimfónia már általánosban kötelező anyag volt és nagyon unta az énektanár, viszont 190 évvel Beethoven sírba tételét követően Fischernek köszönhetően rengeteg finomságot fedeztem fel benne, pedig a fentebb felsorolt nagy karmesterekkel is hallottam nemegyszer, tehát lehet újat mondani Beethoven sokat játszott műveivel 2017-ben is.

Ami a befejezést illeti, az tette igazán élővé a szerzőt.
A negyedik tétel vége felé nyílt az ajtó, beözönlött 40 zeneiskolás, aki kissé megilletődötten, de annál nagyobb lelkesedéssel és zökkenő nélkül bekapcsolódott az előadásba, csak a hangzás lett velük egy kicsit teltebb. Így volt ez a MÜPA Bartók termében és így pl a New York-i Lincoln Centerben, ahol de sok zenész szeretné megmutatni, mit tud és csak a legjobbaknak adatik meg. Például a Budapesti Fesztiválzenekarnak, akik visszatérő vendégek arrafelé és akiknek a megjelenéséről sokáig beszélnek.
Nem véletlenül!

 Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a koncert az I szimfóniával kezdődött, olyan előadásban, ami felemelte a sokat játszott nagyok közé, továbbá a 74 éves Richard Goode amerikai zongoraművész előadott egy-egy Beethoven zongoraversenyt, 27-én a nagy kedvencemet, a c-mollt, 28-án pedig a b-dúrt. Az első nap olyan volt, mint egy hatalmas varázsló, aki élvezi a játékot, a második napon pedig mint aki nehéz feladatot hajt végre.